A kis fekete előre jön

Csipogó fiatal lány, szamizdatterjesztő, helyi önkormányzati képviselő, Charlotte Corday, Natasa, Anna Petrovna, Rubens. Pogány Juditot igazán nem gyanúsíthatjuk azzal, hogy egy tömbből próbálja kifaragni személyiségét és pályáját. Nem csoda tehát, hogy idén ő kapta a színházi kritikusok életműdíját.

Azt mondta a Színikritikusok Díjának átadóján, amikor az életműdíjat átvette, hogy nem tudta, hogy Önt nagyra becsülik a kritikusok. Ez azért van, mert sok negatív kritikát kapott?

Persze, rengeteget. Mikor a pályámat kezdtem, külső adottságaim miatt alkalmatlan voltam a színészetre, alkatilag jelentéktelen, szürke veréb, ráadásul a hangom is idegesítően magas, vékony volt, a beszédstílusom csipogó és affektáló, de voltak olyan rendezők, akik éppen ezt találták érdekesnek bennem, és azokban az időkben is csodás szerepeket bíztak rám. A kritikusok viszont sokszor a klasszikus szereposztást szerették volna látni az előadásokban. Amikor Zsámbéki Gábor 1973-ban Shakespeare Ahogy tetszikjét rendezte, Rosalindát osztotta rám. Csodálatos munka volt, nagy sikerű előadás született, a kritikusok között mégis volt olyan, aki azt írta rólam, hogy ez a Rosalinda egy hebehurgya iskoláslány. Vagy amikor ugyancsak Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színházban az Éjjeli menedékhelyet rendezte, én játszottam Natasát. Három hétig próbáltuk elfogadni a darabban írtakat, hogy ez a lány lírai naiva, ami egyáltalán nem volt izgalmas. Akkor Zsámbéki új instrukciót adott: azt mondta, ez a tizenhat éves lány, akit otthon vernek, ne legyen lírai hős, inkább próbáljak egy sérült embert, egy zárkózott, taknyos utcagyereket megmutatni, aki elrejti az érzelmeit, többnyire a földet nézni, ritkán pillant föl, zárt szájjal beszél. Mivel korábban MÁV nevelőintézetben éltem hat évig, ismertem ilyen gyereket. Csodálatosnak éreztem Zsámbéki ötletét. Egy pillanat alatt igaz lett a figura és minden szituáció. Akkor azt írták rólam a kritikák, hogy ez a pöntyögő Natasa nem lehet ellenfele Vasziliszának, akit egyébként Molnár Piroska játszott. Szerintem Zsámbéki Gáborra is hatottak ezek az elvárások, mert a következő évben a felújítópróbán már arra kért, hogy finomítsak az eddig játszott figurán. Nekem ez a „visszakozzunk egy kicsit” típusú instrukció nagyon fájt, mert szerettem ezt a sérült utcagyereket, titokzatosnak és igaznak éreztem. Nem tetszett a budapesti ízléshez való igazodás, két évad után visszaszerződtem Kaposvárra. Nem voltam boldog Pesten.

Vajon miért nem tudták elfogadni a kritikusok?

Részben amiatt, hogy taknyos gyereknek néztem ki, másrészt elviselhetetlennek tartották a magas hangom. Édesapám nagyon korán meghalt, édesanyám pedig kórházba került, gyámszülőknél nevelkedtem. Ha valakit a saját szülei nevelnek, akkor teljesen természetes, hogy etetik, ruházzák, taníttatják stb., nem kell állandóan mindenért hálásnak lennie. Akinek nevelőszülei vannak, annál viszont kialakulhat – akinek hajlama van rá, és nekem volt – egy kényszeres automatizmus a hálálkodásra. Valószínűleg emiatt fejlődött ki gyerekkoromban ez a csicsergő felhang, amelyen keresztül folyton azt próbáltam közölni a környezetemmel, hogy boldog és elégedett vagyok, és mindent nagyon köszönök, amit kapok. Ez a hang összeforrt a személyiségemmel. A rendezők közt is volt, akit zavart, más kifejezetten szerette, sőt, használta. Így például Gothár Péter Násznép című tévéfilmjében: az egyik jelenet egy vonaton játszódott, és mikor Hetényi Pál megkérdezte tőlem, hova utazom, nekem az volt a szövegem, hogy „Szakály-Hőgyészre”. Gothár direkt olyan szót keresett, ami még jobban felhívja a figyelmet a beszédstílusomra.

