„Nagy hiba volt átengedni a hagyományos kultúrát a szélsőjobbnak”

Az Ifjú Szivek Táncszínház rendhagyó előadással készült az 1989-es bársonyos forradalom harmincadik évfordulójára. Az Allegro Molto Barbaro című produkció a tánc nyelvén mesél hatalom és művészet viszonyáról. A politika visszaél a hagyományos népi kultúrával, mondta a színház művészeti vezetője, amikor inspirációs forrásairól kérdeztük.

Az Ifjú Szivek Táncszínház az utóbbi években azzal kísérletezik, hogy a néptáncot és a népművészetet megnyissa a közéleti témák felé. Hogyan született ez a koncepció?

A táncművészetben ennek megvannak a hagyományai. A 20. században a klasszikus balett, de a táncművészet más műfajai is új mozgáskultúrákat kezdtek használni, például kelet-ázsiaiakat. Mi is ezekből a hagyományokból merítettünk. Ami a témaválasztást illeti, egy trilógiát szerettünk volna létrehozni, amely közéleti témákkal foglalkozik. A Hontalanítás és a Finomhangolás után az Allegro Molto Barbaro ennek a trilógiának a harmadik része. Számomra, aki régóta foglalkozom a hagyományos kultúrával, nagyon zavaró, amikor fontos közéleti témáknál szándékosan, propagandisztikusan hivatkoznak a hagyományainkra. Ezért kezdtem dolgozni ezen a trilógián is.

A régió népművészeti együtteseire azonban nem jellemző ez a hozzáállás. Hogyan viszonyul ezekhez a próbálkozásokhoz a szakma?

Mivel tudjuk, mennyire konzervatív nálunk a szakma és a közönség, nem is titkoljuk, hogy ezeket az előadásainkat előszeretettel visszük színpadra külföldön. Mi a hagyományainkon keresztül univerzális témákkal szeretnénk foglalkozni. A Finomhangolásnak Franciaországban 46 előadása volt, Sanghajban öt, Pozsonyban három és Budapesten három. Én persze nagyon örülnék, ha idehaza lenne a legnagyobb érdeklődés.

A Finomhangolás kritikusan reflektált a családon belüli erőszak témájára. Ön szerint a hagyományos népművészet összeegyeztethető a tolerancia modern üzeneteivel?

Mi a népművészet? Mik a hagyományaink? A szakirodalom szerint a népművészet regionális kontúrjai nagyjából az első világháború végéig léteztek, illetve a vasúti összeköttetések létrejöttéig. Megőrződött egy szép történet Bartók Béláról. Nyitra mellett gyűjtött népdalokat, amikor találkozott egy tizenhat éves kislánnyal, aki egy Bartók számára is ismert dalt énekelt, de más neveket használt. Amikor Bartók megkérdezte, miért így énekli, a lány azt válaszolta, mert most ebbe a fiúba szerelmes. Egy olyan eszközről volt tehát szó, amelyet a hétköznapokban is használtak és alakítottak. Én abból indulok ki, hogy ha dédnagyanyáink annak idején kortárs művészeti eszközt láttak a népdalban, mi is használhatjuk a mi kortárs ügyeink boncolgatására.

Milyenek voltak a közönség első reakciói erre a hozzáállásra?

A Finomhangolás pozsonyi bemutatója után csupa pozitív visszajelzést kaptunk a szlovák és a magyar nézőktől is. Az a célunk, hogy ne csak a hagyományos művészetek rajongóit szólítsuk meg, hanem általánosságban a színházkedvelő és a táncművészet iránt érdeklődő közönséget.

A Finomhangolást vidéken is bemutatták?

Nem.

Miért nem?

Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, a művészeti vezetőnek az is a dolga, hogy megítélje, mit hol kell csinálni. Főként azonban arról volt szó, hogy azt a közönséget, amely a hagyományos kultúrával akar találkozni, e témák kapcsán más nyelven kell megszólítani. Ez nem azt jelenti, hogy erről nem lehet nekik beszélni, csak másképp.

Nem becsüli alá ezzel a vidéki nézőket?

Nem, én inkább azt mondanám, hogy a Finomhangolás szimbolikáját univerzálisra terveztük, hogy ugyanúgy értse egy francia, egy katalán vagy egy kínai. A mi magyar közegünkben viszont más nyelvet választanánk. Ez számunkra is nagy kihívás. Másrészt egy gyakorlati probléma is közrejátszik: azok a rendezvények, amelyekre hívnak bennünket, többnyire nem biztosítanak elég teret az ilyen műsorok bemutatására.

