dunszt.sk

kultmag

A bumeráng

„Mi lett volna, ha…? Ha nem alakul ki autokrácia abban az országban, amelyben él? Milyen lehetett volna az élete, ha egyáltalán visszapörgethetőek az események és újragondolhatóak.” Ezeket a kérdéseket tettük fel esszésorozatunk szerzőinek. Az ötletért köszönet Parászka Borókának. Csáki Judit.

Ez igazán játék: mi lett volna, ha… Azért is nehéz elképzelni, mert ami lett, mármint az én hazámban, az jelentős túlsúllyal telepszik rá a mindennapi életre, és erősen akadályozza a normális munkavégzést. Már ha szabadúszó értelmiségi, írással foglalkozó ember az illető…

Persze, ha nem jön a 2010-es fordulat, vagy ha nem válik röpke hetek alatt brutálisan önleleplezővé az irányt és a tartalmat illetően, akkor valószínűleg nem is lennék szabadúszó. Lenne állásom a Kaposvári Egyetemen, ahol a Színházi Tanszék vezetéséről két ciklus után két évvel ezelőtt mondtam volna le. Tanítanék változatlanul, és már lenne lassan tíz évfolyamnyi színész, akihez „közöm lenne”. És alighanem változatlanul lennék óraadó a Károli Egyetemen is, mert Sepsi Enikő dékán nem látta volna gyors szükségét a tőlem való megszabadulásnak…

Ezeken, mondjuk, túlvagyok, érzelmileg, egzisztenciálisan bizonyosan. Noha állásom nem lett, miután kirúgtak Kaposvárról, a pert megnyertem, papírom van róla, hogy törvénytelenség esett meg velem. (Amúgy ez a második megnyert munkaügyi perem életemben; az első szinte rögtön az egyetem után, a Kádár-korszakban volt, a Népszavától rúgtak ki, azt a pert a Legfelső Bíróságon nyertem meg. Vicces.) Igaz, a törvénytelenséget elkövető kaposvári rektor az adófizetők pénzéből állta a kártérítést, és persze alighanem még a buksiját is megsimogatták, valamint a törvénytelenséget indukáló Vidnyánszky Attila azóta rájött, hogy mégsem a tanítás „kulimunkájában”, hanem a hatalmi manipulációkban teljesíti ki önmagát, és a rektorhelyettességig emelkedett – már nemigen érdekel az egész: alkalmatlan emberek szomorú gyülekezete.

A magánéletembe is alaposan belekavart az Orbán-arrogancia és agresszivitás – ezt külön nehezményezem, mi több, kikérem magamnak. Miután első dolga volt a miniszterelnöknek, hogy valahai mentorait, a liberális korszakának nagy tanúit egy koholt vád alapján beperelje és pellengérre állítsa, hitelüket rombolja, morális integritásukat megkérdőjelezze, és nyomában a szolgamédia hetekig-hónapokig csaholta a hazugságokat – ez volt az úgynevezett filozófusper –, úgy döntött a gyerekem, hogy neki ez sok: érettségi után külföldre megy. Pontosabban már korábban így döntött, de mi, a szülei nem pártoltuk ezt a döntést, mert nem láttuk az anyagi fedezetét: két egyetemi oktatói fizetésből ilyesmire nem futja. De mivel az apját mocskolták-sározták, és ez szemmel láthatóan nagyon megviselte, beleegyeztünk, hogy elmenjen – akkori szándéka szerint örökre. Beláttam, hogy ez a legjobb megoldás, de pokoli nehéz volt. Éjszakák teltek fordítással. Nem baj.

A Revizor – ami 2008-ban indult, és 2010-re éppen kialakult a működése és az arculata, valamint megtalálta az olvasóit is az akkoriban évi ezer kritikával – folyamatos bizonytalanságban működik. Mivel a kormányoldalon leplezetlen a meggyőződés, mely szerint állami pénz csak azoknak jár, akik az Orbán-rendszer dicsőségét hirdetik – mintha ugyan nem egy egész országról lenne szó, csak egy félről –, valahányszor az elvben független, gyakorlatilag megszállt NKA-tól kapunk támogatást (mert egynémely kurátor a szakmai szempontokat is fontosnak tartja), csak egy rövid sóhajtásra van mód, és rögtön izgulni-drukkolni kell a jövőért. Ha nem így történt volna, akkor kibontakoztak volna mindazok a projektek, amelyek kezdeményeit most is látni – a videók például –, és nagyobb szerzőgárdával több cikket tudnánk megjelentetni.