Az ember a saját hangját megszokja, akkoriban nem tudtam, hogy a hangom kibírhatatlan, de legalábbis furcsa. Mikor az Ahogy tetsziket próbáltuk, felvettem egy próbát magnóra. Hazamentem, meghallgattam és olyan kétségbeejtően szörnyűnek találtam, hogy abba akartam hagyni a pályát. Egy gyengébb minőségű hangfelvétel még fel is erősíti a felhangokat, ezért a mai napig, ha hangoskönyvet veszünk fel, arra kérem a hangmérnököt vagy a technikusokat, hogy nehogy az érthetőség kedvéért a világos tónust erősítsék a hangomban. De hiába kérem őket, az esetek többségében végül mégis pöntyögök, pattogok, csicsergek.

Nagyon érdekes volt az, hogy az életműdíjhoz mellékelt laudáció, amit a gálán meghallgattunk, kihangsúlyozta a szinkronszerepeit, különös tekintettel az animációs filmek szinkronjaira. Önnek is fontosak ezek?

Nagyon szerettem ezeket a munkákat, de a pályám egy szakaszán kifejezetten zavart, hogy csak arról ismernek szélesebb körben az emberek, hogy én voltam Vuk hangja. Ha például sorban állok egy boltban, az emberek még a mai napig legtöbbször a hangomról ismernek fel. Zavart, hogy csak egy réteg jár színházba, és a mozikban is főleg a filmvígjátékok népszerűek. De szerencsére eljön az a szakasz is egy színész életében, amikor ez már mindegy – ma már engem sem zavar.

Szintén szerepelt a laudációban, és élénken él a magyar színházi emlékezetben is Charlotte Corday-alakítása az 1981-es kaposvári Marat/Sade előadásban. Hogyan emlékszik vissza rá?

Ács János a főpróbahéten, egy négyszemközti beszélgetésen azt mondta nekem, szeretné, ha sötétebb figura lenne Charlotte Corday. Én visszakérdeztem: nem csak a végére kell, hogy sötét legyen, mikor már megalázták? Ács azt válaszolta, hogy ennek az ívnek ugyan meg kell lennie, de már az elejétől fogva sötétebben kezdjem. A következő főpróbán kicsit mélyebb hangfekvésben indítottam a szövegemet, és ez teljesen megváltoztatta Corday személyiségét. Emlékszem, a többiek oda is jöttek hozzám a próba után, és megkérdezték, mi történt a hangommal.

Esterházy Péter Rubensét játssza most a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyik vizsgájában, Dohy Balázs rendezésében. Mit gondol, miért éppen Önre osztották ezt a szerepet?

Eleinte én sem értettem, milyen jogon játszom férfiszerepet. Elég sokat vitatkoztam a fiatal alkotókkal azon, hogy miért egy hordónyi néni kapja Rubens és Esterházy Péter szerepét – úgy éreztem, nem nekem való. De Dohy Balázs nem is azt várta tőlem, hogy férfit játsszak, azt mondta, azt a színészi stílust szeretné látni, ahogy én játszom. A bemutató után Zsámbéki Gábor azzal jött oda hozzám, hogy életében másodszor nem zavarja a Rubensben, mikor egy színész más nemű szerepet játszik, és hogy az én alkatom még segítette is abban, hogy jobban érezze a szereplő optimizmusát, hedonizmus utáni vágyát.

Nehéz Esterházy-szöveget játszani?

A szövegmennyiség a nehéz, kevés előadás volt eddig, nem ült be, mindig készülnöm kell rá. De ahhoz is kell bátorság, hogy ne foglalkozzak vele, milyennek látom kívülről magam ebben a szerepben. A szövegkönyvben a Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című dráma és a Hasnyálmirigynapló részletei vannak összefésülve – utóbbiak eléggé elválnak az eredeti darab hangulataitól. Ezekben a részekben nekem Esterházy betegségét, állapotait és élethez való viszonyát kell tisztán belaknom és megmutatnom. Tehát nem szabad vele törődnöm, hogy amikor a végstádiumú hasnyálmirigyrákkal küzd a szereplő, a közönség nem biztos, hogy egy kövér nénit szeretne látni a színpadon. Ezzel volt a nehezebb megküzdeni, nem pedig az állapotok megmutatásával, a helyzet mélységének átélésével. Utóbbi könnyen jön, sőt, úgy is mondhatnám, hogy ki akar jönni belőlem.

Kapott olyan instrukciót valaha, amit egy életre megjegyzett? Vagy ami akár az egész pályáját meghatározta?