Ezzel az előadással eljutottak a tekintélyes avignoni nemzetközi színházi fesztiválra, ahol 2017-ben a Tournesol díjat is megkapták. Az Ifjú Szivek volt az első szlovákiai színház ezen a fesztiválon. Hogyan sikerült ezt elérni?

Egy pályázati rendszeren keresztül juthatnak ki a színházak erre a fesztiválra. Legutóbb például több mint száz színház volt jelen Avignonban. Egy százezres városkát kell elképzelni, amely három hétre egész Franciaország színházi fővárosává válik. A város épületei, a pápai palotától az egyszerű iskolákig mind színházakká alakulnak át. Annak a több mint ezer előadásnak, amelyeket itt nem egész egy hónap alatt bemutatnak, csak körülbelül tíz százaléka mozgás- vagy táncszínház. Egy ún. videólibrettóval lehet pályázni, amelyben bemutatjuk a munkánkat, és vagy kiválasztanak, vagy nem. Ha igen, kapunk egy szerződésajánlatot, amelyben szerepel, mennyi előadást kell bemutatnunk. Így zajlott első alkalommal, másodszor már felkértek bennünket, hogy válasszunk témát a következő évadra. Én már akkor a most bemutatott előadáson gondolkodtam, de végül a Finomhangolással tértünk vissza, amely nagyon aktuális volt a #MeToo mozgalom miatt is.

Megértette a nemzetközi közönség az előadásban használt szimbolikát?

Abszolút. Az egyik előadásunkra eljött Irina Brook, a nizzai opera akkori igazgatónője, a színházi rendezők doyenjének, Peter Brooknak a lánya, és azt mondta, ilyen jó értelemben vett őrületet legutóbb Pina Bauschnál látott. Zenei motívumokkal dolgoztunk, hogy a nyelvi akadályokat kiiktassuk. Olyan is előfordult viszont, hogy egy néző felháborodottan ráncigálta ki a feleségét a nézőtérről, mert az azt mondta neki, „pont olyanok, mint te”. A statisztikák szerint a mi előadásaink alatt a nézőtéren ülő nők harminc százaléka is családon belüli erőszak áldozata.

Először a Hontalanítás című előadásnál fordult közéleti téma felé, konkrétan a második világháború utáni kitelepítések témáját dolgozta fel. Mi volt a célja ezzel az előadással?

Egyszer egy kávézóban ültem Budapest belvárosában, amikor mellettem két nagyon csinos, attraktív fiatal hölgy zsidózni kezdett. Miután hazaértem, lementem egy kávéra ide a színház mellé, és itt meg épp a magyarokat szidták. Akkor elgondolkodtam rajta, mit is akarunk valójában, amikor a Beneš-dekrétumokkal és a kollektív bűnösséggel hozakodunk elő. Sokszor sírunk-rívunk, amiért a magyarokat kollektív bűnösséggel vádolták meg, de közben vígan szidjuk a zsidókat vagy másokat kollektíve. Ebben a kontextusban akartam a kitelepítésekről beszélni. Áttanulmányoztam, amit lehetett, de nem egy dokumentarista alkotást szerettem volna létrehozni arról, mennyi embert hova és hogyan telepítettek ki, hanem arról akartam beszélni, milyen érzés, amikor azt mondják valakinek, csomagolj és menj. Olyan színpadi nyelvet akartam kitalálni, amelyet nem csak azok értenek meg, akiknek a családjában lezajlottak ezek a dolgok. Univerzális szimbólumokat használtunk a színpadon, de a zenét és a táncot a dél-szlovákiai régiókból vettük.

A második világháború utáni deportációk máig a szlovákiai magyarok legnagyobb kollektív traumájának forrásaként szolgálnak. Hogyan tudnánk ön szerint túllépni ezen a traumán?

Nekem elég lenne, ha valaki bocsánatot kérne. Ha valaki kiállna, és nyíltan kimondaná, ami a történelemoktatás kapcsán is fontos volna. Kártérítésre szerintem már nem számíthatunk, de a gesztus fontos lenne.

