dunszt.sk

kultmag

Ha

„Mi lett volna, ha…? Ha nem alakul ki autokrácia abban az országban, amelyben él? Milyen lehetett volna az élete, ha egyáltalán visszapörgethetőek az események és újragondolhatóak.” Ezeket a kérdéseket tettük fel esszésorozatunk szerzőinek. Az ötletért köszönet Parászka Borókának. Zoltán Gábor.

Ha

2010-ben nem kerül hatalomra az egyeduralomra törő párt, akkor nem írtak volna új médiatörvényt, legalábbis nem olyat, ami korlátlan befolyást biztosított annak a pártnak és a vele együttműködő szervezeteknek.

Ha

nincs új médiatörvény, akkor nem alakíthatták volna át kényük-kedvük szerint a Magyar Rádiót, ahol addig szerkesztőként, dramaturgként és rendezőként dolgoztam.

Ha

a teljesen irányításuk alá került intézményből a választás utáni évben el nem bocsátanak, akkor minden bizonnyal csináltam volna tovább, amit addig: regények és színdarabok rádióváltozatait, irodalmi műsorokat. Külsősként kezdtem a Magyar Rádióban dolgozni, már rendezői diplomám megszerzése előtt. Eleinte főleg a szerkesztők és dramaturgok kértek fel különböző rendezésekre, és én csak eldöntöttem, hogy meg tudom-e csinálni az adott munkát. Később egyre jobban hallgattak rám, és elfogadták az ötleteimet. A kilencvenes évek elejétől belsős lettem, és nagymértékben rajtam múlott, milyen írókkal és színészekkel dolgozom.

Ha

rajtam múlt volna, csináltam volna tovább. Sok mindent kipróbáltam, megismertem addigra. Kialakult a saját stílusom, állítólag egy-két perc alatt meg lehetett hallani, ha én rendeztem egy darabot, aztán idővel megszabadultam a stílusomtól. Mert az lett a fontos, hogy minél jobban érvényesüljön mindig az adott mű, és minél jobban eljusson a hallgatóhoz. Már voltak eszközeim, begyakoroltam őket, és nem érdekelt, hogy észreveszi-e bárki, hogy rendelkezem bármiféle eszközzel. De mivel kirúgtak, 2011 után igyekeztem nem gondolni a Rádióra, a rendezésre és a dramaturgságra. Nagyjából sikerült is elfelejtenem. Most, hogy a dunszt feltette nekem a kérdést, nem is könnyű felvázolni, milyen műsorokat készítettem volna,

ha.

Nos, mivel nemrég megjelentek Lázáry René Sándor versei, azokból biztosan csinálnék egy összeállítást. Lázáry kitalált költő, őt is, akárcsak az életművét, Kovács András Ferenc írta meg. Úgy emlékszem, a kilencvenes évek közepén figyeltem fel a különféle folyóiratokban megjelenő versekre és a hozzájuk csatolt fiktív életrajzra. Akkor még nem is ismertem „az igazi szerzőt”, Kovács András Ferencet. Lelkesedésemben elkezdtem felvenni a Lázáry-verseket. 1997-ben a férfikoriak felolvasására Kozák Andrást, az öregkoriakéra Gábor Miklóst kértem fel. Akkor úgy képzeltem, hamarosan elkészül a kötet, és újabb felvételekkel egészítjük majd ki a meglévőket. Minden egyes publikációt kifénymásoltam és eltettem. 1998-ban Kovács András Ferenc jött be a stúdióba, és olvasott fel egy műsorra valót a készülő gyűjteményből. Ám idővel egyre ritkábban adott közre Lázáry René Sándor-verseket Kovács András Ferenc. Én viszont terjesztettem a hírét barátaim között. Évekig tartott, de rávettem Sebő Ferencet, hogy kezdjen el foglalkozni a költészetével. Elkezdett, és azóta több versét is megzenésítette, tavaly közös CD-t és könyvet adtak ki. Most tehát, hogy végre itt a gyűjteményes Lázáry-kötet, felkérném Sebőt, hogy írjon néhány új dalt, és ha elkészülne, bevonulnánk a 20-as stúdióba, elkészíteni a felvételeket. És felkérném a színészeket, akik vélhetőleg a legjobban mondanák azokat a szellemes és szép verseket. Fodor Tamást mindenképpen.

