dunszt.sk

kultmag

Kísérleti regény

Lángoló nyúltetemek. Női léptek a délutáni utcán. Kórteremből szemlélt, téli hajnal. Vágyakozás és kollektív magány. A város szomorú hátsó udvara. Terek és lelkek; távolságtartó, de érzéki megközelítésben.

Vajon belefér-e mindez egyetlen könyvbe? Igen, sőt ennél is több. Sorsok és típusok, képmutatás és igazságszenvedély. A Megleszünk itt vibráló és hatásos mozgó-panoptikuma az emberi természetnek. Van itt tömpe butaság és rideg okosság, mohó bírvágy és könnyű ellenállás. Elfecsérelt idő, elherdált tehetség, megaláztatás. És mindezeken túl, személytelenül: a hatalom akarása.

Ország, város, férfi, nő, növény, állat, híres ember. Egyszerre távolságtartónak és érzékinek lenni, valamint egyszerre sorsokat és típusokat megrajzolni: nem egyszerű vállalkozás. Olyannyira, hogy az olvasónak úgy tűnhet: a szerző folyton megszegi a saját maga által felállított játékszabályokat. Nem csoda, a Megleszünk itt ugyanis kísérleti regény. Több értelemben is.

A történet a következő. Kiefer, a budapesti származású matematikatantanár, súlyosan beteg nővérével együtt Bánkövén él. Megpróbál beilleszkedni, de a szűkös kisvárosi viszonyok között nehezen boldogul. Nyomasztja a pénztelenség, és a vidék szellemi tompasága. Nővére halála után az idősödő férfi magára marad. A külvilág szemében furcsán viselkedik. Valójában csak lázad a tompaság, a szeretetlenség és a képmutatás ellen: szeretné megjavítani a világot. Éles elutasításra talál, szembekerül a diákokkal és az iskola vezetésével is. Egy példázatos szónoklata után, méltatlanul elbocsátják. Életét immáron teljesen az idealista illúzióknak szenteli, egyre távolabb a realitásoktól: naphosszat nagyívű, ám hatástalan beadványokat és kiáltványokat ír. Várható, hogy előbb-utóbb radikalizálódni fog. A másik szálon Ágnes és Zoltán, az egygyermekes házaspár történetét kísérjük figyelemmel. Házasságuk válságba kerül, de más baj is van: Zoltán engedett a bírvágy kísértésének, üldözik, a családját vidékre kell menekítenie. A regény utolsó szakaszában így Kiefer és Ágnes találkoznak egymással.

Schein Gábor, akinek a modernség a kisujjában van, a realizmussal kísérletezik új regényében. Valóban kísérletezik: környezeti tényezőket applikál, nézőpont-próbákat végez, beszédmódokat váltogat. Valamint alakzatokat kalibrál, színtereket és életvonalakat kvalifikál, esemény-rendszereket validál. Kísérletezik: anyaga maga az élet. Realizmus persze többféle van: személyes vagy személytelen; tárgyias-fenomenologikus vagy elkötelezett; természetelvű vagy forradalmi; a lehetőségek tágasak. E sokféleségben az a közös nevező, hogy a realizmusnak alapvető joga és legfőbb kötelessége a valóság-termelés. A valóság-termelés kényes művelet. Schein ezzel természetesen tisztában van, és olyan poétikai komplexet alakít ki, amelynek segítségével elkerüli a legtöbb buktatót. A legtöbbet, de nem mindegyiket.

A poétikai komplex nyilvánvaló erényei abból adódnak, hogy a szerző nem veti el az irodalmi modernizmus vívmányait. Nézőpont, tér és idő egymással szoros összefüggésben állnak, elsősorban a mikroszerkezetekben. A Megleszünk itt jelstruktúrája ezekre épül: a narratíva önmagukban magas minőségű, szinguláris egységeire. Az időt az infúzió csepegése méri. Az utca hosszát női cipők kopogják ki, forró nyári délutánon. A nézőpontot pedig a történetmondásban strukturális szerepet kapó tekintetek és gondolatok teszik a történések röntgensugarává. A tárgyi világ önföltárulását a sűrítő szemantika, a nyelv ereje hiteti el az olvasóval. A könyv bővelkedik erős, magukkal ragadó részletekben, melyek jól elhelyezhetők a modernista narratopoétikai kánonban egy Hemingwaytől Nádasig húzódó skálán, de egyéni színnel és ízzel.

