dunszt.sk

kultmag

Szakadékok

Összegyűjteni és odaadni
mindent. Magad felnégyelni,
mint a gránátalmát, majd kanállal
kiverni levet, rostot és magot,
fejjel lefele. Puskacső függ
az oldaladon, minden léptednél
finoman hátba vág. Stabil mozzanat,
masírozol a semmibe.

Gondolj magadra, mint egy edényre.
Se nem tört, se nem foltozott,
derengő varázslat, létező, üres.
Felette kék kő ragyog.
Belehull-e majd egyszer, ha
hirtelen odakúszik a tehetetlenségi
erő? Tört varázslat, létra a mélybe.
Húzod magad után.

A sziklára fel kell kapaszkodni.
Nem tart meg a puszta lég, és benned
csak a puszta lét tart lélegzetet.
Ahogy fél lábbal a párkányon
még belelógsz, de markodban már
fűcsomó a síkról. Létra nincs.
Kék kő lebeg előtted, kinyílsz,
beléd lép. Üres edény, ragyog.

Ti, akik a türelmet teszitek próbára,
a rezisztenciát és a konok képtelenséget,
megfosztjátok nyelveteket a beszédtől,
üres edények, Szaturnusz gyűrűi. Mindig
messze, messze. Saját légkörötökbe
nincs külső belélegzés. Mind látványos,
de a kis meteoritbombázásokból
érkező plazmafelhő hatására

elektromosan feltöltődhetnek,
ami drámaian megváltoztatja az egyensúlyt,
ti, akik mind az egyensúly drámai
megváltoztatásán dolgoztok az űrben
miért fordítjátok magatok ellen
sorsotokat? A tehetetlenség erő.
Ragyogó kő hull alá az űrben.
Elviselhetetlen a csend.

Ti, akik önnön körforgásaitokban
szívódtok fel, és apró darabokra
szakad hátatokban a gerinc,
és koponyátokra telepszik a köd,
és szavaitok puszta hangsorok
a pusztában, ti, akik bolygóként
puskával lőttök a csillagokra,
tanítsatok meg szeretni.