Ó, Fiume!

Nehézkesen indul, aztán egyre jobban bemelegszik a Studio K új premierje, A város emlékezete, amelyet a teátrum nemrég kinevezett vezetője, Gyarmati Kata hozott tető alá (egyben ő az előadás dramaturgja is). Meghívta a horvát Edvin Liverićet, aki rendezőként hozott magával néhány kitűnő horvát színészt is, hogy a Fiume városát és egyben az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű konglomerátumának emlékezetét közösen idézzék fel egy magyar-horvát koprodukció keretében. 

Fiume városa izgalmas alapanyagot kínál ehhez, már ami múltját, földrajzi és kulturális súlyát illeti, hiszen kicsiben megtestesíti a nagy egész Monarchiát. A történelem viharai dacára, még ha próbálkozások történtek is rá, sosem tudta egyik nemzetiség sem kisajátítani, még annak ellenére sem, hogy a politikai hatalmat minduntalan a város által lakott egyik nemzetiség birtokolta. Mégis, a város sokszínű karaktere bár megkopott, de mégsem tűnt el. Egy városról szőtt előadást látunk tehát, ami a délvidéki vonatkozást figyelembe véve Urbán András egykori nagysikerű Neoplanta című munkáját is emlékezetünkbe idézheti. A város mint a történelmi emlékezet darabkáiból összeálló mikroközeg elevenedik meg a színpadon, egy igencsak konvencionális, ám mégis izgalmas formanyelv keretében. Liverić a közös kulturális emlékezetünkből szemezgetve válogat különböző emlékképekből, mintegy felmutatva, hogy Közép-Kelet-Európa népei egykor szorosan összefonódva egy színes, kulturálisan pezsgő birodalomban éltek egymással. Ennek a közös múltnak a különböző olvasatai, ironikus, groteszk képei villannak fel az előadás jeleneteiben, miközben a rendezés allegorikus fogalmazásmódja kerüli a direktséget és inkább hangulati, atmoszférikus és emocionális szinten próbálja megidézni a századforduló világát. A Monarchia-képeslapokból áradó nosztalgikus tónus, illetve az operettekből, vagy akár a nyugatos szerzők műveiből ismert orfeum- és bordélyuniverzum ölt formát a színpadon, s jeleníti meg meg az első világháború után végleg elsüllyedt birodalmat. 

A mitizálás ellenére az előadás alaptónusa mégsem ragad meg a kedélyes nosztalgiázás szintjén, holott a Monarchia emlékezetét valójában napjainkig meghatározza az irodalmilag kiaknázott Habsburg-mítosz (lásd erről Claudio Magris kiváló, A Habsburg-mítosz című kötetét). Az előadás azonban megmutatja azt is, amit a posztmonarchikus irodalom inkább kitakarni próbál: az etnikai feszültségeket és a szegénység miatti tömeges kivándorlást. Az előadás egy keretjátékkal indul, Nyakó Júlia vonul be lassan, játékbabákat kiskocsin maga után húzó ősasszonyként a ködös színpadra, majd a római mitológiából ismert lárok és penáteszek küzdelméről regél. A mese a város történelmére értődik, és behelyettesítővé válik a Fiumét lakó nemzetiségekkel: a magyarokkal, a horvátokkal, az olaszokkal vagy a németekkel, miközben mégis eloldódik tőlük, s egyetemesen ráérthetjük a világ bármely poliszára. 

Az előadás költői beszédmódja ezután egészül ki egy dokumentarista vonulattal: korabeli ruhákat idéző jelmezekben sétálnak előttünk a színészek, napilapokat olvasva tárul fel egy századfordulós utcakép, majd egy bordélyban kórusszerűen éneklő utcalányokat, később pedig az elvándorlás helyszínéül szolgáló fiuemi kikötőben várakozó embereket látjuk. Sémákból építkezik a rendezés, de az ábrázolt tárgy ettől még nem válik sematikussá, inkább olyan hatást kelt, mintha egy színes-szagos történelmi képeskönyvet lapozgatnánk, aminek ugyan nem egyenletes az esztétikai minősége, ám mégis problémaérzékeny és információgazdag. 

Dramaturgiailag ugyanis észlelhető némi aránytalanság a történet kibontakozása során: egyfelől a szöveg az előadás első harmadában indokolatlanul száraz, értekező stílusregiszterben mozog, emellett túl nagy teret kapnak a kivándorlást tematizáló jelenetek, amelyek részben a jelenbeli migrációval is összekapcsolódnak. Az előadás egyfelől a kivándorlás és a megérkezés traumáját viszi színre: a szegénység előli menekülést, majd az Ellis Islandre érkezés sokkját, az idegen nyelvi környezetet, valamint a hatósági vizsgálatokat. Másfelől a kivándorlás kapcsán az előadás nosztalgikusan elmereng azon, hogy a Monarchia mennyi tudóssal gazdagította az Újvilágot, ám mindezt iróniával megfűszerezve mégsem csap át moralizálásba. Így nemcsak a kivándorlók, hanem mások is felbukkannak: egy színpadra kerül Csermanek János (azazhogy a Fiuméban napvilágot látott Kádár János), Nikola Tesla, Calvin Klein, Estéé Lauder és Pulitzer József – mintha egy füstös, monarchikus kabaréba oltott, élő panoptikumban járnánk. A színészek játéka ezekben a jelenetekben a legdinamikusabb, kitűnően öltik magukra az említett személyiségek ismertetőjegyeit, külön emlékezetes a Hofi után szabadon Kádárt parodizáló Lovas Dániel játéka. 

A kilenc színészt foglalkoztató előadás a tömegjelenetekből fakadóan eleve az összjátékra épül, a történet nem helyez főszereplői pozícióba egyetlen színészt sem. A magyar és a horvát színészek érintkezése egyfelől ígéretesen simul össze, máskor azonban a közös játék nem elég olajozott. A frontális, tehát a nézőtérrel szemben folytatott színészi játék nagyfokú energiákat igényelvén a horvát, a poétikusabb összjátékokban a Studio K-s színészek remekelnek. Kiemelkedő Nika Ivančić játéka, aki néhol burleszkszerűen aknázza ki óriási szemeit játéka során, arcmimikájából önmagában egy magánszám árad. Nina Sabo főként a bordélyjelenetekben, önironikus, szerepére folyton reflektáló játékstílusával nyújt emlékezetes alakítást, míg Nagypál Gábor az előadást záró keretjáték előtt, a Monarchia sokkultúrájú konglomerátumát szimbolizáló terebélyes fát játszva ragad meg emlékezetünkben. Nagypál szikár egyszerűséggel viszi színre saját magát, azaz azt a családfát, ami egykor – és végtére most is – Közép-Kelet-Európát jelentette. 

A Monarchia ugyanis nem volt sem a Keleti Svájc, sem a népek börtöne – ahogy az a birodalomról forgalomban lévő értelmezések állították. Ezért is fontos előadás A város emlékezete, hiszen a rögtön ítéléssel járó felcímkézés helyett éppen az árnyaltság jegyében fogalmazva sugallja, hogy az igazság valahol a két állítás között húzódik.

Fotók: Doma Petra