Más mérettartományok – napnyugat II.

IV. Kansas City, Missouri – egy amerikai esküvő

Még július 4-e éjjel szobát foglalok másnap estére a Newark reptér melletti egyik hotelben, mert időközben fölmértem, milyen körülményes volna egy kora délelőtti járatot elcsípni a Jersey-ben található Newarkról úgy, hogy Manhattan belvárosán kell keresztülverekedni magam, valamint a reptéri busznak a reggeli csúcsban. Később kiderül, hogy nem is cselekedhettem volna előrelátóbban: miután az egyik olcsó air shuttle-lel nagy nehezen átzötykölődöm a Newarkra, egy bolti szusitól egész este ágynak dőlve fekszem.

Másnap reggel viszont frissen és új életre kelve átkéretem magam a hotellel a terminálra, becsekkolok, és pár óra elteltével a közép-nyugati Kansas Cityben landolok, ahol Kristen anyukája, a mindig energikus és szellemes Jane vár rám. Kansas City két állam, Kansas és Missouri határán fekszik, keleti fele Missouriban, nyugati fele Kansasben terül el. Anne esküvője két részből áll majd, és három helyszínt foglal magában. Ma este az úgynevezett „rehearsal dinner”-re (a próbavacsorára) kerül sor, filmekből ismerős lehet mindenkinek, másnap, vasárnap pedig a házasságkötő szertartásra és az azt követő vacsorára és zenés mulatságra. Hogy teljék az idő, a szálláshely elfoglalását – szuburbán környezet, kényelmesen tágas amerikai lakóházak kocsiföljárókkal, tornáccal, kerítés nélkül – és a család férfitagjainak, azaz Kristen apjának, Mr. Herbertnek, illetve Kristen bátyjának, Mike-nak a megismerését követően a közeli tacobárba megyünk falatozni, ahol az esküvőre hivatalos fiatal barátokba botlunk, csendülnek is nyomban a whiskyspoharak. Ejtőzésképp meglátogatjuk a szomszédos használtkönyv-kereskedést, és amikor Jane elárulja a nagydarab szakállas srácnak, a bolt tulajának, hogy folyóirat-főszerkesztő vagyok Magyarországon, azonnal érdeklődő csevej veszi kezdetét a könyv- és lapkultúráról, irodalmainkról és, érdekes mellékvágányként, a nyomdatechnológiákról, arról az igen fontos kérdésről, mitől lesz a könyveknek jó illata, és miért nincs semmilyen illata a digitálisan nyomott kiadványoknak. (A válasz a papír és a tinta kölcsönhatásának hiányában keresendő.)

A próbavacsora a szűkebb családi pátriának és barátoknak szól. Kansas valamelyik külső részére autózunk, Kristen és én vagyunk a pultosok. Amikor az az ötletem támad, hogy a borokból mindenkinek először csak tesztkortyot töltök, az ázsióm bartenderként hirtelen az egekbe ugrik, mintha ilyet még életükben nem tapasztaltak volna ezek a kedélyes, jól öltözött középosztálybeli amerikaiak. Talán a szűk kör és a formalitások közepette is informális atmoszféra az oka, hogy némi érdeklődés övezi jelenlétem, a Herbert família egyik jóbarátja, a már a nyugdíjazásához közelítő Mr. Mitchell kitüntet az érdeklődésével, kérdezget, Michiganről beszél, a tó túlpartjáról, ahol feleségével él (Herberték chicagóiak). Fotókat mutogat a telefonján, Magyarországra kíváncsi. Ugyanez a helyzet a vőlegény, Taylor apjával, Barryvel, aki enyhén katonás frizurájával és megjelenésével igazi helyi jelenség a szememben, közvetlensége, a tény, hogy még a budin összefutva is a keresztnevemen szólít, meglapogat, nagyban megkönnyíti itteni működésemet, nem is beszélve Jane-ről, aki sokat tesz azért, hogy oldottan érezzem magam. Úgy látom, hogy a borok és a kansasi specialitás, a barbeque mellett nemcsak mindenki kellőképp ellazul, hanem gondot fordít arra is, hogy a magyar fiú, azaz hát én, bevonódjék az eseménybe, amiért hálás vagyok. A próbavacsora egyébként zömében arról szól, hogy a családtagok és barátok vicces vagy más módon emlékezetes anekdotákat idéznek föl az ifjú párról vagy annak valamelyik tagjáról.