E stílusromantika híján Schein regénye jóval érdektelenebb volna. Realista regénynél gyakori, hogy kiszámítható; kísérleti munkával ritkábban fordul elő. Csakhogy ez a mű kétféle módon is kísérleti regény: egyrészt a realizmust integráló modernista formakultúra, másrészt a zolai társadalmi regény értelmében. Émile Zola a természettudományt, közelebbről pedig az orvostudományt veszi alapul, s tekinti mintának – manifesztumban is bemutatott – kísérleti regénymodelljében. Híres esszéjének gondolatmenete, nagy vonalakban, a következő: A fizika és a kémia segíti a fiziológiát és az orvoslást, de segíti a pszichológiát és a szociológiát is. Mindezen ágazatokban éppúgy létjogosultsága van a kísérletezésnek, mint az azt előkészítő módszeres megfigyelésnek. Zola szerint a regényírónak ugyanígy joga, sőt feladata, hogy a megfigyelt emberi jelenségeket a közvetlen valóságtól elvonatkoztassa, és kísérleti közegbe: a regény történetébe helyezze. Hogy mi célból? Hát azért, hogy a kísérletező moralista számára megmutatkozzanak az emberi természet és társadalom mozgatórugói, és így kiismervén, végső soron uralhatóvá tegye azokat. A Megleszünk itt esztétikai vezérelve sok tekintetben hasonló ehhez. A műnek kétségkívül markáns társadalmi víziója és üzenete van, melyet ideologikus meggyőződéssel és retorikus meggyőző éllel tár az olvasó elé. És olyan lendülettel, mely habozás nélkül lépi át a szatíra határát. Mi tagadás, ez a beállítódás számos kérdést vet fel a számomra, akár elemző kritikusként, akár intuitív olvasóként fordulok felé. Itt van mindjárt a magabiztosan fogalmazott mondatok ügye, és az irányítottnak tűnő történet kérdése.

Vajon mire véljem a mindent átható elbeszélői fölényt? Vajon van-e itt küzdelem a nyelvvel? Nincs. S vajon van-e „küzdelem az epikával”? Van, nagyon is van. E kettő valahogyan nincs egyensúlyban egymással. Mindez a regény által kijelölt, illetve a narratívában meghívott befogadói pozíciók viszonyára irányítja a kritikusi figyelmet.

Ha Kiefer történetének pragmatikai vonatkozásait firtatjuk, feltűnhet, hogy van benne egy duplacsavar. Az első számú befogadói imperatívusz az azonosulás, a kleisti lázadástörténet sodrásában. Erre következik azonban az elidegenedés, Kafka antihős-költeményeinek fortélyos démona. Nyilván valamennyien Kieferek vagyunk; minden gondolkodó ember az. A „K” kezdőbetű nagyon is jelentőségteljes. Nagy sora van ennek. Nem mondom végig, de néhány nevet felvillantok. Doctorow zongoristája (Coalhouse, kiejtett K-val), Jacob Wunschwitz, Márton Lászlónál (odaértett K-val), és mindenekelőtt maga Kohlhaas Mihály. Csakhogy az ő helyzetük jobb, mint szegény Kieferé, akinek sorsa inkább olyan, mint a Korim Györgyé Krasznahorkai Lászlónál, vagy a kazánfűtő Kolhászé Hajnóczy Péternél. Nem mindegy, hogy e mindenkori K egyedül fordul-e szembe a világgal, vagy társasága is akad. S hogy rendelkezésére áll-e bármilyen eszköz a küzdelemhez (legalább önmaga ellen). A kafkaeszk történetmodell ironikusan forgatja ki a kleisti példázatot. Joseph K. és K. is lázadók, csak éppen a személytelen jog és üres morál útvesztőiben bolyonganak. A tér maga válik börtönné, és az ítélet megelőzi a tárgyalást.

