Kataklizma nevetőgázzal

„A Nap vakító közönnyel árasztja el kémiai holokausztjával a Földet. Onkogén mutációk terjesztik a megőrzött napenergiát, boldogan teljesítve planetáris kötelességüket osztályrészük szétosztásában. A Vég” – ábrándozik Jake Chapman a pár milliárd év múlva bekövetkező ígéretről Meatphysics című, vírusok által olvashatatlanná tett apokaliptikus írásgépezetében, fikció és elmélet összeolvasztásával ürítve a lapokra a teljes rendezetlenség esztétikáját.

A vég megfelelő kezdet Kis Róka Csaba poszthumán piktúrája számára, amelyben úgy tudja felszámolni az embert és annak figuratív reprezentációját, hogy kódjainak összezavarásával eligazítson bennünket, hiszen „a sokféleségnek nincs szüksége egységre, hogy rendszert alkosson” (Deleuze). Az Új Rendetlenség olyan sziklaszilárd rendszer, ahol minden képernyő Kis Róka-festményként mutatja a friss híreket, olyan Átmeneti állapot (2019), ami örökké tart. Nincs szükség Vezérnek szólított telehányt kesztyűbábra vagy az Igazságtalan Minisztérium ülepítőjében trónoló, savanyú kipárolgású múmiákra, akiknek karjait hátulról mozgatják a zsákfejű Izomfeszítők, mert a szervek nélküli testek hálózatának karneválja direktívák nélkül is komplett univerzumot tár elénk. Ebben az univerzumban semmi futurisztikus nincs, hiszen a képek ideje a FUTURUM PERFECTUM, annak bizonyosságával, hogy az Apokalipszis már megtörtént: a jövő már régóta tart, csak nem tűnt fel, hogy a szerveink alkalmatlanok a túlélésre. Eukarióta nagygyűlés zajlik a kásás légkörben, sorakozó nélkül: két láb rossz, de négy láb még rosszabb – minden végtag csak teher és kínos emlékeztető, hogy az evolúcióval hazudtak nekünk. Gaia kezdettől fogva a szörnyek pártján volt, folyamatos vajúdásából százkezű Hekatonkheireket küldve a világra rossz kedvében – miért pont a folytatás lenne jobb?

Kis Róka transzhistorikus poliptichonján (Green Piece Of Shit, 2019) nincs hely a humanista önáltatásnak: tudjuk, hogy a Green Peace a Fekete Halál prizmás fénytörése – túl hosszúra nyúlt a szex, amiben az antropocén fáradt utójáték, hiszen „az emberi lények a mutánsok azon seregéhez tartoznak, amely az oxigén-kibocsátás, a Föld legnagyobb szennyeződési válsága következtében jött létre” (Dorion Sagan és Lynn Margulis). Kis Róka megfelelő helyszínt választott az antropomorf hazugság leleplezésére: az egykori Haggenmacher Sörgyár ipari épületéből átalakított, földalatti hatalmakkal paktáló pincékkel telelyuggatott budafoki mészkődomb alatti teret, ahol a rusztikus gerendázat között talán még az ottfelejtett élesztőgombák is megtalálják helyüket, felkúszva a gyár betemetetlen gyomrából a falakon – örömteli frissítőként érkezve abba a közegbe, ahol minden második kiállítási anyag a modernizmus demenciájának szimptómáit mutatja.

A formátlanság az új forma. „Az univerzum olyan, mintha egy pók vagy egy köpés volna” – suttogta az áporodott könyvtár mélyéről Bataille a festő fülébe: a Tumorköztársaság valójában egy megtaposott vese puhaságú diktatúra, ahol mindenki jól érzi magát, csak arcának anatómiája alkalmatlan a nevetésre. Pontosan tíz éve, hogy Kis Róka bemutatta a történelem nélküli történelmi festészet szétszórt pannóját a Stúdió Galériában (Tettek mezeje, 2009), hogy csonk-huszárjaival végigszántva a nemzettest agykérgének rücskös felszínét, megteremtse a „borderline barokk” (Nemes Z. Márió) gazdag szcenárióit, „mert mi ilyen barokkot érdemlünk”.