A vasárnapi esküvő igazi, hamisítatlan amerikai eseménnyé avanzsál a szememben. A város átellenes részén, egy erdei tisztáson, kis tavacska mellett álló kápolnában kerül sor a szertartásra, előtte a vendégfogadó házban gyülekeznek a résztvevők. Minden elképesztően alaposan elő van készítve, tökéletesen átgondolt és nett. A perfekció legfőbb felelőse Diane, a vőlegény anyja, aki láthatóan kissé ideges, fontoskodása azonban inkább elővigyázatosságot és figyelmet sugall: nehogy valami gajra menjen, az utolsó szalvéta és terítő, csokor és virágszirom is időben a helyére kerüljön. A szertartást a felekezeten kívüli kápolnában – sátorhoz hasonlatos alakú fa létesítmény, amelynek valamennyi oldalát üveg borítja, hogy látni lehessen a mesebeli erdeitavi tájat – barátok vezénylik le, Anne végig szélesen mosolyog, a vőlegény végig könnyezik. Aranyosak, őszinték, szépek és kedvesek, ahogy az egész ceremónia egyszerre nagyon profi (még forgatókönyve is van, amelyről cirkalmas betűkkel nyomtatott lapocskán tájékozódhatuk), ugyanakkor megható és érzelmes. Ezen a különleges eseményen ugyanakkor olyan kihívásokkal is szembesülnöm kell, mint hogy a vacsorára szedelőzködéskor a vőlegény nagymamájával, az egykori stewardesszel kell beszélgetnem úti élményeimről, majd Kristen, Anne és Mike nagymamájával, Jane anyukájával, aki kilencvenévesen is boldogan kortyolja a fehérbort, és élvezi a sürgés-forgást.

Az esküvői vacsora egy belvárosi klub emeleti éttermében és fogadójában zajlik, amelynek enyhe hipszter-beütése fiatalos jelleget kölcsönöz a bulinak. Lopott pillanatokban lövök pár képet a panorámás ablakokból a belvárosi üvegtornyokról. Kansas szinte kisvárosinak tetszik persze New Yorkhoz képest, dimbes-dombos geográfiája viszont izgalmasan változatossá teszi különösen a kisebb utcácskákat. A vacsoramenü a „breakfast for dinner” nevet viseli, ennek megfelelően kontinentális reggeli jellegét ölti, persze fölspécizve: a jól elkészített, tartalmas és ügyesen megvariált frittata mellett sültek, húsmentes ínyencségek és mindenféle körítés kerülnek a tányérra az önkiszolgáló asztalokról. Az esküvői torta felszolgálását követően Kristen és Anne egyik barátnője közös rappel készül, majd a hagyományoknak megfelelően a két apuka szólal föl, hogy végül az esküvői haknibanda rázendítsen, igaz, itt minden van, ami egy igazi zenekarba kell: gitár, bőgő, dob, billentyű és még fúvós is. Itt tartózkodásom tapasztalatai alapján immár bizonnyal állíthatom, hogy az egyik, ha nem „a” Nagy Amerikai Sláger a nálunk is jól ismert My Girl című dal a The Temptationstől, 1965-ből, amelyet számtalan feldolgozásban hallok az Egyesült Államokban rádióban vagy éppen élőben, önjelölt énekespacsirtáktól a metrón, utcazenészektől parkokban, valamint most, a lakodalmon. Kicsit beállunk táncolni, de amikor a jellegzetesen amerikai társastánc következik (valahol a country lépegetős-forgolódós kompozíciójához hasonló), átvedlünk szemlélődőbe, amit az utolsó minutumig kiélvezek, mert mindig is tanúja szerettem volna lenni egy valódi amerikai esküvőnek.

Vasárnap lévén a tánc és a buli este tíz körül véget ér, a násznép pedig díszsorfalat áll odalenn a klub melletti sikátorban. Mindenki hosszú csillagszórót emel a magasba, alagutat formázván, a friss házaspár pedig görkoriban végigsüvít a csillagszóró-alagúton, hogy ünnepélyesen és rituálisan otthagyja a közönséget. Szedelőzködünk, pakolunk, lépünk. Az est hátralevő részét egy kisebb társasággal Kansas City egyik vasárnap éjjel is nyitva tartó jazzklubjában töltjük, ahol szintén élőzene szól, és immár lehet egy jót koktélozni is.