Rossz, hogy ez a torz, beteg tákolmány, ami most a kormányzat, a minisztériumaival, különféle testületeivel, kilóra megvett klientúrájával, betör, beszivárog, benyomakodik a privát térbe; követni kell a rémes belpolitikai híreket, tehetetlenül nézni az oktatás tönkretételét, a CEU elüldözését, az MTA szétverését, az egészségügy botrányos állapotát. És minden téren a szakmai dilettantizmust, a zsigeri hozzá-nemértést, és a dölyfös nagyképűséget, az agresszivitást, az arroganciát, a bicskanyitogató kommunikációt. És jobb sorsra érdemes emberek behódolását, megroppanását, szakmai kiüresedését. Más jobb sorsra érdemesek rezignált hallgatását.

Szeretek „szavakat használni” (© Mohácsi János). Kemény, szúrós szavakat is, ha arra van szükség – elvégre ez a szakmám. Erre, vagyis a szókimondásra használom a facebookot, meglehetősen tudatosan. Mivel időm nagy részét színházi közegben töltöm, ezért szeretem a teátrális effekteket, használom is őket; olyan pokolian dühös szövegeket, kommenteket tudok „tolni” néha, hogy ihaj. És akkor most elárulom: csöppet sem vagyok dühös ilyenkor. Dühösen ugyanis nem lehet írni. Meg amúgy is általában vidám, nevetős a természetem.

Írni szeretek – és egyelőre lehet is, nem kapcsolták le az internetet, nem jön értem a rendőrség. (Szeretik mondogatni erre, hogy no lám, demokrácia van – egy frászt van, de hagyjuk ezt most.) Szóval írok, kritikát, interjút – és olykor, ha muszáj, publicisztikát is, az éppen aktuális botrány kapcsán. Ez utóbbit nem szívesen teszem, mert ez is az igazi munkától rabolja az időmet.

Talán ez bosszant a legjobban: akadályoztatva vagyok a normális munkavégzésben. Lenne mit írni kultúráról, színházról, itthonról, külföldről, és meg kellene írni egy-két könyvet is – ismét csak azért, hogy maradjon lenyomata ennek az efemer művészetnek, ami a színház –, de gyakran betolakszik, berobban, besunnyog valami más, abban a pillanatban halaszthatatlan teendő, ami ezzel az ócska napi politikával kapcsolatos. És akkor megint a fontos dolog csúszik hátrébb. Na, ezt nem bocsátom meg ezeknek. Az el nem végzett munkát.

*

És akkor most nézzük a másik oldaláról ezt az egészet.

Megjelent a könyvem az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházról. Azért írtam, mert tudtam, hogy más nyoma nem marad: amikor világos lett, hogy ha Alföldi a világ legjobb színházát csinálja ott, akkor is odaadják Vidnyánszkynak (egy szakmainak csúfolt pályázat keretében – ez, mármint ezek a megbundázott pályázatok, ez lett a szabály azóta), elhatároztam, hogy legalább dokumentálom, ami történt. Hogy azok, akik ilyen-olyan okból nem lehettek tanúi-nézői élőben, visszakereshessék utólag. Az utolsó évadban – 2012-13-ban – Kaposvár és a Nemzeti között ingáztam és éltem, mindkettő nagyon boldogító munka volt. (És ez a könyv szorosan összefügg a kirúgással, persze.) Ha nincs ez a durva váltás, és Alföldi marad még egy ciklusra, akkor 1. lehet, hogy az nem lett volna olyan jó, mint ez az első 2. biztos nem született volna meg ez a könyv, az Alföldi színháza.

Ugyancsak fontos következménye a kaposvári kirúgásnak, hogy fölpezsdült, megmozdult a színházi élet. Bizony. Ha most is ott ülnék a tanszékvezetői szobában, akkor sem Mohácsi János nem rendezné körbe az országot jobbnál jobb előadásokkal, sem Rusznyák Gábor nem lenne a miskolci színház egyik vezető rendezője, sem Réthly Attila nem rendezne mindenfelé, de könnyen lehet, hogy Kocsis Pál és Csapó Virág sem tolná a főszerepeket Kecskeméten. Nem bizony – mert nem engedném: ott tanítanának folyton folyvást, évente egy kiruccanás mellett. Igaz, akkoriban nagy élet és kemény munka folyt a ma már leginkább pangó színházi tanszéken… De ha nincs ez a váltás, vagy nem ilyen durva, akkor ezekkel a történetekkel, előadásokkal szegényebbek lennénk.