A regény tárgytörténeti beágyazottsága azonban még ennél is összetettebb. Pretextusai között felsejlik a tudós tanár-figura groteszk elrajzolásának erős, 20. századi prózahagyománya is. Kosztolányi Dezső Aranysárkányában Novák tanár úr, Elias Canetti Káprázatában Kien professzor jó szándékú életidegensége jár tragikomikus következményekkel. A tanár lázadása mintha eleve bizarr konstelláció lehetne csak, amint arról Heinrich Mann (Ronda tanár úr), Márai Sándor (Bébi vagy az első szerelem; A sziget) és Komlós Aladár (Néró és a VII. A) regényei tanúskodnak. Vajon a nevetséges lázadókat, összeomló jellemeket elutasítja, míg az igazukért küzdő, örök-ártatlanokat azonnal elfogadja az olvasó? A képlet nem ilyen egyszerű. Dehogyis csak a hősökkel azonosulunk! Az antihősökkel is. Ám az a különös ebben az olvasáslélektani eseményben, hogy egyszersmind fölébe is kerekedünk az antihősnek. A lázadóval szemben valahol a többieknek, a kegyetlenül köznapi közegnek is igazat adunk. A befogadói azonosulás nem egyirányú, és nem is egyszerű folyamat.

De vajon tényleg valamennyien Kieferek vagyunk-e? Vajon Kiefer, a vidéki számtantanár, nem vidékibb, és nem számtantanárabb-e nálunk? Másként fogalmazva, vajon a regény szuperolvasója (implikált olvasója stb.), azaz a szöveg által meghívott (megkonstruált, odaértett stb.) ideális befogadó, nincs-e feljogosítva rá, hogy levidékiszámtantanározza magában Kiefert? De igen. Úgy gondolom, hogy van erre licenciája, a narratívum rejtett – nolens-volens – jelzései alapján. És arra is van licenciája, hogy levidékinőzze a vidéki nőket, és levidékiigazgatózza az – egyébként mesterien megrajzolt – ügyeskedő, nyálgép iskolaigazgatót. Hogy levidékezze a vidéket. Ezek után már a valódi olvasó magánérzületein múlik, hogy elfogadja-e ezt a lopva odacsúsztatott ajánlatot. Valószínűleg elfogadja. Vidéken is. Ennek lélektanáról nincs mód itt értekezni, csupán a vázlat vázlatát skiccelem fel. Az olvasónak egy regényben mindig identitás-provokációval van dolga, melyre az azonosulás és az elhatárolódás – pszichológiai és szociokulturális keretben értelmezhető – műveleteivel reagál. A centrum/periféria pszicho-logikájának első mozgatója pedig az a könyörtelen princípium, hogy a vidéknél is mindig van még vidékebb. Nemcsak térségi tagolású társadalmi lokalitásokról van szó, tágabb értelemben az egyes társadalmi típusokkal kapcsolatos reakciók is ide tartoznak. Az empirikus befogadó – alapértelmezett módon öntudatlan – önpozicionálása ebben a viszonyrendszerben (is) alakul.