V. Missouri, Mississippi, Illinois – kocsi-út Chicagóba

Az egyik legjobban várt programom a kocsi-út Kansas Cityből Chicagóba. Két lehetőség közül van módunk választani: vagy keletnek megyünk St. Louis irányába, Missouri államon keresztül, és onnan északnak Illinois-ba, vagy előbb észak felé haladunk Iowa és Des Moines felé, és utána keletnek. Az előbbit választjuk, hogy a Mississippin Mark Twain szülővárosánál, Hannibalnál kelhessünk át. Megyünk vagy hatvan kilométert az I-35-ösön északnak, majd keletnek vesszük az irányt, és a 36-os úton tekerünk Missourin át. Mivel csaknem kétmérföldenként döglött mosómedvék szegélyezik, amelyeknek nem volt szerencséjük az átkeléssel, átkereszteljük az utat Dead Racoon Highway-re. Missouri vidéki látképe nagyjából az Alföld és a Dunántúli-dombság keveréke, ipari teleppel itt nem találkozni, cserjés lugasokkal, kisebb erdőkkel, mezőkkel és rétekkel annál inkább.

Hannibaltól mintegy ötven kilométerre nyugatra, egy Clarence nevű faluban megállunk ropogtatnivalóért és üdítőért. Az eredeti tervek úgy szóltak, hogy megebédélünk a helyi étteremben, amely azonban dél körül még nincs nyitva. A falu teljesen kihalt, sehol egy lélek. Akár tipikus horrorfilm helyszíne is lehetne, azon viccelődünk, hogy a lakosság rejtélyes okoknál fogva kihalt, a fűnyíró ember és a kis motel előtt álldogáló asszonyság pedig minden bizonnyal a gonosz erők által irányított bábok. A falu méretéhez képest a temető amúgy is túlságosan nagynak tűnik. Végül a vegyesboltban az élet jelei mutatkoznak, a tulajdonosok, egy középkorú házaspár, meglepően kedvesek, beszélgetésbe elegyednek velünk, érdeklődnek, merről jöttünk és hová tartunk, szerencsét és biztonságos utat kívánnak. Az Államokban mindenki roppant udvarias és előzékeny, Kristen szerint pusztán arról van szó, hogy az amerikaiak jó színészek, amiben biztos van is valami (az esküvői minden-legyen-a-legtökéletesebb attitűd, valamint a precízen porciózott barátságosság valószínűleg ennek az eredménye), itt vidéken viszont alkalmasint más a helyzet, mutatja ezt a boltos férfi favágóingje, farmerja, sőt még egyszerű szemüvege is.

Clarence falutól mintegy 15 kilométerre keletre elhaladunk Shelbina városa mellett, amely arról híres, hogy annak idején Barack Obama elnök meglátogatta. Innen még bő 40 kilométert kell megtennünk Hannibalig, a 18 ezres lélekszámú településig, amelynek csöppnyi belvárosa – egy szépen kicsinosított főutca – csak és kizárólag a leghíresebb szülöttről, Mark Twainről szól. A fehérre meszelt, múzeummá alakított nett kis szülőház mellett akad itt történelmi kerület Huck és Tom szobraival (a környék ihlette a történeteket), Mark Twain-színház egész nyáron, Mark Twain-emlékhíd, Mark Twain-világítótorony és vagy tíz különböző kávézó, söröző és vendéglő a híres íróról elnevezve. Az említett főutca részben a korszaknak megfelelően van berendezve, részben pedig a múlt század ötvenes éveire hajaz, egy korabeli busz például helyes büfévé lett átalakítva. Az egyik közeli étteremben, amely olvasó- és közösségi hely is a maga babzsák foteljeivel, elnyúlós kanapéival, megebédelünk, járunk még egyet a környéken, aztán visszaülünk a kocsiba, és áthajtunk a nagy Mississippi felett.