Zsámbéki Gábor kaposvári Ivanov-rendezésében Anna Petrovnát játszottam. A díszletet Pauer Gyula tervezte, képzőművészeti csoda volt, mint Pauer minden díszlete: lejtős játéktér beborítva a somogyi erdőkben összegyűjtött fakéreg-darabkákkal, mindez pedig sötét, szürkésvörös festékkel volt befújva – beteg tűdőszínnel. Pauer Gyula a kilátástalanságot, egy végállapotot szeretett volna megmutatni ezzel a térrel. Az egyik jelenetben Ivanov elmegy otthonról, és egyedül hagyja a már halálos beteg, könyörgő Anna Petrovnát. A nő ott marad a doktorral, próbálja megjátszani magát, bohóckodik, mintha vidám lenne. Zsámbéki Gábor akkor azt mondta, hogy most guggoljak le, mint egy avarban vergődő kismadár. Ezek után soha nem kellett arról beszélnünk, Anna Petrovna milyen állapotban van, mert teljesen világos volt: megpróbál csicseregni, hogy elhitesse, boldog, közben pedig guggol a beteg tüdőszínű kéregavarban, már tudja, hogy nem sokára meghal.

Volt egy másik eset is, amikor Ascher Tamás Osztrovszkij Jövedelmező állását rendezte a Nemzeti Színházban. Az egyik jelenetben kislányként kellett viselkednem, egy másikban pedig megbántott nőként. Akkor azt mondtam Aschernak, hogy a gyereklány van megbántva, nem egy felnőtt nő, mire ő azt válaszolta, hogy „ne akard mindig egy tömbből kifaragni a figurát!” Na, ezt például egy életre megjegyeztem.

Mi volt a legküzdelmesebb időszak a pályája során?

Az egész pálya nagyon küzdelmes, inkább olyat tudnék mondani, ami a legkilátástalanabbnak tűnt. 1965-ben szerződtem Kaposvárra, Gáti György igazgatása alatt. A főrendező akkor beceneve szerint Gonosz Horváth Jenő volt. Horváth Jenő ’56-os szellemi vezér volt, börtönben is ült, és annak ellenére, hogy kitiltották a magyar színházakból, Gáti szerződtette. Egyszer, kezdő segédszínészként az egyik próbán, egy báljelenetben hátul álltam. Akkoriban szűk fekete ruhákban jártam, a hajamat is feketére festettem, mindent elkövettem, hogy egy kicsit érdekesebbnek tűnjek. Gonosz Horváth Jenő azt mondta ezen a próbán, hogy „az a kis fekete jöjjön ide előre”, tőle egy ilyen dicséretet sejtető instrukció annyit jelentett, mintha a főiskolán átmentem volna az első rostavizsgán. Ám röviddel utána Gátit és Horváthot leváltották a színház éléről. A következő igazgató eredeti foglalkozását tekintve pék volt, a főrendező pedig vízügyi dolgozó. Mikor évad végén bementem az igazgatóhoz a következő évi szerződésről tárgyalni, megkérdeztem tőle, hogy szerinte folytassam-e ezt a pályát. Ő azt mondta, segédszínészként elégedett velem, de nem lát bennem semmi érdekeset, és nincsenek velem tervei. Akkor el kellett volna onnan mennem, hogy miért maradtam mégis, rejtély, kilátástalan két év következett. De az idő szerencsére igazolta a türelmemet, mert ’68-ban jött Zsámbéki Gábor, aki azonnal felfigyelt rám.

A kaposvári hőskort két dolog tette naggyá: a rendkívül tehetséges művészek és a politikai környezet. Lát hasonlóságot a kaposvári időszak és a mostani színházi élet között?

Nehéz ezt tárgyilagosan megfogalmazni. Akkor egy színház sokkal lázasabban alkotott, mint ma. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy létezett egy közös ellenségkép, ami ellen együtt lázadhattunk. Most rafináltabb a világ, és sunyibbak, rejtőzködőbbek az ellenfelek. A közízlés is más elvárásokat támaszt a színházzal szemben: az emberek nagyobb százaléka szórakozni szeretne az előadásokon. Így sokkal nehezebb elvárni a színháztól, hogy ne ügyes és bravúros legyen, hanem valóságosan megélt, lázas állapot jöjjön létre a falai között. A társulati működés, az egymás iránti kíváncsiság itt, az Örkényben azért hasonlít a régi kaposvári időszakra, de az a fajta ütőképes állapot, ami ott volt, nem tud létrejönni, mert megváltozott a közeg, a társadalom és mi magunk is. Én arra a régire vágyom most is, és nem azért, mert akkor voltam fiatal, hanem a torokszorító küzdelmek és katarzisok miatt, amiket ott éltem át.