Az Ifjú Szivek legújabb előadása hasonló témákat feszeget, főként a hatalom és a művészet viszonyát. A bemutatót eredetileg is a bársonyos forradalom harmincadik évfordulójára tervezték?

Nem. Az egész Avignonban kezdődött, ahol a The Balcony nevű színházzal tárgyaltunk a következő évadra tervezett programról. Ott találtam rá erre a témára. Kelet-Európából nagyon kevés színház jár Avignonba, részben a nyelvi korlátok miatt – többnyire franciául zajlanak az előadások. Megtudtam viszont, hogy 1982-ben megrendezték a fesztiválon a csehszlovák dráma napját, amelyre nem engedték ki Václav Havelt. Samuel Beckettet felkérték, hogy írjon egy rövid előszót ehhez a programhoz, és amikor megtudta, hogy Havel börtönben van, írt egy rövid, tizenkét perces drámát, amelyet neki ajánlott. Érdekelni kezdett, hogyan tudnánk ezt a témát a táncon keresztül feldolgozni.

A darab zenéje Bartókra épül, a cím is az ő Allegro Barbaro című művére utal. Bartók állítólag azon kritikusok paródiájának szánta ezt a darabját, akik az ő modern zenéjét barbárnak tartották. Önnek is volt egy hasonló indítéka, azaz ironikusan válaszolni azoknak, akik nem értik az ön népművészeti koncepcióját?

Bartókhoz úgy jutottunk el, hogy keresni kezdtem azokat a művészeket, akiket nehezen tűrt meg a saját környezetük, mert kilógtak belőle. Bartók ezt a művét nemcsak a kritikusai, hanem a saját művészete paródiájának is szánta. És hozzá kell tenni azt is, hogy Franciaországban a „barbaro” kifejezés szorosan összefügg a 20. század eleji modernista irányzatokkal is, amelyek képviselői között számos magyar művész akadt. Ez ihlette Bartókot is a címválasztáskor. Nekem megtetszett ez az ironikus, már-már szarkasztikus cím. Beckett a színházban és Bartók a zenében ideális kettőst alkotnak. Lehet, hogy nem mindenkinek fog tetszeni, hogy a mi „magasztos kultúránkat” ilyen abszurd humorral visszük színre, én viszont azt gondolom, ez is része a kultúrának, és mindig is az volt.

Az előadás szövegét Parti Nagy Lajos írta, aki játékos, ironikus hangneméről ismert. Milyen instrukciók alapján dolgozott?

Olyan szerzőt kerestem, akinek vannak tapasztalatai a színházzal, a pikáns humorral, amely Becketthez és az abszurd művelőihez is közel áll, aki ismeri a hatalomelvű rezsimeket, és képes megszólítani a nemzetközi közönséget is. Elkezdtünk beszélgetni Lajossal a koncepcióról, de az instrukciókat az élet is alakította. A napi hírekből és a saját tapasztalatainkból is merítettünk. Azok számára, akik olvassák a napi sajtót, nagyon ismerős lehet Parti Nagy Lajos szövege. Akik nem olvassák, azok talán fel sem ismerik benne az iróniát. Nem volt könnyű úgy felépíteni az előadást, hogy a tánc ne csak a szöveg illusztrációjaként hasson, hanem saját eszközeivel reagáljon rá.

Hogyan viszonyulnak hozzá a táncosok, hogy ilyen érzékeny társadalmi témákkal foglalkoznak?

Ez nem mindenkinek egyszerű. Amikor a Finomhangoláson dolgoztunk, kiderült, hogy mindegyik táncosnő ismer valakit, akinek van tapasztalata a zaklatással. Ezúttal ez még összetettebb. Vannak, akik teljesen apolitikusak. Mindenki ismeri viszont a színház belső működését, és itt van a legnagyobb paradoxon, mert a színház egy abszolút nem demokratikus intézmény. Ezért is pikáns ez a téma.

Mi alapján válogatta a néptáncok típusait ebbe az előadásba?

A mű hangulata alapján. Egyetlen dologra viszont odafigyeltem: hogy a Visegrádi Négyek hagyományai megjelenjenek a színpadon. Fontos volt, hogy a táncok Közép-Európából kerüljenek ki.

Az előadásban több jelenkori diktátor is fontos szerepet kap. Ezek a diktátorok gyakran visszaélnek a népművészettel saját céljaik érdekében. Azt viszont már kevésbé feszegeti a darab, hogy maguk a népművészetek művelői is gyakran visszaélnek saját privilegizált helyzetükkel.