Mike és Kristen teljesítik régi nagy vágyamat: Illinois-ban, nem sokkal Hannibal után lehajtunk a főútról, és begurulunk egy amerikai kisközségbe kocsmázni. A városka neve Barry, populációja a 2010-es népszámlálás szerint 1318 fő, ami 50 fővel kevesebb az azt megelőző számlálás óta. A piciny város egy szépen rendben tartott centrumból áll, középen parkkal és az elmaradhatatlan víztoronnyal, ebből a parkból indulnak az utcák a négy nagy irányba. Találunk itt egy M60-as világháborús tankot, ami egymaga a Barry’s Veteran Memorial, a kiírásból pedig megtudjuk, hogy a hasonló gépeket anno bezúzták, és töltényeket öntöttek belőlük. A közeli – egyetlen nyitva tartó – kocsmában fölülünk a pulthoz, és rendelünk egy-egy korsó friss és zamatos sört. 3 dollárba kerül, és rendes pint méretű, ami nagyjából megfelel a mi korsónknak, azaz fél liternek. Helyi arcok kortyolgatnak, egyikük épp egy magyar sportolót hoz szóba, vidéki akcentusuk igencsak szórakoztató számomra. (Ha megszólalnék, valószínűleg ugyanezt gondolnák rólam.) A kérdés adott: az amerikaiak sört isznak, és vezetnek? A válasz: igen, simán, és a világon senki nem csinál belőle problémát. (Noha ugyanúgy tilos, mint nálunk, sőt Illinois államban a kocsi utasterében sem szabad egyáltalában alkoholos italnak nyitva lennie, tehát nemcsak a sofőr, de az utasok sem fogyaszthatnak alkoholt menet közben. Állama válogatja, Missouriban ez például megengedett.)

Már esteledik, amikor megérkezünk Chicagóba, pontosabban annak délnyugati részébe, Naperville városába, ahol Kristen szülei és Mike él. Veszünk pár dolgot a közeli hipermarketben. Némi irigységgel szemlélem a kínálatot, amely köröket ver a hasonló magyarországi áruházakéra, a polcok csupa friss és kiváló minőségű árutól roskadoznak, legyen szó zöldségről, gyümölcsről, húsról vagy bármi egyébről. Valamelyik nap ugyanakkor arról beszélgetünk Jane-nel, hogy az amerikai családoknak gyakorta semmi idejük a főzőcskézésre, ezért oly népszerűek a gyorsfagyasztott, mikrózható termékek. Elnézve Naperville-t ezen és a következő nyári estéken, valahol érthető is: a környék elegáns, jómódú, nett és békés, tipikus közép-, illetve felső-középosztálybeli szuburbán környezet, nagy házak, házanként két-három kocsi, öntözőberendezés a fűnek, díszkivilágítás. Mindenki dolgozik, mint a güzü. Első késő esti sétánkon látom, a helyi általános iskola, a Highlands Elementary udvarán tábla üzen a kisdiákoknak: „Have a great summer Highlands heroes! Grab a book and read!” („Élvezzétek a nyarat, Highland-hősök! Ragadjatok meg egy könyvet, és olvassátok el!”) Gondolkodnom sem nagyon kell, mit jelképez és mit jelent a valóságban ez a mentalitás, a környék állapota épp elég beszédes.

VI. Chicago

1. Naperville, kertváros

Az első benyomásom az USA harmadik legnagyobb városáról, hogy teljesen más, mint New York City. Hangulatát és földrajzi elhelyezkedését tekintve is. Manhattan rácsos, épp ezért viszonylag könnyen áttekinthető úthálózatával és szerkezetével szemben Chicago inkább terpeszkedik, terül, és bár a viszonyítási pont meglehetősen konkrét – a tenger méretű, azúrkék Michigan-tóról van szó, amelynek a partján emelkedett –, mind a bekötőutak és a várost behálózó útrendszer, mind a híres magasvasút vonalainak egymást keresztbe-kasul átszelő, bonyolult hálózata amőbaszerűvé teszi a metropoliszt. Még inkább, mint New York City. Az üzleti negyed a felhőkarcolóival és a Sears Towerrel (amely egy tulajdonosváltást követően, a helyiek megütközésére, Willis Towerre keresztelődött át) a tó partjához közel épült, a déli városrészben, tőle északra, valamint keletre az egymástól karakterben olykor radikálisan eltérő külvárosi kerületek találhatók, köztük számos csodás és jómódú negyeddel, valamint klasszikus no-go zónákkal, ahol napi szinten gyilkolják egymást a rivális bandák tagjai. Utóbbi territóriumokba nem merészkedünk itt tartózkodásom egy hete alatt.

