Kritikus bőrök, vérkeringéstől langyos vásznak

Saját életterükben lefotózott, emberekre festett „állatok”, társadalmi témákat boncol(gat)ó testfestészet. A német Gesine Marwede alkotásain megjelenő ovidiusi metamorfózis az esztétikai gyönyörködtetés horizontján túl egyrészt rámutat az evolúciós fejlődésre azzal, hogy visszájára fordítja azt, másrészt – és sokkal inkább – jelezheti az evolúciós elméletekből is táplálkozó hierarchikus viszonyt, amely az állatok kiirtását, s egyre fogyó életterük elfoglalását, vagyis az emberi faj hódító szándékát és önkényuralmát mutatja fel a bolygón. Már nincsenek igazi hattyúk vagy rókák, csak pillanatnyi látványhattyúk és látványrókák emberi húsból.

De hogy ne tünjön úgy, hogy csak belemagyarázzuk az alkotó műveibe, hogy azok többletjelentéssel is bírnak, vessünk egy pillantást Marwedel célzottan kritikus alkotásaira is, amelyeket – az „állati alkotásokkal” szemben – már messze nem csomagol a fentiekhez hasonló idilli hangulatot és harmóniát láttató kifejezésmódba.

Az Éden (Eden) című alkotás még átmenetet képez az előzőekben említett állattestek és az erősen társadalomkritikus alkotások között. Itt maga az átváltozás pillanata érhető tetten: az emberből kibomló és szétáradó természet.

A húsból kinövő húsevő növények rámutatnak az élő szervezetek közös nevezőjére. Édeni egységállapot ember és növény között. De a vegetáriánusok és a húsevő növények étrendjének – persze messzemenőleg csak elméleti szinten való – ütköztetésével is eljátszhatunk a kép láttán. Tulajdonképpen ki is táplálkozik kiből? Az édeni harmónia, a kölcsönös törődés és ciklikusság: az élete során növényeken élő lény lebomló teste táplálja majd a növényt, amit később mások elfogyasztanak, és így tovább.

A Kapitalizmus (Capitalism), az Ételgyár (Food Industry), a Társadalom (Society) és a Szennyeződés (Pollution) című alkotások – talán maradéktalanul – az emberiséget érintő jelenleg legsürgetőbb és legsúlyosabb problémákra hívják fel a figyelmet. A képek sorbaállításától függetlenül a kizsákmányolástól a mértéktelenségen keresztül a felszámol(ód)ásig jutunk.

Ezeken az alkotásokon a szívműködéstől és vérkeringéstől langyos emberi test a kritika tereként tárul fel a befogadó előtt. A felszín, vagyis a bőr szimbolikus felnyitása által megmutatkozik a rejtett, az igazán emberi: hús és szervek helyett pénz, szemét, nagyipari húsgyárak könyörtelensége.

A Társadalom (Society) című munkán az arc – és így identitás – nélküli központi figura anatómiai szíve már csak nyersen a szerv funkcionális szerepére utal a képen: érzéketlen, szimbólum nélküli. A szemek az egymás megfigyelését, a társadalom állandó ellenőrzését, az egyén szabadságának felszámolását, vagyis Orwell vízióját jutathatja eszünkbe. Valamint rámutat arra is, ahogy az ember széttépi, felzabálja és darabokra szedi a Másikat, vagyis az ember pusztulásáért maga az ember felelős.

Az Ijesztő (Creepy) kép, ahogy számos más Marwedel-alkotás is az emberi test mechanikájának, pontosabban mechanikus működésének megjelenítésével (eltúlzásával?), és az arcnélküliséggel a jövő poszthumán világára utal, vagyis mindarra, ami felé a fentiek értelmében haladunk.

Gesine Marwedel művészete arról árulkodik, hogy a testfestészet lehet több élő vászonra festett mintáknál és motívumoknál. A témák által különböző pózokba állított ember maga lesz a lélegző, mozgó, élő művészeti tárgy. Az Alkotás: könnyező és nyáladzó preparátum.

Kiemelt fotó: Thomas van de Wall