dunszt.sk

kultmag

Tárgyterápia

Vannak tárgyak, amelyek első ránézésre is nyilvánvalóan történetek hordozói, a történetek pedig sok esetben nem csak a tárgytulajdonos számára hozzáférhetőek. Ismerősek, beazonosíthatók a formák, a funkciók és a múltak. Nagy Csilla önálló tárlatában újra saját örökségéhez nyúl, de amit ezáltal elmond, az nem csak a saját múltjáról árul el dolgokat, hanem rávilágít a személyes emlékezet és tárgykultúra közötti érzékeny viszonyra, amely mindannyiunkat érint: akár azért, mert szentimentális megőrzők, akár azért, mert radikális minimalisták vagyunk, esetleg önmagunkat terápiás szándékkal egy lépés távolságról figyelők.

Nagy Csilla nem először dolgozik a család vagy a közvetlen környezete hagyatékából, munkáinak – a szervesanyag-használat mellett – ez lett egyik ismérve, ugyanakkor a végeredmény mégsem önismétlő és önmagába záródó nárcizmus, ugyanis sikerül megtalálnia a témának azt a rétegét, amely általánosabb emberi tapasztalatokról szól. Ez a léptékváltás még egy, nem kevésbé fontos szinten jelenik meg nála: bár a közép-kelet-európai félperiféria perifériáján, egy Trianon óta erőteljes funkcióváltáson átesett vegyeslakosságú városban, Galántán él és alkot, nyelvezete mégsem provinciális, nem ragad bele a „szlovákiai magyar művész” elvárásokkal terhelt kategóriájába. A galántai ház és kert, illetve maga a város egyelőre kiapadhatatlan terepe – ezek együtt pedig egy olyan életvilágba engednek betekintést, amely bár az etnikai felhangú kultúracsinálás állandó témája, ténylegesen mégsem általa ismerjük meg.

A 2017-es budapesti OFF-Biennálén szervezett Nekem Trianon című csoportos kiállításon például a Galántán 1925-ben létrehozott Hanza hitelszövetkezet volt Nagy munkájának középpontjában. A témaválasztás bár szintén egy gyerekkori emlékből fakad, általa mégis megjelenik a szövetkezet története, amely egyáltalán nem passzol a központi, sérelmi Trianon-narratívához. A Hanza ugyanis az impériumváltás sikertörténete volt, mivel sokkal demokratikusabban és igazságosabban szerveződött, mint magyarországi elődje, a Hangya. Az 1938-as visszacsatolás Horthy-fehér lova mentén elmondott patetikus történetére sem rímel a Hanza története, ugyanis az 1925-től kiépített, mellérendelő viszonyokon alapuló szövetkezet számára nem volt zökkenőmentes és végképp nem volt patetikus a sokkal hierarchikusabb magyarországi viszonyokhoz való alkalmazkodás.

Nagy Csilla most újra a családi hagyatékból dolgozik, ezúttal a galántai házból és kertből kiválasztott tárgyaknak készített hófehér porcelánból szarkofágokat: egy 1953-as jegyzetfüzetnek, hajtűnek, a nagyapa által készített, be nem fejezett ház makettjének, a varrógép fiókjából előkerült összetekert, összeragadt mérőszalagnak, szuvenírnek Luhačovice fürdővárosból, a nagymama egy el nem küldött levelének, illetve az unokájának (a művésznek) ajándékozott imakártyának. A kis méretű tárgyaknak, néhol tárgytöredékeknek hangsúlyt és a megőrzés illúzióját szolgáltatja a rájuk szabott tároló, de egyúttal az elmúlás elkerülhetetlenségét is közvetítik. A szarkofágok olykor szabálytalan körvonalai leképezik a tárgyak vonalait, alkalmazkodnak hozzájuk, ahogy az emlékezet is kénytelen alkalmazkodni a múlt maradványaihoz, leleteihez. A porcelánhéj lenne hivatott arra, hogy a tárgyakat végleg megőrizze, azonban az anyag törékenysége nem azt sugallja, hogy ezt a feladatot el is tudja látni; ahogy az emlékezet maga is sokszor sérülékeny, és ki van téve az időnek és a történelemnek. A szarkofágok a tárgyak természetét alapjában meghatározó formákhoz igazodnak, ezzel is hangsúlyozva, hogy minden egyes darab fontos és egy önálló történet hordozója. Ha a tárolóedények fedele a helyére kerül, a tárgy eltűnik a nagy fehérség mögött, csak a forma árulkodik valamiről, a lényegről, ami sejtetve és nem tolakodva van jelen. Ezek az apró, személyes emlékművek azokra a jól sikerült és nem giccsel hatást keltő köztéri emlékművekre emlékeztetnek, amelyekből egyelőre nem sokat látni a régióban.

A fehér héjban nyugvó tárgyak egyúttal arról is szólnak, hogy a minket megelőző generációk örökségét nem tudjuk kikerülni. Tárgyaktól ugyan meg lehet szabadulni, de a traumák, testi és mentális beidegződések, genetikailag öröklődő betegségek, függőségi hajlamok, vonzódások és habitusok velünk maradnak és a velük való együttélés minősége vagy a meghaladásuk lehetősége legtöbbször attól függ, hogy tudomást veszünk-e róluk. Ha az emberek elmennek és elmúlnak, akkor ezek visszafejtése és önmagunk megértése sokkal nehezebb folyamat, ugyanakkor néha hiába vannak jelen, ha képtelenek maradunk a velük való kommunikációra. E nehezen megragadható „dolgok” nyugtalanító érzete élesen szemben áll a kézzel fogható, otthonosságot sugárzó statikus tárgyak jelenlétével. A tárgyak, szemben az emberekkel tehát itt maradnak, belőlük kiemelhető és összeolvasható és ön- vagy közösségi narratíva, ami lehet idealizált, de fájdalmas, szembenéző és terapeutikus is.

A művész elhelyezett néhány olyan objektet is, amelyek nem a régmúltból, hanem a saját közelmúltjából származnak: egy zöld üvegcsét, amely a kert felásása során került elő és vált a ház megbecsült részévé; szintén a kertben lakó vízisikló levedlett bőrét; a nagymamától kapott rózsakvarc keresztet. Ezzel érzékeltetve a generációk közötti folytonosságot és annak tanulságát, hogy az előző pillanat is elmúlt, az idő nem kimerevíthető, hiába igyekszik egy komplett társadalmi és kulturális berendezkedés, hogy az elmúlásról a lehető legkevesebb szó essen.

A dolgok lényege” című kiállítás november 17-ig tekinthető meg a galántai 4D Galleryben.