Naperville-ből az itteni helyi érdekeltségű vasúttal utazunk be Chicagóba, amelynek létezik egy lassabb, mindenütt megálló változata (Kristen elmeséli, egyetemistaként azt füllentette a szaktársainak, hogy Lisle-ból származik, ami Naperville után a következő nagyobb szuburbán település Chicagóban, viszont nem annyira jómódú – csak hogy ki ne közösítsék, és ne tekintsék sznobnak Naperville miatt), és egy gyorsabb, közvetlen járat. Mi többnyire az előbbivel vagyunk kénytelenek utazni, a menetidő nagyjából háromnegyed óra. Akár a Budapest–Székesfehérvár táv, csak éppen itt még mindig Chicago határain belül mozgunk, noha a kertvárosi települések saját önkormányzattal rendelkeznek, Naperville önálló lakossága pedig körülbelül 120 ezer lelket számlál. Ez a szomszédság mégis totálisan különbözik a hasonló méretű magyarországi vidéki városoktól, mivel bár itt is van úgynevezett downtown korzóval, sok-sok üzlettel, étteremmel, kocsmával és intézménnyel (iskolákkal, könyvtárakkal, koncertteremmel), mégis azt a benyomást kelti, mintha egyetlen óriási szuburbán park lenne. Vélhetőleg azért, mert amikor elkezdtek ide nagyobb számban kiköltözni a fizetésükből házat vásárolni és fenntartani képes emberek, az infrastruktúra még kezdetlegesebb volt. Amikor a város hirtelen menő lett, és kúl étteremláncok és szolgáltatók nyitottak vendéglőket és üzleteket a belvárosban, Naperville felkapottá vált, fiatalok kezdtek kijárni ide Chicagóból a hétvégéken szórakozni, ha valamelyikük – családot alapítva – itt vert tanyát. Kétségtelen, hogy gyereknevelés szempontjából Naperville édeni. Bűnözés gyakorlatilag nincs, az utcák tiszták és nyugodtak, mindenki odafigyel és betartja a közlekedési szabályokat, és tulajdonképpen a szemléletmódra sem lehet panasz: a patriotizmus bár egész Amerikában erős (kis nemzeti zászlók letűzve a bejárók melletti gyepre, a házak homlokzatára), találni olyan táblát is az egyik rezidencia, egy civil szervezet helyi főhadiszállása előtt, amely a HATE HAS NO HOME HERE („Itt nincs helye a gyűlöletnek”) felirattal hirdeti liberális, demokrata elveit. (A felirat hat további nyelven szerepel a táblán. Egyébiránt meglehetősen figyelemre méltók az amerikaiak politikai és vallási elköteleződésének nyilvános hirdetési felületei: a kocsiút során láttam olyan kisvárosi hirdetőtáblát, amely azt igyekezett minden arra utazó tudtára adni, hogy városuk valódi demokrata település – a büszke elveket valószínűleg a helyi demokraták szövetsége kürtöli világgá a bekötőutak mellett, és ugyanígy tesznek a republikánus politikai közösségek is. Ha már itt tartunk, Naperville lakói családi és financiális hátterükből kifolyólag túlnyomórészt konzervatívok, de inkább liberális konzervatívok, vagy fogalmazzunk úgy, nem Trump-szavazók. A patriotizmus pedig teljesen nyilvánvaló és egészséges velejárója az amerikai életvitelnek.)

2. Chicago belváros, Michigan-tó

A vasúti terminálról – a főpályaudvar épülete ugyanolyan lenyügözően grandiózus és múzeumi jellegű, mint a Grand Central New Yorkban – a Sears Tower mellett elhaladva (külső, üveg burkolatú lifttel föl lehet hágni egészen a torony tetejéig) császkálunk első nap a belvárosban, illetve az üzleti negyedben. Meglátogatjuk itt is a Városi Könyvtár központi épületét, amely NYC-hez hasonlóan az olvasás paradicsomi helyszíne, tele a várost és az államot amúgy is jellemző Lincoln-idézetekkel és képekkel (a rabszolgaság intézményét eltörlő elnök illinois-i tisztviselő volt). A közeli szendvicsezőben kiváló ebédet és kubai kávét vásárolunk, és beülünk a Chicago Művészeti Intézet (tulajdonképpen a szépművészeti múzeum) melleti parkba, ahol hozzánk hasonlóan számos ember, köztük a környékbeli bankokban és irodaházakban dolgozó fiatalabb és idősebb figurák költik el ebédjüket. Lesétálunk a Michigan-tó partjára, itt található a város emblematikus szökőkútja, a Buckingham Fountain. A tónak nem látni a túloldalát, mérete kisebb tengerével veteszik, vize elképesztően kék és hideg, még ezen a forró nyári délutánon is. Abból is látszik, milyen gyorsan mélyül a víz, hogy a turistahajók a parttól mindössze néhány méterre haladnak ezen a szakaszon. A strandok északabbra találhatók, itt tilos fürödni, noha kialakítottak egy részt, ahol mindenki, aki akarja, kiáztathatja a bokáját a helyi madarak, a jellegzetes kanadai lúdak társaságában. Ezek a nagytestű szárnyasok valahol a liba és a hattyú közt helyezkednek el méretüket és küllemüket tekinve, tolluk ugyanakkor barna és fekete. Szemérmetlenül uralják a partszakaszt, összehangoltan mozognak, és magasról tesznek az emberi populációra.

