dunszt.sk

kultmag

Repülő migránsok

A kétezres évek elején a vasfüggönynek az NDK-ban játszott szerepét színre vivő német filmek kitüntetett darabja volt Wolfgang Becker Good by, Lenin (2003) című vígjátéka, mely nosztalgikus formában – vagy ahogyan a műfajjá combosodó tendenciát később nevezték: „osztalgikus”-an – idézte meg a pártállami időszakot. A berlini fal 1989-es leomlása időszakában játszódó filmben egy anya kómába esik, és amikor visszanyeri tudatát, már egy teljesen más világban találja magát, ami abszurd helyzetekhez vezet. Hasonlóan komikus formát választott a múltbeli félelmek semlegesítéséhez a szlovák Juraj Nvota – egyébiránt az azóta elhunyt Peter Pišťanek elbeszéléséből készült – A túsz (Rukojemník, 2014) című osztalgikus filmje, melyben a vasfüggöny félig ironikus reprezentációja a gyermeki látásmódból fakad.

Ezekkel szemben Michael Herbig mostani vasfüggöny-filmjéből, A hőlégballonból (Ballon) teljesen hiányzik a humoros megközelítés, és bár a német rendező eddig inkább a vígjátékban jeleskedett, most a thriller műfaját választja követendő mintaként. Korábban szintén a thriller képletét mozgósította David Ondříček, amikor az Árnyékban (Ve stínu, 2012) című dolgozatában a csehszlovák sztálinista korszak portréját kérlelhetetlenül komor színekkel festette meg, de még korábban ehhez a műfajhoz nyúlt az NDK-ban játszódó Szakadt függöny (Torn Curtain, 1966) című klasszikusában a thriller nagymestere, Alfred Hitchcock is. Herbig „szakadt függönye” a történelmi film, a thriller és a detektívtörténet hagyományait igyekszik összegyúrni, hát, szó mi szó, felemás, de inkább gyengébb eredménnyel.

A film narratívája azon a valós történeten alapszik, hogy a kelet-német Pößneck városából származó négytagú Strelzyk és Wetzel család több kudarcba fulladt kísérlet után 1979 szeptemberében sikeresen disszidált hőlégballonnal Nyugat-Németországba. Herbig hűen követi a megtörtént eseménysort, megtartja a családtagok eredeti nevét, a szökési akció eredeti helyszínét és a főbb narratív csomópontokat is. Így aztán úgy tűnik, a film szimplán a történelmi leckét igyekszik felmondani, hogy az idősebbek számára fenntartsa az NDK politikai diktatúrájának emlékezetét, a fiatalabb nemzedék számára pedig vizuálisan újraélhetővé tegye az akkori félelemmel átszőtt miliőt. Herbig filmje nem mélyíti el a jelentéseket, nem aktualizál, nem tartalmaz semmiféle áthallást a mai menedékkérőkre. Ezáltal szemben áll a kétségkívül filmbe illő kalandos sztori első filmes adaptációjával, a Walt Disney Stúdió által készített Éjszakai átkeléssel (Hight Crossing, r. Delbert Mann, 1981), amely a szokásos amerikai látványorientált és szívszaggatóan érzelmes klisék társaságában propagálta a nyugati világ győzelmét a keleti blokk felett.

A történelmi film mellett A hőlégballon másik mintáját a thriller képezi, amit a rendező meglehetősen ellentmondásos módon tudott csak sorvezetőként használni. Egyrészt Kelet-Európában meghatározó létállapot a thriller, a félelemben élés, amelynek reprezentációjához nem feltétlenül szükséges a nyugati filmben kitenyésztett fikciós műfaji minták erőltetett követése. Másrészt a rendező mintha kissé félre is értené a félelemre épülő thriller műfaját, mivel a nézőben fenntartani vágyott feszültséget, izgalmat agyonüti a történet közismert pozitív végkifejlete. Harmadrészt pedig, és ezt tekintem a film legproblémásabb elemének, a mű egészét végigkísérő zene használata elhibázott, disszonáns. A feszültség fokozását célzó zene akkor is hallható a filmben, amikor az az adott jelenethez és a képi elemekhez nem illik, vagy pedig semmit nem tesz hozzá ahhoz, amit a filmkép már amúgy is tartalmaz. Úgy tűnik, hogy a rendező egy rongyosra olvasott tankönyv szerint keverte össze a hozzávalókat, anélkül, hogy mérlegelte volna, hogy az egyes elemek párosítása az adott kontextusban mennyire működősképes és mennyire nem.