A kritikusdíj laudációjában elhangzott még egy érdekes dolog: hogy Ön volt önkormányzati képviselő a rendszerváltás után, Kaposváron. Hogyhogy így alakult?

Nagyon jó barátom volt Eörsi István, aki már akkor tagja volt az SZDSZ-nek, amikor az még illegális volt. Mikor előadások után elindult Kaposvárról a pesti gyűlésekre, mindig nagyon irigy és féltékeny voltam, hogy nem mehetek vele, ő viszont csak a rendszerváltás után engedte meg, hogy belépjek. Onnantól fogva egyre nyíltabban mutattam meg magam a politikában.

És mi volt előtte?

Többkilós csomagokban vittem a röplapokat a kocsimban Pestről Kaposvárra, azokat dugdostuk a levélszekrényekbe és a kocsik szélvédőjére éjszakánként. De volt egy ennél fontosabb tevékenységem is: szamizdatkiadványokat terjesztettem. Mikor Babarczy László felsőbb utasításra már elküldte Eörsi Istvánt a színháztól, és a könyvei, egyéb írásai is tiltólistára kerültek, elmentünk egy vendégszereplésre Nancyba a Marat/Sade–dal. Eörsi akkor Nyugat-Berlinben élt, de persze átjött hozzánk, Franciaországba, majd Koltai Róbertet és engem elvitt magával Párizsba. Egyszer egy presszó teraszán kávéztunk, és Eörsi elmondta, hogy elkészült az új regénye, már csak el kell juttatnia valakivel Magyarországra. Mondtam, itt az alkalom, de ő tiltakozott, hogy barát nem lehet. Velem ilyen helyzetben nem érdemes vitatkozni, betettem a kéziratot a bőröndbe, és elindultunk vele hazafelé. A vonat kupéjában a vámosok egyedül a mi bőröndünket szedették le a csomagtartóból. Amikor kinyitották, egy talkie-walkie játékot találtak a ruhák tetején, amit Párizsban vettem a fiamnak. A határőrök gyanúsnak találták a játékot, hangtechnikai eszköznek vélték, és amíg ezen vitatkoztunk, nem vették észre, hogy a következő pulóver alatt ott volt Eörsi kézirata. Mikor hazaértünk, elvittem a megadott címre, később a terjesztésben is segítettem. Utólag a talkie-walkiet is visszakaptuk.

És milyen volt az önkormányzatban ülni a rendszerváltás után?

Babarczy László tudta előre, hogy megváltozik a színházak támogatása. Egy nap felhívott, hogy be szeretne tetetni engem a képviselőjelöltek listájára. A harmadik helyre kerültem – ez biztos bejutást jelentett. Megpróbáltam becsületesen végezni ezt a munkát: szakmai tudásom nem volt, de a vaskos közgyűlési anyagokat becsületesen elolvastam éjszakánként. Józan belátásom szerint próbáltam dönteni, az is előfordult, hogy egy kérdésben nem értettem egyet az SZDSZ-szel, és ellenük szavaztam. Amikor felszólaltam, akkor pedig sokszor olyanok is mellém álltak, akikkel nem voltunk egy pártban, vagy azonos politikai platformon. Például amikor a Petőfi Általános Iskolát az önkormányzat át akarta adni az egyháznak, a tanári kar engem keresett meg, hogy segítsek ezt meggátolni. Többórás vita után az egyik fideszes fiatal fiú mellém állt, és győztünk.

Hasznosak a színészi kvalitások a politikában?

Mikor a színház költségvetéséről volt szó, mindenki azt hitte, Kaposvárral nem lesz gond, hiszen az ország egyik leglátogatottabb színháza. Ehhez képest mi voltunk az utolsó színház, amelynek még júniusban sem volt meg az az évi költségvetése. Utolsó hozzászóló voltam azon a vitán, és akkor kicsit előjött a színészi hajlamom, mert egy elég lázas hangú beszédet mondtam. Arról szólt, hogy nemcsak a pesti vendégjátékokon kell öltönyben, nyakkendőben feszíteni a város vezetőinek, és ott büszkének lenni a színházra, hanem most álljanak mellé, amikor tehetnek is érte valamit. A beszédemet követően az egyik MDF-es képviselő mellettünk szavazott, és így lett meg végül a Csiky Gergely Színház éves költségvetése.

Ma is elvállalná?

Nem. Ma már lenne bennem önkontroll, és tudnám, hogy a politikához nagy szükség van szakmai tudásra, én magam pedig öregebb, talán bölcsebb is lettem, de mindenképpen pesszimistább.

Fotók: Éder Éva és Szabó Balázs