Végigsétálunk a partszakaszon, amely félkörívet ír le, voltaképp öblöt képezve a tónak ezen a részén, amelyet délről a természettudományi múzeum és az obszervatórium határol (a múzeumban található a világ egyik leghíresebb dinoszauruszcsont-gyűjteménye, fosszíliák lenyűgöző gazdagságban, pontosan összerakott és kiállított maradványok, némelyiket direkt úgy helyezve a kiállítótérbe, hogy meg lehessen érinteni – a gyűjtemény sztárja a teljes pompájában tündöklő nőstény T-rex, Sue), északról pedig a vitorláskikötő, ahol gazdag helyiek és környékbeliek bérelnek dokkot. Leülünk a fűbe az obszervatórium előtt, szemben Chicago üvegtornyai, amint lekövetik az ívelt partszakaszt. A Michigan-tavon mindenféle hajók kószálnak, az egyik farában valaki napozás közben elhajítja a kutya labdáját, az utánaugrik, érte úszik és visszaviszi.

A délután hátralevő részében kipróbáljuk a metrót és a magasvasutat, és az egyik közeli kerületben megkeressük azt a kávézót, amely klasszikus sci-fik berendezéseivel büszkélkedhet. Van például egy igazi DeLoreanjuk a Vissza a jövőbe-sorozatból, felnyíló ajtóval és a híres fluxuskondenzátorral, behajló kerekekkel, hogy az autó röpülni tudjon. A szomszédos használtkönyv-kereskedésben turkálunk, végül visszaindulunk Naperville-be, hogy az estét a belvárosban töltsük, ami maga a megelevenedett amerikai családi film a fényeivel, békéjével és fagylaltot, süteményt vásárló flangálóival.

3. Chicago University, tetőterasz a belvárosban, magyar vacsora

Chicagóban számos egyetem működik, ezek közül a legismertebb és a legnagyobb természetesen a város nevét viselő intézmény. Július közepén szinte alig vannak a környéken, csupán a szokásos nyári egyetemisták és felkészítősök csellengenek. Talán azért tűnik kihaltabbnak a campus, mert óriási és impresszív: akár egy középkori kastélypark, amelynek azonban nincs központi épülete, hanem a hosszanti sor hálózatos sétálóutcái mellett szerteszét terülnek el az egyes intézetek és kutatóhelyek. A térképen követjük a nagyobb egységeket, amelyek az egyes tudományterületek tanszékeit és laborjait foglalják magukban. Az egyik intézetben hirdetéseket látunk kutatásokban való fizetett részvételre: egy fMRI-kutatás például MODERATE TO HEAVY DRINKERS WANTED jeligére keresi jelentkezőit, egy másik hirdetés vitakurzusra invitál: AMERICA WAS NEVER GREAT! – szól a főcím, alatta a részletek: This System Can’t Be Reformed, It Must Be Overthrown. TRUE OR FALSE? Discusse and Debate with the Revolution Club. („Amerika sosem volt nagy! A rendszer nem megreformálható, meg kell dönteni. Igaz vagy hamis? Diszkusszió és vita a Forradalom Klubbal.”)

Megjárjuk az egyetem könyvesboltját (begyűjtök egy Harold Bloom által szerkesztett és kommentált vaskos versantológiát az angol nyelvű költészet legjobbjaiból a kezdetektől napjainkig, az ezeroldalas kollekció mindössze egy húszas; továbbá megvásárlom Michel Foucault biopoétikai előadásait amerikai puhakötésben, mert csodaszép; valamint Stephen King legutóbbi regényét, a The Outsidert, mert hasonlóképp gyönyörű az eredeti kiadás, és szintén akciós), megebédelünk a környékbeli olasz étteremben, a fasori régi házakat szemléljük, ahonnan állítólag Obama elnök érkezett a nagypolitikába.

