Mily mély a mélység
Nem is olyan rég, ugyanezen a felületen azt pedzegettem Thom Yorke Suspiria filmlemeze kapcsán, hogy említett zenei anyag nemcsak roppantul izgalmas és elsőrangú zenei élmény, de egyszersmind jelentős étvágygerjesztőnek is bizonyul az akkori hírekből már sejthetően közelgő új szólólemezhez. Az anyag időközben megérkezett, s (vélhetően nem csak az én háztartásomban) ronggyá is hallgattatott, szónikusan átszőve a megjelenése óta eltelt időt. Ideje tehát mérleget vonni.
Aggályos lenne azonban pusztán hozsannát zengeni, mégsem marad más lehetősége a kétségbeesett recenzensnek, Thom Yorke harmadik (a filmzenelemezzel és a látens szólólemezként minősíthető Atoms for Peace Amok című munkáját is – joggal – ideszámolva ötödik) sorlemeze kapcsán. Nemcsak én vagyok így ezzel, a nemzetközi szaksajtó is kalapját emelve, széttárt kezekkel áll az Anima címre keresztelt anyag előtt: egyszerűen nagyon jó, ennyi. Persze, van ezen még mit ragozni, nevezetesen, hogy hogyan, miért, mennyire – de az árnyaláshoz szükséges negatívumok ez esetben felsorakoztathatatlanok, tudniillik, nem állnak rendelkezésre.
Összevetés gyanánt szokás a Radiohead-frontember korábbi albumaira utalni. Kezdve a 2006-os The Eraserrel, mely rendre rosszul jön ki az összehasonlításból – noha csak részben joggal. Tény ugyanis, hogy az összevetésben erényei valamelyest elmaradnak az új lemezéitől, azonban a friss anyag dicsérete miatt nem feltétlenül kéne visszamenőleg alulértékelni ezt az amúgy is jócskán érdemei alatt kezelt, kvázibemutatkozó lemezt, melynek nemcsak erős összhatása, hanem egyes dalai is méltán megérdemelnek minden dicséretet. Hasonló a helyzet Yorke második szólólemezével, a Tomorrow’s Modern Boxes cíművel, mely valóban az említett trió legkevésbé erős darabja, de ilyen minősítésekhez nem árt rögtön hozzátennünk, milyen magasan is van az a mérce, amely szerint (némileg) gyengébbnek találjuk.
Ami bizonyosan elmondható, hogy az Anima Thom Yorke eddigi legkiérleltebbnek tűnő anyaga, kevésbé hat improvizáltnak, mint elődei. Dalait szerzőjük már régóta csiszolgatta közönség előtt, volt olyan, aminek alakulási fázisaiba is belepillanthattunk, elvégre a Twist szinte a szemünk (fülünk) előtt vált kellemes, noha kissé monoton, izgalmas zenei kísérletből, majd annak roppant szórakoztatóan, egy Modeselektor remixszel összemixelt mashupjából igazán katartikus darabbá. Magyarán: már korábbi fejlődési fázisában, magas színvonalon kivitelezett, de mégiscsak (zenei értelemben) szkeccsszerűségében felfért volna az előző két Thom Yorke-lemez valamelyikére a dal. Azonban a szerző mostani alkotói korszakára immáron az a jellemző, hogy egy ilyen (tegyük hozzá: nem feltétlenül túl kreatív) zenei ötlet évek alatt kibontakozva, építgetve-szépítgetve és hagyva időt a kiforrása, már valódi, katartikusan dalszerű dallá érve kerül lemezre (fenntartva, hogy a Radiohead–Thom Yorke-univerzumban a dalszerű dalság kritériumai a popzenei egyszerűséghez képest jóval összetettebb képlet mentén fejthetők fel).
Az Anima egyszersmind Thom Yorke eddigi legegységesebb érzetű, leginkább lemezszerű lemeze, melynek dalai bár széles hangulati és stiláris spektrumon helyezhetők el (a Traffic már-már táncra ingerlően zakatoló, kapanyél egyszerűségű kattogás-basszus alapjától az éteri törékenységű Dawn Choruson át a sunyin tekergő dallammenetével már-már életvidámnak ható Impossible Knotsig), mégis összetalálkoznak a teljes koncepcióban végig, búvópatakszerűen jelen lévő, kámzsás álomszerűségben. Ez nemcsak egyes szövegrészletekre, a lemez marketingszövegeire vagy akár Thom Yorke nyilatkozataira, az Animát kísérő, azonos című, önértékében is katartikusan szép rövidfilmre (Paul Thomas Anderson szívszorító szépségű munkájára), hanem akár olyan zenei megoldásokra is igaz, mint a (pontosabb kifejezésem nem lévén a jelenségre) erjedt, savanyított érzetűen visszhangzó, ki- és beúszó szintetizátorsávok az egész albumon végiglebegő érzete.
A Traffic vagy a Not The News fojtogató-szorongató alaptónusa teljesen sosem párolog el még a lemez kevésbé zaklatott pontjain sem, viszont rendkívül cseles megoldás, hogy ez a mindvégig a lemezen gomolygó feszültség nem valami elszabadult tombolásban tör ki, hanem hol csendes, kontemplatív-egzisztenciális merengésben (Dawn Chrous), hol egészen idegsimogatóan laza nyugalomban (I Am a Very Rude Person) kulminálódik.
Mit mondhatnánk, érett lemez, a szónak nemcsak abban az értelmében, hogy alkotója szólózenészként is valóban egyre kiforrottabb művekkel jelentkezik, hanem kvázi emberi érettségét tekintve is. Thom Yorke mindig is az enigmatikusan keveset mondva nagyon is sokat közlő, zene és dalszöveg szétválaszthatatlan egységében valami mélyen emberit megfogalmazó előadók közé tartozott a Radioheadben és egymagában alkotva egyaránt, azonban az sem szem elől tévesztendő, ahogy mindez a művészetében képviselt emberi mélység folyvást tovább mélyül. Intimebb, minek által egyszerre szinte zavarba ejtően közeli, miközben mégis univerzális szférába távolított módon személyes a befogadói élményünk. Thom Yorke sok mindennek az egyik legnagyobb élő mestere a kortárs könnyű(szerű) zenében, de az utóbbi években (ez kiváltképp megfigyelhető volt a legutóbbi Radiohead-lemez, az A Moon-Shaped Pool anyagában) személyes és univerzális síkon egyszerre rendkívüli erővel ható, árnyalt-összetett és katartikus érzelmi képletek legihletettebb megfogalmazójává is vált. Marad tehát a széttárt kéz és a kalap lenyűgözött megemelése.
Thom Yorke: Anima, 2019, XL, 47:44
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!