Számomra ez a legizgalmasabb. A népművészetet a 20. század folyamán többször megpróbálták kisajátítani, először jobbról a harmincas években, majd balról az ötvenesekben. És igen, elég sokan akadtak olyanok a népművészet művelői között, akik önként jelentkeztek erre a szolgálatra. Az úgynevezett táncházmozgalom, amely a hetvenes években azzal a céllal indult, hogy az urbánus környezetben is folytathatóvá tegye ezeket a hagyományokat, szintén és újra propagandaeszközzé válik. Szerintem ez borzalmas.

Segíthet ez az előadás abban, hogy ez megváltozzon?

Szerintem ezek az üzenetek fontosak. Gyakran azt érzem, hogy valamit el akarnak venni tőlem. Amikor például azt látom, hogy valaki egy gyönyörű kalotaszegi bujkában masírozik, és közben úgy lendül a keze, ahogy az nekem nem tetszik, az az érzésem támad, hogy valamit elvettek tőlem. Ez lehet egy népviselet, de lehet egy mondat is. Szerintem nagy hibája a baloldali és a liberális, de a konzervatív pártoknak is, hogy a hagyományos kultúrát az utóbbi években gyakran átengedik a szélsőjobbnak. Az pedig már nem törődik semmivel, a minőséggel sem, csak a saját közösségépítési céljaira használja, és ideológiailag visszaél vele.

Ezért van ilyen keserű mellékíze ennek az előadásnak?

Keserű mellékíze van?

Szerintem igen.

Nem akartam, hogy kimondottan keserű legyen. Nekem viszont szükségem van a humorra az életemben ahhoz, hogy túltegyem magamat bizonyos dolgokon. Néha máshogy nem megy.

A humor viszont biztosan nem elég egy színház fenntartásához. Hogyan lehet ma Pozsonyban egy kisebbségi színházat működtetni?

Az Ifjú Szivek a legtöbb előadását Pozsonyon kívül játssza. Megpróbálkoztunk azzal is, hogy többet játsszunk Pozsonyban, akár repertoárszínházként is. A színháztermünk azonban elég korlátolt befogadóképességű. Amikor a Hontalanítást játszottuk, buszokkal jártak az előadásainkra az egész országból, és szándékosan nem mentünk vidékre. Azt mondtuk magunkban, ha képesek elutazni az olcsó operettekre Győrbe, ide is eljöhetnek. Bízom benne, hogy most meg tudjuk szólítani a pozsonyi színházkedvelő közönséget. Ezért készítettünk egy külön szlovák verziót is az új előadásból.

Az önök színháza ugyanakkor kivételezett helyzetben van a többi szlovákiai kisebbségi színházzal szemben, a fenntartója ugyanis a kulturális minisztérium, míg a többi színház megyei irányítás alá tartozik.

Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Például a Komáromi Jókai Színháznak már tizenkilenc éve ugyanaz az igazgatója, míg nálunk az elmúlt húsz évben kilenc igazgató cserélődött ki. Nem kell macska-egér harcokat vívnunk az önkormányzatokkal, de nekünk is megvannak a magunk küzdelmei. A legtöbb előadásunkat Pozsony megyén kívül játsszuk, ezért nem lenne értelme, hogy a megye alá tartozzunk. Az Ifjú Szivek már évtizedek óta országos intézményként működik.

Két évvel ezelőtt jött létre a kisebbségi kultúrát támogató önálló állami alap. Hogyan értékeli az eddigi működését?

Szerintem ez a legátláthatóbb rendszer, amelyből jelenleg a magyar kultúrát támogatják. Hozzá kell tenni, hogy az átláthatóságnak a bürokratikus terhek is részét képezik. Nyilvánosságra kerül, hogy a pályázatokat elbíráló testületek tagjai miként szavaztak, s ez szerintem előrelépés. Lehet, hogy a magyar kultúra nem volt eléggé felkészülve egy ilyen új rendszerre, amiben új pályázati kategóriák jöttek létre, de szerintem ez jó. Másrészt, vannak olyan rendszerek is, amelyek szintén a magyar kultúrát támogatják, és a működési elveik szöges ellentétben állnak ennek az alapnak az elveivel.

A magyarországi pályázati rendszerekre gondol?