Délután megpróbálunk följutni az egyik legmenőbb chicagói tetőteraszra, a Michigan Avenue-n található Chicago Athletic Association hotel rooftopjára, a Cindy’s-be, amely a 13. emeleten található. A szint kizárólag a felvonóból érhető el, a liftajtó egyenesen a bárba nyílik. Először eltévedünk, bolyongunk az épület tizedik emelete környékén, s már-már úgy véljük, szobakártya nélkül nem jutunk be a Cindy’s-be. Végül a véletlen siet a segítségünkre: amikor ismét liftbe szállunk, hogy lemenjünk, egy csapat épp a bárba tart, így óhatatlanul a tetőn kötünk ki. És ugyan a bejáratnál lehúzzák a kártyákat, ellenőrizvén a belépés jogosultságát, mi valahogy könnyedén átslisszolunk, immár szabad utunk van a bárpulthoz és a lélegzetelállító tetőtéri panorámához. Közvetlenül a szemben lévő Millenium Parkra látunk rá, benne a helyiek által csak Beannek (Babnak) nevezett Cloud Gate tükröző felületű, babszemhez hasonlító térplasztikájával, a Jay Pritzker hatalmas pavilonjával, a Harris zenei és táncszínházzal, valamint a horizonton messze elterülő Michigan-tóval és vitorlásaival. A parkot az üzleti negyed üvegtornyai határolják balról, jobbról pedig a szépművészeti múzeum.

Miután, elvegyülvén a burzsujok közt a teraszon, iszunk egyet a legolcsóbb, nyolc dolláros sörből, és kiélvezzük a látványt, szerencsésen lekeveredünk az utcára, és irány vissza Naperville. Magyaros estét tartunk, gombapaprikást főzök nokedlivel, a különös ízvilág, ahogy látom, mindenkinek bejön. Jane-t megajándékozom egy otthonról hozott, kiváló minőségű nokedliszaggatóval, mert tudom, hogy magyarországi látogatásai után kedve támadt e magyar tésztakülönlegességhez. Megtanítom, hogyan kell összeállítani a lisztet, a tojást és a langyos vizet, mikor jó a nokedlitészta állaga, hogyan kell szaggatni, és mi a legjobb módja a hagyma dinsztelésének. A vacsorához jó magyar pálinkát kóstolunk.

4. The Art Institute of Chicago, autóműhely, sörgyár

A szépművészeti múzeum Chicagóban majdnem akkora kaliberű, mint a Metropolitan New Yorkban. Tele az európai és amerikai művészet remekeivel a 19. század klasszikusaitól napjainkig. Itt tekinthető meg többek közt van Gogh leghíresebb önarcképe 1887-ből, Grant Wood 1930-ban készült világhírű festménye, az American Gothic, vagy éppen jópár gigantikus Jackson Pollock, Andy Warhol és Roy Lichtenstein. Edward Hopper Nighthawksja 1943-ból vagy David Hockney American Collectors (Fred and Marcia Weisman) című, fal méretű alkotása az említetteken fölül az amerikai pop-art pompás darabjai. A múzeumba a napival majdnem azonos áron havi belépőt lehet váltani, így aki több időt tartózkodik a városban, vissza-visszatérhet, első nekifutásra úgyis lehetetlenség befogadni e kollekció gazdagságát.

A délután egy másik gyűjteménynek adózunk, jóllehet ez a múzeum – ami nem az –, ha lehet, sokkal specifikusabb, inkább a restauráció fellegvárának nevezhetnénk. Egy külvárosi autóműhelyről van szó, amelyben Kristen bátyja, Mike dizájnerként (logó- és grafikatervezőként) dolgozik, valójában azonban részt vesz abban a vállalkozásban, amelyben néhány barátjával közösen régi, klasszikus amerikai kocsikat újítanak föl egyéni megrendelők számára. A hodály tele az amerikai autóipar hajó méretű benzinfaló szépségeivel: Buickok, Cadillacek, Fordok és mindenféle klasszikus szörnyek várják, hogy felújított karosszériát, festést, motort és kellékeket kapjanak, mindent eredetiben, mindent működőképessé téve. A munka óriási, egy-egy darab minimum fél esztendeig készül. Itt várja, hogy ismét életre keljen Mike legnagyobb álma, egy méretes uszonyokkal rendelkező vajszínű Cadillac, eredeti bőrülésekkel és műszerfallal. Mike szenvedélye a gépkocsi: könyvtárában megannyi autótörténeti munka (igen, valóban léteznek ilyenek), verdákról szóló dizájnkötetek, minden, amit a klasszikus és modern autók reparálásáról és bütyköléséről tudni kell. Mike immár boldog tulajdonosa egy világháborús német dzsipnek (felújítás elvégezve), egy használt sport BMW-nek (kabrió), egy hagyományos, kényelmes országúti cirkálónak (ezzel utaztunk haza Kansas Cityből), valamint, ha elkészül, kitüntetett helye lesz az otthoni garázsban ennek a csodás Cadillacnek. Mike egyelőre ebbe az álmába öli keresetét, s miután ez az álma teljesült, lép majd tovább. A műhely nem csupán reanimálja a valahai, nem is oly régi, nem is oly letűnt kor emblematikus járgányait, de életet lehel e kor szellemébe – mintha Tarantino egyenesen innen kölcsönözte volna új filme, a Once Upon a Time… in Hollywood úti kellékeit.