Ha

nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy alakultak, már korábban műsort készítettem volna az Egy mormota nyara című Németh Gábor-regényből. Mikor is jelent meg…? Négy éve. Csodálatosan kifinomult próza. Olyasvalaki hozta létre, aki nagyon tud írni, de nem azért ír, hogy az írni tudását bizonyítsa, hanem mert észrevesz a világban érdekes dolgokat, szépeket és kevésbé szépeket, és kifogyhatatlan érdeklődéssel szemügyre veszi őket, ugyanakkor a nyelv különös alakzatai is mindig megtalálják, és rájuk csodálkozik, örömét leli bennük, vagy elszörnyed, de úgy veszem észre, Németh Gábort rendszerint még a szörnyű nyelvi jelenségek is elbűvölik. Örül, ha kifigyelheti a nyelv – a magyar nyelv – sajátos természetének egy újabb váratlan megnyilvánulását, meg ha felcsippent egy apró információt a világ működésének titkairól. Az Egy mormota nyara első közelítésben elég könnyen felvehető lenne, hiszen az elbeszélő egyúttal a főszereplő is. Meg kéne találni azt a színészt, aki el tudná játszani azt a végtelenül kifinomult alakot, aki tökéletesen otthonos a világban, és ugyanakkor menthetetlenül idegen. De az is elképzelhető lenne, hogy az Egy mormota nyarát Németh Gábor olvassa fel. Sokat tud adni a személyesség. És némelyik író, költő remekül adja elő saját szövegét, sőt, nem csak a sajátját. Szóval ezen agyalni kéne egy darabig.

Ha

módom lenne rá, műsort készítenék Tompa Andrea valamelyik regényéből.

Ha

most látnék neki, lehet, hogy az Omertával, a legutóbbival kezdeném. Négy részből áll a könyv, négy különböző hangra épül, tehát négy színész olvasná fel. Ám elképzelhető, hogy az adaptációban nem egymás után hangzanának el az egyes részek, lehet, hogy egymás mellé helyezném a szálakat, hogy minden egyes részen belül legalább két elbeszélő szólaljon meg, ellenpontozva és kiegészítve a másikat.

Ha

módomban állna, adaptációt készítenék Ransmayr nemrég magyarra fordított regényéből, a Coxból. Nem mintha könnyű volna. A történet egyebek mellett az óraművekről szól, és Ransmayr regénye maga is egy lenyűgöző szerkezetű, végtelenül finoman működő konstrukció. Hogyan lehetne egyensúlyba hozni a Coxban megjelenő kifinomultságot és brutalitást? Hogy lehetne megjeleníteni a régi Kína távoli világát, és érzékeltetni a regényben tematizált mai dilemmákat? Amikor ebbe a munkába belevágnék, nem lehetnék eleve biztos a sikerben. De jó volna megpróbálni.

Ha

tehettem volna, az utóbbi hét évben folyamatosan készítettem volna a műsorokat az I. világháború időszakáról. Abból született az általunk ismert világ, abból sarjadt a katasztrófakor, ahogyan Kertész Imre nevezte. Használtam volna civil szövegeket, harctéri naplókat, és persze regényeket, elbeszéléseket és színműveket is. Kerestem volna az együttműködés lehetőségét más országok rádióiban dolgozó kollégákkal. Párhuzamosan dolgoztunk volna egyes műsorokon. Abban a reményben, hogy a külföldi rádiós kollégákat is érdekli, hogyan élték meg a magyarok azokat az éveket a fronton és a hátországban, a kávéházakban és a kórházakban. Na meg persze abban a reményben, hogy a hallgatóikat szintén érdekli. Olvastam az utóbbi időben olyan történelmi tárgyú könyveket, amelyek arról tanúskodnak, hogy ma már képes lehet rá egy történész, hogy empatikusan ismertesse a hazájával egykor szembenálló országokban zajló folyamatokat, hogy megértse és értő módon interpretálja az egykori ellenséges politikusok és katonák szavait és tetteit. Igaz, most angol történészekről beszélek. Nekik is kellett majdnem száz év, hogy eljussanak idáig. Mindenesetre megpróbáltam volna, hogy készítsek ilyen műsorokat. Minden bizonnyal most jönne a legnehezebb része: 1920 megjelenítése. Hát vehetjük úgy, hogy ezektől a szakmai kihívásoktól meg lettem kímélve.

Ha

tíz évvel ezelőtt nem jut hatalomra az autokratikus rendszer, akkor, azt hiszem, nem írtam volna már könyveket. Az Orgiát és a Szomszédot szinte biztosan nem. Úgyhogy aki helyesnek tartja, hogy ezek meglettek, bizonyos értelemben az autokráciának is köszönheti őket.

Sorozatunk további írásai: Csáki Judit