Például. Miután ott nem várják el az átláthatóságot, sokan nem értik, itt miért várják el.

Az itteni alapnak az egyik sajátossága, hogy azok is tagjai lehetnek az egyes elbíráló testületeknek, akik maguk is pályáznak. Ön is tagja az egyik ilyen testületnek. Ez nem vezet újabb anomáliákhoz a rendszerben?

Nem. Ha egy konkrét pályázatban érintettek vagyunk, nem veszünk részt a szavazáson, ezt a törvény szigorúan szabályozza. Fel kell viszont tenni a kérdést, ki pályázhat művészeti támogatásért. Néha nehéz különbséget tenni aközött, ki a hivatásos művész, és ki az, aki a közművelődéssel foglalkozik. Az anomáliák azért keletkeznek, mert mindig más tevékenységek jövedelmezőek a pénzszerzés szempontjából. Korábban ezek a fesztiválok voltak, úgy tűnik, hogy ma a kiállítások. Fel kell viszont tenni a kérdést, hogy egyáltalán keletkezik-e minőségi alkotás olyan mennyiségben, ahogyan szeretnénk.

Az is lehet tehát, hogy ez az alap túldimenzionált?

Nem állítanám, hogy túldimenzionált, de el kellene döntenünk, hogyan akarjuk értelmesen felhasználni a támogatásokat. Meg kell találni az egyensúlyt a hagyományos, hosszú távú tevékenységek és az újabb projektek között.

Ön néhány évvel ezelőtt aktív politikus volt, 2012-ben a Híd választási listáján indult. Miért távozott a politikából?

2007-ben volt egy konfliktusunk az akkori kulturális miniszterrel, mert kinevezett egy inkompetens igazgatót, aki leépítette a színházat. Ezt a politikának a művészetbe való beavatkozásaként éltem meg, és ez motivált, hogy belépjek a politikába. Az volt a célom, hogy javítsuk a szlovák–magyar viszonyt, és hogy apolitizáljuk a kultúrát, nem csak a kisebbségit. A Radičová-kormány korai bukása nagyon rosszul érintett, és végül rájöttem, hogy nem akarom és nem is tudom vállalni a felelősséget mások inkompetens döntéseiért. Nem kerülöm a politikát, mert a politika ma már sajnos mindenhol ott van, az utolsó citerazenekarig.

A szlovákiai magyar politika soha nem látott válságban van. Hogyan látja ezt?

Rossznak látom a helyzetet. A törésvonal viszont szerintem máshol van, nem a Híd és az MKP konfliktusában. Én egy civilizációs konfliktust látok, amelynek a lényege a választás Nyugat és Kelet között. Az egyszerű szavazó számára ez talán nem mindig látható. Viszont ha valaki az egyik oldalnak felrója a korrupciót, a másik oldalon viszont nem számít neki, csak mert az a trikolór jobban tetszik neki, az szerintem nincs rendben.

Arra utal, hogy az MKP elutasítja a Smert, miközben együttműködik a Fidesszel?

Nem pártokra gondolok, hanem emberekre. Ha valaki állandóan azt hirdeti, hogy Ferenc pápa rossz, az ENSZ rossz, az UNESCO rossz, a NATO rossz, Brüsszel rossz, de Putyin és Erdogan a barátunk, azt nem bírom megérteni.

Ez a hozzáállás meghatározza a szlovákiai magyar politika egy részét is?

El tudom képzelni, hogy mindegyik pártban akadnak olyanok, akik a keleti típusú hatalommal szimpatizálnak. A pártok teljes irányultságát persze más tényezők is befolyásolják. Lehet, hogy rövid távon így el lehet érni sikereket, de ez nekem nem tetszik.

Az utóbbi hónapokban a magyar pártok összefogásáról folytak viták. Ön az összefogás híve volt?

Én egy olyan összefogás híve vagyok, amely azt tűzi ki célul, hogy Nyugat-Európa legkeletibb demokráciája legyünk, nem pedig Kelet-Európa legnyugatibb autokráciája. Hogy ez egy magyar összefogás lesz-e, vagy csak egyszerűen összefogás, az már nekem mindegy. Örülnék persze, ha minél több magyar venne részt benne, vagy ha minden magyar így gondolkozna. De ez nincs így. Valószínűleg ezért is nem fogtak össze végül.

Az interjú szlovákul a Denník N portálon jelent meg.

Fotók: Hégli Máté