A műhely után átugrunk a közeli mexikói–dél-amerikai sörgyárba, amelyben az egyik sarok sörkóstolásra és tacózásra van fenntartva. Ötféle sört kóstolunk, a klasszikus chicagói lagertől az ananászos aromájún át a mexikói IPA-ig, hozzá a melletünk lévő sütőlapon elkészített tacót fogyasztjuk. Körbejárjuk a hordókat és a tartályokat, és ahogy a nap lassan elindul lefele, úgy érkeznek a környékbeliek egyre többen e sörgyári capriccióba.

5. Chicago River

Egy másik külvárosi kerületben, a másik híres használtkönyv-kereskedésben Darth Vader és Leia hercegnő ülnek a fotelben és olvasnak egy képen, amelyen a felirat arról tudósít, hogy Obi-Wannal ellentétben sokkal inkább „Az olvasás az utolsó reményünk”. Beszerzek egy Walt Whitman-összes zsebkönyvtári darabot egy tízesért (és lefotózom Donald Barthelme sillabuszát kedvenc olvasmányairól), egy következő, újabb kultikus könyvüzletben pedig Bret Easton Ellis Lunar Parkját keménykötésben három dollárért. Kimegyünk a tópartra. Itt, a város északi részén hosszan elnyúló homokos strandok vannak, régi ősnádasok, a mólókon sokáig be lehet menni. Erősen fúj a híres chicagói szél, szertelenül csapkod a víz. Piknikkosarunkból megebédelünk, leöblítjük egy Stormchaser IPA-val. Közeledik hazautazásom ideje.

Az utolsó teljes nap a vízibuszé, pontosabban a Chicago Water Taxié. A Chicago River félkörívben szeli át a várost, mi a Michigan Avenue-nál, a központban szállunk föl. A keskeny, tiszta vízű folyó – a Michigan-tóból indul, majd a várost délnyugati irányban hagyja el – két oldalán, a Riverwalkon egymást váltják az üvegpaloták és a húszas, harmincas években emelt klasszikus tornyok. A folyón zajló vízitaxi- és turistahajó-közlekedés a sűrűn egymást követő gyalogos-, autós- és magasvasúti hidakkal Velencéhez hasonlatos térszerkezetet eredményez, leszámítva, hogy itt egészen másak a méretarányok. Nagy ívben kanyarodunk balra (délnek) a folyón, és a kanyarba épített felhőkarcolók üvegfelszínén visszatükröződik a víz és a hajók. Leúszunk egészen Chinatownig, ahol körbejárunk (itt, a folyó mellett már indusztriális, steam punk fikcióba illő vasmonstrumok magasodnak a parton, és termelik, amit termelni kell), majd a magasvasúttal elzötykölődünk egészen a múzeumi negyedig, ahol megnézzük a fent már említett dinoszauruszokat. „Tanulj”, „kérdezz”, „fedezz fel” és más, hasonló jelszavakat véstek a járdaburkolatba, amiről eszembe jut New York City a maga pozitív üzeneteivel.

Később visszahajózunk a vízitaxival oda, ahonnan elindultunk, a belvárosba – a jegy egész napra érvényes –, és sétálunk a Riverwalkon a tornyok alatt. Az egyik utcai büfében virslit, perecet, salátát rendelünk, kiülünk a partra az odahelyezett székekbe. Ránk esteledik, kigyúlnak Chicago fényei, olyan színpompás minden, akár egy régi csillogó filmben (Al Capone a turistáknak árult hamutálakról, poharakról és hűtőmágnesekről néz vissza), vagy mint egy futurisztikus cyberpunk történetben. Ha New York City a várostervezés és a mérnöki mestermunka csodája, akkor Chicagónak ez a része is az. Szinte föl sem tűnik, hány millióan lakják és birtokolják ezeket a tereket. Óriási territórium, és mindennél másabb, mint amit eddig láttam. De mély vonzalmat keltő, belakható tartomány.

Az első rész itt érhető el.

A szerző fotói