Azóta a kannibalizmussal kommunikáló férfiak horrortársadalma államformává lett, és hivatalosan is bevezették a barokkot – nem maradt más feladat a festészet számára, minthogy megtisztítsa azt négyszáz év lerakódásától: Kis Róka közösségre veszélyes, le nem tesztelt drogként funkcionáló képeivel végleg megérkezett a 21. század, korhadó falábakon. Tíz gonosz éve Kis Róka vérző vásznai a kortárs magyar művészet eltitkolt Tourette-szindrómájaként mondták fel a csonkolt nyelvet – mára a posztmagyar dadogásból fülsiketítő szörcsögés maradt, a Bowel Movement, az egyetlen érvényes aktivizmus kényszeres szólama: „minden szófoszlányt cuppogás és gurgulázó hangok kísértek, mintha a lények éppen mentolos szájvízzel öblögetnék a rothadás különféle stádiumában lévő szájüregeiket. A mutáció félútján megrekedt nyomorultak, ismeretlen állati génállományok és kezdetleges emberi intelligencia keverékei voltak. Egy alaktalan, az otthonául szolgáló óceánhoz hasonlóan kiterjedés nélküli, gótikus imbecillitás termékei” (Bartók Imre: A kecske éve). A katonafétis egyetlen, stilizált csákóra és túlnőtt Nietzsche-bajuszra zsugorodott (Oroszlánfarok, 2019), de az Új Nyelv bármennyire is artikulálatlan, legalább nemzetközi: a világűrben majd értik.

Kis Róka az udvari festők lendületével és grandiózusságával festi a nem-hivatalos barokk tablót, ahol nem lehet megkülönböztetni a portrét a tájképtől, mert a kukacjárta aknék kozmikus belobbanásukban kráterekké váltak.

Goya kegyetlensége és Velázquez lazasága vibrál az exhumáltak hologramjaiban, miközben a műhely sarkában Benny Hill menekülésének dallama diktál szédítő tempót a korrodált magnetofon roncsaiból: a Húsbolygó lárvái megbízásukért cserébe nem kérnek lojalitást, de szeretik, ha a művészük dögszagú parókában vonaglik a diszkógömb alatt. Kis Róka nem modellként festi a Húsbolygó látképét, hanem maga is elvegyül annak közegében. Figurája saját anyagában salakosodik el, félig áttetsző rétegek között közlekedve az extra komponenssel bíró, vízzel is hígítható olajfesték tökéletesen hibrid médiumában, hogy áthidalja a szakadékot, aminek mélyén sok festő hever nyílt töréssel: a vízfesték villámgyors folyékonyságában az Anyatermészet maga gondoskodik a tudatalatti ösztönének Rorschach-tesztjéről, míg a műterembe vissza-visszatérő művész arra van kárhoztatva, hogy az olajfesték tubusba zárt időtállóságával küzdjön.

Anyu, az Apu megint arcon szarta a neogeot! – fröcsögi a héliummal torzított mocsaras hang az ünnepi hangszórókból, pedig a hard-edge festészet keménysége mindent kibír, ezért végtelenségig lehet rá pakolni, majd szétkenni több mázsa Budapest Horrort, az enyészetben edződött Puhák passzív offenzíváját. Kis Róka hús-vér birodalma egyszerre testetlen hipertér is, de nem a tudományos fantasztikum regisztereiben, hiszen a tudomány halott, a matematika szabályai pedig nem működnek többé: Eukleidész minden testnyílását megerőszakolták a féregemberek magukra hagyott tenyészetei, mosolyának geometriája mégis olyan kifürkészhetetlen organikussággal illeszkedik a szisztémába, hogy még J. G. Ballard sem tudná analizálni, hiába készült orvosnak az albioni sivatagban. Járjunk egyet az iszapos felszínen, hátha találunk meztelencsiga-testünkhöz jól passzoló exoszkeletont – milyen időt mondanak délutánra? Éppen kedvező: fingszagú esőben lemálló arcok és savas felböfögéssel hívogató angolnapropaganda.