Lett sok és jó tanítás – bár Ascher „tutira” ígérte az állást a színművészetin, nem lett belőle semmi –, mind külsősként, de változatos, jó helyeken: a színművészetin, a Zeneakadémián, a MOMÉ-n, a Metropolitan Egyetemen, a Lumiere Filmiskolán, a Rajk László Szakkollégiumban. Ez mind nem lett volna, illetve nem tudtam volna vállalni, ha nem vagyok kényszerűségből szabadúszó. És mivel egyik-másik kurzusból, egyik-másik csoporttól magam is sokat tanultam, ha ezek elmaradnak, az is veszteség.

Lett több idő és energia a Revizorra. Sikerült beindítani új projekteket, sikerült további remek szerkesztőkkel bővíteni a stábot, és a folyamatos anyagi bizonytalanság ellenére sikerült előre menekülni. Ez nem privát okokból fontos, hanem a célunk és a dolgunk miatt: miközben egyre inkább háttérbe szorul a széles körben elérhető szakkritika, az alkotók, műhelyek felől egyre növekszik a nyomás, hogy írjunk róluk. És muszáj írnunk arról is, ami körülvesz bennünket: a külföldi fesztiválokról, eseményekről – nehogy már igazodjunk a fentről diktált köldöknéző trendhez…

Felpörgött a fordítás is; jórészt anyagi szükségből persze, de pozitív élményekkel tarkítva. Új és jó kapcsolat jó kiadókkal, jó emberekkel. Pokoli sok és nehéz munka, de nyugodt körülmények, békésen, otthon. Épp most fejeztem be egy amerikai író regényét egy mexikói menekült nőről, aki a drogkartellek háborúja elől igyekszik kimenekíteni a kisfiát. Amerikába mennének, de ez a Trump-féle Amerika csöppet sem vendégszerető… Sajnálnám, ha ez kimaradt volna az életemből.

És a gyerekem közben végzett az egyetemen – magának köszönheti, hogy a világ egyik legjobb egyetemén azt tanulta, amihez igazán kedve volt, olyanoktól, akiktől tanulni igazán érdemes. Kaphatott volna jobbnál jobb állást külföldön – de úgy döntött, hogy hazajön, mégpedig azért, mert, mint mondta, „itt van dolga”. És azóta végzi a dolgát itthon. Bennem meg növekszik az optimizmus .

És a barátok… Többször találkozunk, mint azelőtt, tán mert nagyobb a szükség egymásra. De téved, aki azt hiszi, hogy egyfolytában a fennállóval foglalkozunk; persze, mérgelődünk, amikor egy számunkra fontos intézmény élére kineveznek egy szociopata kocsmai erősjánost, vagy amikor újabb és újabb dilettáns és aljas törvényekkel támadnak a minőség ellen, vagy amikor megint és megint nyíltan és szemérmetlenül lopják a mi pénzünket. De leginkább a dolgainkról beszélünk, mármint a mi dolgainkról, a munkánkról, a családunkról, és van sok nevetés is.

*

Akkor most mérleget kéne vonni, ugye…

Ehelyett ideírom némi lelkiismeret-furdalással tarkítva azt, ami szinte jóvátehetetlen mulasztás: nem dokumentáltuk/dokumentáljuk kellőképpen ennek a rezsimnek és korszaknak a gaztetteit. És amikor majd tömegek masíroznak a damaszkuszi úton, akkor megint nagy bajban leszünk. Az önkormányzati választás ellenzéki győzelmeinek nyomában már látjuk ezeket a semmiből, a kibekkelésből, kussolásból hirtelen felbukkanó hősöket, akik nemcsak követelik, de meg is kapják azt a kárpótlást (pénzt, beosztást), ami kicsit sem járna nekik, ha végre az egyetlen érvényes szempont, a rátermettség és hozzáértés alapján történne az „osztogatás”.

Sorozatunk további írásai: Zoltán Gábor.