A harmadik műfaji minta, a krimi nemkülönben problémás. Már a Hitchcock-féle Szakadt függönyben kitüntetett jelentőséget kapott a határátlépők menekülése és azok üldözése, A hőlégballonban szintén versenyt futnak az idővel és egymással a disszidensek és a titkos rendőrség tagjai. A feszültséget a film az üldözöttek és az üldözők párhuzamos történetének egyre gyorsuló vágásával igyekszik érzékeltetni és fokozni. Az még hagyján, hogy Peter Strelzyk szomszédja, a Stasi-ügynök Erik Baumann erősen karikatúraszerűen van megrajzolva, ami a hollywoodi kémfilmek azon Kelet-ábrázolásával rokonítható, mely mögött a szovjet blokk állambiztonsági szolgálatainak nevetségessé tétele munkál. Ám a félelem és a kifigurázás egyszerre nem fér meg egy csárdában, mert kölcsönösen kioltják egymást. Ennél is problémásabb, hogy a szökési ügyre ráállított titkosszolgálati nyomozó, Heym szintén az amerikai filmek keménykötésű detektívjeinek mintái alapján van kikeverve, aki itt nem egy gépezet része, hanem egyénisége van, átlátja a nagypolitikai szituációkat, raportra hívja a határőröket, helikopterrel követi a hőlégballon utasait. És amikor a film végén a migránsoknak az utolsó pillanatban sikerül átszökniük Nyugatra, az is az amerikai filmek körömrágós, utolsó pillanatban megmenekülős katarzisaira emlékeztet. Így aztán az a faramuci helyzet alakul ki, hogy miközben egy ízig-vérig kelet-európai témáról van szó, a formai jegyek a nyugati filmek konvencióit működtetik, és a nyugati közönségnek szólnak. Márpedig tudomásom szerint a valódi Strelzyk család éppen azzal vádolta az Éjszakai átkelést, hogy hollywoodi mintára szenzációhajhászóan formálta meg az ő történetüket, ám, tartok tőle, Michael Herbig sem tett mást.

A film más tekintetben sem brillírozik. Miközben terjedelmes, több mint kétórás munkáról van szó, az elbeszélés első jelenetei véleményem szerint nem nélkülözik a ritmushibákat: az elején túl gyorsan találjuk benne magunkat az első hőlégballonos utazás közepében, anélkül, hogy a film ezt gondosan előkészítené, megmutatná az ennek vállalásával kapcsolatos súlyos politikai, egzisztenciális és családi dilemmákat. A rendező nem veszi számításba az életkori sajátosságokat sem, a film szerint a 11 és 15 éves gyerekek is tisztában vannak a kelet-nyugati megosztottság jelentőségével, átlátják, ki áll a „jó” és ki a „rossz” oldalon, az NDK permanens dezinformációs hadjárata ellenére is – ami nem tűnik túl hiteles képnek. Az anya, Doris Strelzyk például elmesél egy viccet a fiának, miszerint a vásárlók Berlinben azután érdeklődnek, hogy hol található az Elv áruház, mert másoktól azt hallották, hogy az NDK-ban elvben minden kapható. Na most, félre téve azt, hogy a német humor általában is egy lakcímbejelentő lap humorosságával vetekszik, A hőlégballon láthatóan nem értesült még a fejlődéspszichológiáról, arról, hogy ezt a „poént” egy, az első évtizedén éppen túllépett gyermek aligha tudná értelmezni. Arról nem beszélve – ami egyébként később egy óvodai jelenetben felvetődik a filmben, de aztán kidolgozatlan marad –, hogy a titkos terveket egy diktatúrában nem nagyon szokás kifecsegni a kisgyermeknek, mert hátha másoknak véletlenül elkotyogja.

Michael Herbig munkája nem kockáztat semmit. Egyetlen politikai, morális vagy egzisztenciális kérdést sem vizsgál meg alaposabban, nem tágítja ki az értelmezés horizontját az adott térbeli és időbeli kontextuson túl, például azzal, hogy a mi múltbeli migrációinkon keresztül jobban megérthetővé tenné a jelenlegi migráció okait. A hőlégballon csak jó tanulóként bebiflázza, aztán felmondja a múlt órán megtanult történelmi leckét, színtelenül és szagtalanul. Mintha éppen egy szimpla történelemórára készült volna vizuális segédeszközként, amely a hőlégballon-utazásra vállalkozó disszidensek bátorságának és kitartásának hivatott emléket állítani, de semmi átfogóbb üzenetre nem törekszik.

A film adatlapja a Mafabon.