dunszt.sk

kultmag

A banda bandát játszik

A Garázsbanda nem egy garázsbanda története. Főként azért nem, mert egy lineáris történet helyett inkább sok kis epizód, anekdota, fantázia, dal, impró és geg halmaza. Némi szerkesztéssel akár össze is állhatna egy nagy univerzális érvényű garázsbanda-sztorivá, de inkább nem áll össze. Nem úgy, mint a három szereplő, akik időnként nagyon is összeállnak különféle horribilis neveken bandát alapítani. Félúton van ez az előadás egy koncertpróba és egy poéngyűjtemény között. És még garázs sincs benne. Vagy legalábbis nem látjuk.

A látvány ugyanis olyannyira puritán, hogy hacsak nem vesszük a dobszerkó mellé dobált ruhákat és a két hangfal közt harmadik ülőhelyet biztosító sörösrekeszt vagy akár magukat a hangszereket díszletnek, akkor nincs is. A színlapon nincs feltüntetve se díszlet-, se jelmeztervező, de jelmez azért van, és az eltúlzottan retró, paródiaszámba menő parókák és a középiskolás alapstílusokat megjelenítő ruhaösszeállítások valóban a kamaszkorba horgonyozzák a Garázsbandát. De ez is megtévesztő: nem igazán tizenévesekről szól ez az előadás, és nem is igazán tizenéveseknek, de a láthatóan mégis főként tizenévesekből álló közönség ettől függetlenül értékeli. A színészek mindenesetre határozottan nem kamaszok, és egy-két kivételes jelenetet leszámítva nem is nagyon játsszák el, hogy azok lennének. Nemcsak vicces, hanem a koncepció szempontjából is jelentős pillanat, amikor az előadás egyik kezdőmozzanatában leveszik a beanie-jüket, és kiderül, mindhárman erősen kopaszodnak. Ezen az önironikus és kissé cinikus harmincas-negyvenes perspektíván keresztül szűrődik át minden, amit ezután a színpadon látunk.

Tulajdonképpen ahogy az előadásban felvonultatott számos banda sem egyértelműen egymás folytatólagos jogutódjai, úgy a három főszereplő sem áll össze egy-egy konzekvens Zolivá, Bandivá és Petyává. Nem annyira önálló entitások, mint inkább azonos nevű szkeccsek, variációk, amelyek helyenként megférnek egy-egy valóságban, de sokszor inkább kérnének maguknak egy párhuzamos dimenziót. A jelenetek is inkább több alternatív történet elemeiből vannak összemontázsolva. A nagyjából egymással kongruens, még bőven kamaszos kezdőjelenetek után – félresikerült fellépés egy kínos március tizenötödikei műsoron, majd éjszakai bosszúkoncert a zenekart ellehetetlenítő tanár kertjében – már nehéz elképzelni, hogy az összes kattant sztori mind egyazon soknevű bandával esett volna meg. Nem mintha ez bárkit is zavarna. Nagyjából az elején világossá válik, hogy mire számíthatunk: bármire.

Szabó Zoltán, Vinnai András és Jankovics Péter, úgy tűnik, kicsit saját magukat játsszák, vagyis valami egykori önmagukról alkotott, selfmade zenész fantáziát végtelen variációban. Megvannak a jellegzetességeik persze, Zoli a mindig kicsit háttérben ragadó srác, miközben nyilván az övé az emlegetett garázs és a bandaalapítás ötlete, míg a másik kettő, a fokozottan nőcentrikus Bandi és a fokozottan nárcisztikus Petya folyamatosan az alfahím pozícióért küzdenek. Körvonalazódik tehát valamiféle személyiségtípus vagy még inkább sztereotípia, ami szervezi ezeket a bandatag-zsánereket, de valójában az előadás során végig gyakorlatilag felcserélhetők egymással, mind az egymáshoz és a külvilághoz való viszonyulásukban, mind a hangszereknél. Közben azt is ők játsszák, ahogy ezt a koncepciót kívülről lehet látni. A visszaemlékezőt, a narrátort. A hangszerboltos fickót, aki a hangszerválasztás ürügyén felvázolja, milyen képességek szükségesek, milyen életútra és legfőképpen hány nőre számíthat egy önjelölt rockzenész, ha például a billentyűk mellett teszi le a voksát.