A Megleszünk itt narratívája két befogadói érzelmi választípust provokál. Az első a részvét, a beleérző azonosulás mozzanata, melynek alapja a különbözésben is együttérző, általános-emberi, az antropológiai egység felismerésén és a kollektívum belső, kognitív alakzatán alapuló reakció. A második az elhatárolódás mozzanata; itt általában a reprezentált másik személy és közösség idegensége, különössége, nyelvi-kulturális és habituális mássága áll a reakciók centrumában. Ezt a dinamikát a Schein-regény a végletekig kiaknázza, mégpedig hol fortélyosan, hol egyszerűen. Olykor a szerző, mintha nem bírná cérnával, radikálisan-közvetlenül avatkozik bele a folyamatba, megfelelő narratív ágensek segítségével. Ha az elbeszélés szatirikus hangolása a kafkai modellt követi, tágra nyílik a jelentéslehetőségek ollója. Ha a mikszáthit, akkor szűkül, ha pedig a Szabó Dezső-i modellt (vö. Ecce homo, Feltámadás Makucskán), akkor szorosan összezárul. Politikus realizmus és politikai szatíra találkozása a Megleszünk itt narratív kifejlésében egyre végzetesebb. Ilyen például Kiefer és az elrajzoltan korlátolt-keresztény-nemzeti kolléganők kvázi-börleszkjelenete, ilyen Kiefer és az igazgató kettőse, vagy a násznép esete a politikus nagybácsival (mely poétikailag a legsikeresebb az említettek közül, de egyébként zárványt képez az elsődleges történetben). A tendenciózus szatíra visszakanyarodik a társadalmi orvoslást célul kitűző naturalizmushoz és újrealizmushoz, s a szellemes, társadalomkritikus rajzon erősen átüt az ideologikus alapréteg. Az elsődleges cselekményszál ezen a szinten célzatossá válik, és panelekből építkezik. Amikor a visszahúzódó, növényi türelmű tanár végre kinyitja a száját, folyton meg nem értéssel és vádakkal találkozik. Kiefer tehetetlen a képmutató társadalommal szemben, vergődik a kisváros szorításában, legyőzi az országgá szélesedő vidék démona. Az egymásra torlódó, negatív mozzanatok rendkívüli bősége már-már nemzetkarakterológiai dimenziókat ölt. A túlzás nyilvánvalóan fontos eleme a regény poétikájának, s az is nyilvánvaló, hogy társadalompolitikai ügyekben a szerző nem látja okát az önmérsékletnek.

Vajon túlzásba vihető-e a túlzás? A regény egyik csúcsjelenetében a tanár szózatot intéz az osztályához, egy, a holokauszt idején megtörtént gyilkosságot kommentálva. Ez teljességgel realisztikus és megrázó mozzanat. Erkölcsi hitelét, azaz etikai hatóképességét a jó értelemben vett pátosz erősíti. Az olvasó érzelmeit megszólítva, az ő együttérzésére számítva tud a szöveg dosztojevszkiji magasságokba emelkedni. Ugyanitt a következmények azonban már kevésbé valósághűen kidolgozottak, túlzónak tűnnek. Gogoliak. Vajon lehetséges-e, hogy egyetlen fiatal lelkében sem rezdül meg semmi az iszonyú történet hallatán, hihető-e, hogy mindannyian csak az őrület megnyilvánulását látják az elmondás eseményében, amint azt a regény állítja? A szeretet hatalmáért, oltalmáért esdeklő tanár szereptévesztése sem olyan mértékű, hogy kizárólag ilyen reakciókat váltana ki. A Megleszünk itt mindezt másként látja.

Schein Gábor kísérleti regénye a prózapoétikai modernizmusba és a kafkaeszk szatírába oltott realizmus lehetőségeit kutatja, és jóval összetettebb poétikával él, mint a mai újrealista többség. Az időben ide-oda közlekedő, az egyes szereplők történetszálait váltogató, nézőpont-kalibráló írásmód komoly prózatechnikai tudásról tanúskodik, s fölényes nyelvi tudatossággal társul. A tudatfolyam és a szabad függő beszéd alkalmazásával, valamint másodlagosan az elmúlt tíz esztendő közbeszédének idézetfoszlányaival operáló mozaiktechnika meggyőző lépéseket tesz egy, a valóságtükrözés naiv illúzióján túllépő, korszerű realizmus felé. Érdekes megoldás, hogy a történet végét egy radikális (poszt)modernista kódelem, az alternatív történetszálak metafikciós többértelműsége teszi nyitottá. A Megleszünk itt ugyanakkor inkongruens, a realizmust rövidre záró elemként emeli be a propagandisztikus szatíra módszerét narratopoétikájába. A dosztojevszkiji és a gogoli attitűdnek egyaránt van irodalmi létjogosultsága. De vajon alkalmazhatók-e együtt, egyetlen mechanizmusban? Keverhetők-e ilyen mértékben a regiszterek, ha ilyen nagy az ábrázolás tétje? Erre a mindenkori olvasónak kell választ adnia.

Schein Gábor: Megleszünk itt. Magvető, Budapest, 2019