Kis Róka E-szkatologikus parádéja a legátgondoltabb privát biológia szabályai szerint tölti meg tartalommal a hurkalényeket: már Bataille is tudta, hogy az ember egy cső, két nyílással, de Burroughs még ennél is ekonomikusabb: „van külön a száj, és külön a végbél. Kettővel kétszer annyi probléma adódik. Nem célszerűbb-e egy többrendeltetésű nyílás, amely egyaránt alkalmas táplálkozásra és ürítkezésre?” Kis Róka számára „a test egyre inkább a festmény maga, a hús pedig a festék”, amit kedvére alakít, sőt turkál benne, mintha egyenesen a baconi testkép krízisét élné át újra: „a hús a testnek az az állapota, amelyben az eleven test és a csontok egy adott helyen konfrontálódnak egymással, ahelyett, hogy strukturálisan összeépülnének”. A Geometrikus halál (2019) pszichedelikus kalandjában beazonosíthatatlan szervesség áll bosszút egy mentálisan kasztrált kereskedő által kitenyésztett Bak Imre-klón tesztfestményén – megannyi alacsonyművészeti motívum, kötőszövetek és csontozat nélküli „pépes plazmató, a megromlott anyag utolsó mentsvára”. Kis Róka monumentális kirakósai az alantas anyag panteonjának csempéi, ahol figuratív és absztrakt alázza egymást: a Prenatális ellenálás (2019) útvesztőiben a születés előtti üresség zsíros, ólomfehér, meditatív csendjét bármikor sivalkodó nekrokolbászok törhetik meg, amelyek kettévágva felháborító vidámsággal köszöntik a világot a metszetük helyére képzelt grimasszal.   

A NEW DISORDER pigmentvihara olyan hallucinogén graffitiművészet, amelyet csak az utókor barlanglakói fognak rendszeresen falaikra vésni (XXX, 2019), ám a KRCS-trip nem magányos utazás, hiszen az embertelen megrendelők, a Mocskosak reprezentáción túli portréira szüntelenül önarcképek másolódnak és sokasodnak, akárcsak az Interzóna-beli osztódisták, akik kis darabkákat vágnak le húsukból, hogy megfelelő táptalajon önmaguk pontos mását növesszék ki belőlük. „Saját képemre formáltam őket, és elértem, hogy mértani haladvánnyal növekedjenek és szaporodjanak, mert ők öröklik a földet” – nyilatkozza a ráktestű Kaid, de a régi vágású Burroughs szerint a másolatokkal való közösülés tilos, persze Kis Róka miért pont ezt a szabályt ne szegné meg: „Ha egyszer megbasztad magad, újra megteheted. Egyszer már nem leszel megbaszva.” (2019)

Még Kis Róka Csaba sem tudja, hol kezdődik és hol ér véget Kis Róka Csaba, mert éppen csak annyi mimézis jön létre, amennyi a gének meglepetésbulijában belekeveredik az oldószerbe: hibbant személyi-fotók és identitás nélküli selfie-k hasadékából előbújó önembriók kacagnak a hipnózisban ringó nézőkre.

Légió a nevünk, mert sokan vagyunk – és hozzátennénk, hogy nem tudunk beszélni, mert a metanyelv a mindenünk: egy kacsintás=egyetértés, száz kacsintás=idegösszeomlás. Timothy Leary szerint „a pszichedelikus jóga a leghosszadalmasabb és a legnehezebb az összes jóga közül, ezért csak a humorérzék segíthet a gyakorlása során” – ugyanezt a KRCS-tudatmódosító élvezetéről is el lehet mondani, melyben sejtmembrán szinten megvalósul a kollektív Közhasznúság, amit szintetikus, színtelen kapszulaként osztogatnak, majd a nyelve alá helyeznek mindenkinek a kurátorképző büféjében. A Kis Róka-növevények kavalkádjában megszűnt a PRIVÁT, mert a külső és a belső egymásba omlása révén a rész is egészként viselkedik, akárcsak A dolog (1982) önmagát eláruló, felsikoltó vércseppje: a kompozíció szélén árválkodó állkapocs nincs egyedül, a mérföldnyi távolságra gurult szemgolyó ugyanúgy fáj, a letépett kisujj nem csak az enyém, hanem a tiéd is – a Telep boldog, mert ezer sebből vérzik.