Az előadás egyik legjobban sikerült része egyébként ez, a zenész és zenetanuló sztereotípiák illusztrált bemutatása. Virtuózak a váltások a narráció és a jelenet szereplői között, eltalált a humor, és még a túlzások és a banális szexpoénok sem zavaróak. Kár, hogy a „zenei ismeretterjesztő műsoron végigkalauzoló zenei ismeretterjesztő műsor” rész nagyon hamar véget ér, és utána ez a belülről gunyoroskodó hangnem nem is nagyon tér vissza, csak villanásokra, mint a beállás, amikor teljesen süketen hangolnak, és a dobosnak különben is jó a hangzás úgy is, ha belekölykedzett egy elevenszülő a dobba, vagy egyáltalán az, hogy hamarabb alapítanak zenekart, mint hogy játszanának hangszeren, és a felkészültségük még egymással sincs összhangban. Testközelből láthatjuk a vergődést a dalírással, a téma- és stíluskereséssel, és külön előnnyel indulnak azok a nézők, akiknek – a szereplőkkel ellentétben – már van valami zenei alapjuk. Az előadás kimondott válallásai közül az egyetlen, ami maradéktalanul teljesül, hogy tényleg koncertszínházat kapunk, a jelenetek között komplett dalok hangzanak el, amik persze nagyrészt vaskos stílusparódiák és könnyűzenei utalások.

A Garázsbanda humorának egyik legszerethetőbb vonása, hogy tele van olyan apró poénokkal, amiket nem is feltétlenül veszünk észre, mert a szereplők egyszerűen csak léteznek a színpadon, és szinte maguktól ontják ezeket. Talán ettől olyan könnyen megbocsátható az, hogy szinte folyamatosan kiszalad az alkotók, játszók keze alól az anyag, és minden felütést sikerül végül túltolni. A jóindulatú szexizmus átvált éles ribancozásba és anyázásba, a lagymatag lázadásból a szülői ház felgyújtásáig jutunk, legalábbis gondolatban. Kimondottan kínosnak érződik az Ultracsillag tehetségkutató jelenete. Nagyon sokféle megközelítésre lenne itt lehetőség, és többségüket valószínűleg lerágott csontnak éreznénk, de az, hogy ez a jelenet végül is az angol nyelv erőltetésére és az alapfokú angol nyelvtudás hiányára épülő paródiává válik, talán a legkönnyebben elunható megoldás, cringe. Ennek ellentéteként a közönség segítségével begyakorolt interjú – arra az esetre, ha majd sikerül befutniuk – a szuperinfós apróhirdetésekkel és Bandi minden rocksztársággal szemben álló sutaságával nagyon is üt, pedig ebben az esetben eleve klisé a kiindulás. 

Egyedül akkor veszíti el tényleg az addigi verhetetlen varázsát az előadás, amikor az elmosódott határú, átélhető „önmagunk” laza és érvényes, releváns kigúnyolásából átvált a rocksztárok általános paródiájává a rehab jelenettel és a luxusdrogokkal. Utána még visszatér a saját jellegzetes hangjához és humorához a bravúrosan zavaros tapsrenddel és elmaszatolt befejezéssel, ami zavarban hagyja a nézőt, hogy most akkor valóban ez volt-e a vége, vagy vége volt-e egyáltalán.

Egyeneletlensége ellenére rettenetesen szórakoztató ez a valami. Jól működik az is, amikor a szereplők nagyon is precízen, olajozottan dobálgatják egymásnak a labdát egy-egy jól kitalált jelenetben, de az is jól áll, hogy időnként mintha tényleg csak így pár sör után kiálltak volna aprópénzért rögtönözni egymásra dobált jeleneteket egy témára. Az is része a koncepciónak, hogy a végén azért ne jöjjünk ki igazán elégedetten, és ezt is technikásan hozzák ki. Összességében mégis hiányzik, hogy ez a produkció akarjon komplett előadássá vagy koncertelőadássá válni, és ne érje be azzal, hogy összesűrűsít rengeteg jó ötletet és néhány kevésbé jó ötlet meglepően jól sikerült kivitelezését, hanem túl tudjon mutatni a poénjai összességén. 

Kicsit tényleg olyan a Garázsbanda, mint a kamaszok ábrándja a zenészségről, nem teljesen világos, mit csinálnak, nem teljesen világos, hogyan lesznek sikeresek benne, és közben nem is igazán zenélni akarnak, hanem azt, hogy szeressék őket, vagy ha azt nem, legalábbis lehessen szexelni. És a szerethetőségben, ha az együttes önjelölt zenészei nem is, a nagybetűs Garázsbanda végül is abszolút sikerrel jár.

Garázsbanda

DEKK Színház – Füge – Kőszegi Várszínház
Író: Vinnai Bandy
Játssza és rendezte: Jankovics Péter, Szabó Zoltán és Vinnai András
Zene és dalszövegek: Bonsai Boy
Technikus: Regele Csanád, Szász Antal / Langó Ádám
Rendező asszisztens és Produkciós munkatárs: Kiss Réka Judit, Bordás Katinka
Produkciós vezető: Mattyasovszky Zsolnay Bálint

Jurányi Ház, 2019. november 10.