dunszt.sk

kultmag

Mindnyájan bűnösök vagyunk

„Több ilyen kellene ebbe az országba” – ismételgeti előttem kitartóan a Stúdió K előterében egy nagyon elégedettnek tűnő néző, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgeti. Könnyű lenne egyetérteni vele: elsőre a Sacra Hungarica társadalmi szelepnek tűnik, kabarénak, ami alatt ki tudjuk engedni a gőzt. Szerencsére azért ennél jóval összetettebb a helyzet.

Azt persze sokkal nehezebb meghatározni, hogy miről van szó, mintsem hogy miről nincs. Urbán András első budapesti rendezésében hetven percnyi nyilvános gyónást kapunk, ami bőven tartalmaz az önostorozás mazochista kéjéből és a kárörvendő értelmiségi én előre megmondtam hozzáállásából.

Én hittem a Sorosban adja fel a magas labdát Pallagi Melitta az előadás elején, miután minden szereplő lassan elfoglalta a helyét a sorba tett székeken. Előtte persze még kedvesen köszönnek nekünk, intenek, mégiscsak ismerősök vagyunk, hiszen a Ráday utcába, a hazaszeretet színházába – ahogy az alcím szól – nyilván csak egy bizonyos réteg jut el. Dagonyázunk a vélt vagy valós közös tapasztalatban. A színészek sem karaktereket hoznak, a soha véget nem érő egymásra licitálás masszává alakítja őket, feszes dinamikájú kórussá, a szöveg ugyanis erős zeneiséggel rendelkezik (dramaturg: Gyarmati Kata), melynek motívumai vissza-visszatérnek. Nehéz is lenne kiemelni egy-egy alakítást, együtt rajzolódik ki belőlük az előadás esszenciája, álljon itt tehát mindannyiuk, a Stúdió K egész társulatának neve: Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos.

Minden oldal kap rendesen, nevetünk a túlzott nacionalizmuson, a Pestre költöző vidékieken, a vidékre költöző pestieken, akik szerint minden városi ismeri egymást; a pénzért kecskét simogatókon, az alkoholistákon, a spúrokon, az esőtől is megijedő városiakon, a külföldön vállalhatatlanul viselkedő magyarokon, de persze azokon is, akik pont miattuk tagadják le a magyarságukat, az általunk ásott árkokon, magunkon és rajtuk.  A szégyen és a szekunder szégyen váltakozik ebben az önellentmondásokban bővelkedő kavalkádban, mígnem az önhergelés kicsap a saját kereteiből, elindul az őrület egy ősmagyar-mulatós képében. Erről inkább nem árulok el részleteket, de mindenkit kérek, hogy ne fehér felsőben érkezzen az előadásra, én például az utolsó sorban is pórul jártam.

Az előadás teltségéhez hozzájárul a sűrű intertextualitás, az utalások a Stúdió K repertoárjának egyéb elemeire: a liberalizmus leprához való hasonlítása megidézi az Angyali üdvözletet, a fogalmatlan vidékiekről szóló anekdota a Babaházat, egy pillanatra pedig a Pócs János sorosos disznóvágásásos jelenete is összeáll egy képpé.

De mitől lesz ez az előadás több, mint egy túlnyújtott politikai geg, amit az elején ilyen hangzatosan előrevetítettem? Elsősorban a megérteni akarástól, és az ebből kinövő tapintatos szolidaritástól, ami ellenpontot képez a parodizálás harsányságával szemben. Felismeri az előadás a saját kereteit, pont azzal semlegesíti őket, hogy reflektál rájuk, hiszen amikor már épp jól éreznénk magunkat a véleményhasonlóság akolmelegében, csendben felmutatja egy másik oldal igazát, a tünetek részletes leírásába belecsempészi a lehetséges okokat is. Aktív figyelmet követel az előadás, a közös identitás illúziójából kell megérteni egy szélsőségesen másik nézőpontot egy-egy elejtett mondat nyomán. Mert végső soron senki se jókedvében lesz nacionalista, sőt, az érvelés néha meglehetősen stabil lábakon áll. Mert kicsit jobban érhető, hogyha valaki azért ellenzi a migrációt, mert a társadalmunk a saját kisebbségeiről se tud érdemben gondoskodni, ha a külföldi befektetők iránt érzett gyűlölet a lakhatási válságból és a saját bőrén érzett lakásszegénységből indul ki, ha a kapitalizmus iránti ellenszenvét felváltja a magyar tőke szeretete, ha érthetetlennek érzi, hogy a társadalmi igazságosság képviselete miért nem jut tovább az identitáspolitikán, vagy ha azért kritizálja a színházakat, mert társadalmi szerepvállalásuk gyakran kifullad az összekacsintásban, és a legújabb alkotógenerációk munkásságában se érezhető szignifikáns változás. És akkor még ott vannak azok az inkább átérezhető, mintsem leírható pillanatok, amikor Nyakó Júlia népdalt énekel, vagy amikor az összes női szereplőről kiderül, hogy már volt abortuszuk.

Szóval módosítanám a véleményemet, végső soron igaza volt az elején megidézett kedves nézőnek: több ilyen előadás kellene ebbe az országba.

Fotó: Doma Petra

Játsszák:
Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos

Dramaturg: Gyarmati Kata
Zene: Antal Attila
Fény: Berta Ninett
Asszisztens: Rémi Katinka, Vajdai Veronika

Rendező: Urbán András