Kis Róka Medúzájának tutaja nem süllyed a páneurópai festészet fertőző és unalmas masszájába, és a túlélők között további ismerős karakterek bukkannak fel a csúszós fedélzeten: Jakub Julian Ziółkowski, Andreas Golder, Armen Eloyan vagy Albert Oehlen – a káoszban való szörfözéshez erős vitorlák kellenek, de a népszerű festészet vászna többnyire vékony sátorfólia, amit ráhúztak az erőszakos bomlásra, hogy opálos takarójával tegye a tétnélküliség valutájává az alakot, pedig a genny is lehet mainstream, ha elég szélesen hömpölyög. Az igazi fősodor nem a modor egyeduralma, hanem egyszerre felszín és mélység, hullám és feszes tükör, nyugodt szakaszok és sodrások, örvények és szökőárak összjátéka – Kis Róka az örvények gazdája, fluoreszkáló gumitörlőjével gesztikulálva a wurlitzeres színorgiában: „a morbid annak észlelése, ahogyan az élet megtalálja a halálban a maga legdifferenciáltabb alakzatát” (Foucault). A Kataklizma morajlása (2019) olyan szűnni nem akaró, egyenletes és fenyegető zúgás, amely soha nem akar távozni a fülekből, hogy cselekvésre stimulálja az agyat. Nemes Z. Márió szerint a barokkban nincs alvás, de Kis Róka ébren is tud álmokat készíteni, melyek megfagyott tócsákba ömlenek az élet eltorzított visszatükröződéseiként, ahol a távoli gázfelhők élénk árnyalatai alkotnak kontrasztot a lazúrok oxidálódott májfoltjaival.

A Tumorköztársaság nemzeti ünnepe a kihalást éljenzi – Eutanázia ködös külvárosában már senkinek nincsenek vonásai, csak rovartekintetű szemek miriádja, melyek közt a művész két fejjel, de egy aggyal kísérti az öröklétet, olyan medikai leleteket alkotva, amelyekben „skizoid szeletelés” által tömöríti az Ént ismeretlen grafikai jelekké, majd rábízza az entrópiára.

Huszonöt éve a Visible Human Project kísérlete során szkennelték és virtuálisan dekódolták egy halott teljes testét: „a virtualitás poszthumán melankóliájának kísértetiessége” (Horváth Márk) a festőnél átfordul a burjánzás archiválásává, ahogy lizgersav-dietilamidba mártott ecsetjével vitalizálja a nyesedékeket: Nem tudsz megölni (2019) – mondja Kis Róka, amire válaszul a kiállítótér végéből Csaba-nyalábok pislognak egyet és krómsárga nedvet engednek a padlóra. Ahogy a barokk maga a bőség, úgy a groteszk a természetellenes bőség, de legyünk őszinték, a hőingadozásaival és ánuszként működő vulkánjaival terrorizáló Anyatermészet soha nem ismert se stílust, se mértéket: a NEW DISORDER kézzel készített, elpusztíthatatlan MR felvételei sikerrel detektálják az embervírus gócait, miközben a karnevál izzó körforgásában szétmállott Húsbolygó képére ráég a horrormaszk.

Kis Róka Csaba: New Disorder, AQB Project Space, Budapest, 2020. január 5-ig

A kiemelt kép részlet Kis Róka Csaba Green Piece Of Shit (2019, olaj, vászon, 150 x 375 cm) című festményéből.