dunszt.sk

kultmag

Cyberpunk a Ludwigban

Határokon-, sőt óceánon átívelő együttműködésben jött létre a „nemzetközi információs szupersztráda” (internet) haláláról készült antológia-kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban Dead Web – the End címen. A Montreali Modern Művészeti Múzeummal és svájci szponzorokkal kart karba öltve valósult meg magyar, svájci és kanadai művészek a címben jelölt témára reflektáló műveinek nagy nemzetközi seregszemléje.

Jó húsz évet fiatalodunk, döbörög a Y2K-életérzés, mikor is attól rettegett épp a fél világ, a világ fejlettebbik fele, hogy a dátumváltás, az 1999-es számról a 2000-re ugrás le fogja rottyantani a digitális adatmezőket, lefagynak az atomerőművek, vagy inkább felrobbannak, Armageddon, a végítélet lovasai harsonázva támadnak, de hát ebből a témából már csinált filmet Vranik Roland Constanţában Adás címen, melyet Pohárnok Gergely fotografált életre. És akkor még William Gibson széles körben ismert és kedvelt irodalmáról és számtalan követőjéről egy szó sem szólt.

A kiállítás szervezői szerint ennek az exhibíciónak a gondolata a Le Monde egy cikkével kezdődött évekkel korábban, ami a londoni Royal Society egy tudományos szimpoziumával folytatódott. Az e helyeken kidolgozott gondolatsor fura megállapítások között szlalomozik alpesi lejtőn: hogy a net kamaszkorának vége 2023-ban lesz? Ezzel mondjuk nehéz egyetérteni, a digitális hálózatok hősies, naiv és felszabadító ifjúságának rég vége, ezt a pubertást elkaszálta a mohóság, mert bár fiatal volt a net, de kellett a pénz, ahogy mondani szokás, a pionírok sírját digitális hamu és kétszámjegyű kamatok, még magasabb profitok lepik. Ha visszaemlékezünk a kilencvenes évek eléjére, közepére, mikor még csak indult a Wired magazin, mikor még a szabadság elektonikus határvidékéről, az Electronic Frontier-ről esett a szó, hullámzott égre a lelkesedés, mikor olyan cowboyok lovagolták a digitális tájat, mint John Perry Barlow, Bruce Sterling és Neal Stephanson (meg még olyan öltönyös urak, mint Nicholas Negroponte, akinek magam is hallgattam előadásait 95-ben az MIT Media Lab tanóráin), mikor még Kevin Mitnicknek hívták a kor Jesse Jamesét, nagybani lovasgengszterét és nem „Putyin szakácsa” (Jevgenyij Prigozsin), valamint hibridhadviselésének dramaturgja (Vlagyiszlav Szurkov) szellentették az északkeleti passzátot az adatmezők felett, mert nagyjából akkor lett vége a szabadságharcos netnek.

Ahogy egy rejtezkedő jövőlátó (Thomas Pynchon) írta régen: „a legszabadabb gauchók is elkurvulnak egyszer”, és tényleg, mikor a net befeküdt a big biznisznek, az már megágyazott a kínai social credit systemnek, a több száz millió kamerával, arcfelismeréssel és mesterséges intelligenciával facilitált szabadonfutó digitális orwelliádának, amit a Kínai Népköztársaság kommunista kapitalizmusának tiltottvárosi mandarinjai szabadítottak a világra. Szétrohadt tárhelyek lepik disztópikusan a valós mezőket, digitális entrópia az összes képernyőn, bináris sivatagon, kézműves megoldások, buhera és a kínai kormány, QR-kódra redukált mandarinok, big data analitika: céljuk, mint hósipkás csúcs. Az anyagtalanított és helytelenített hatalmi struktúrák, napjaink kormányzatilag kezdeményezett szörnyszóképzése szerint: „erőközpontok” miként reagálnak majd, mikor kihúzódik a konnektror a falból, ha már a helyettesítő aggregátor is leáll, ha újragörbül a téridő, és az akciórádiuszban 30-ról 80%-ra növekszik a sötét anyag aránya?

Quebeci művészek és a C3 (Center for Culture & Communication) budapesti veteránjai Nathalie Bachand és Kóny Béla Tamás kurátori szervezőmunkájával január 23-án nyílt a Ludwig üvegtermében a kiállítás és április 20-ig lesz nyitva. Valójában ez már a negyedik önfelmutatása ennek a kiállításnak, 2017-ben először Montrealban, 2019-ben Lyonban a Mirage Festivalon, majd a Mapping Festivalon Genfben voltak az előző események.

A kiállító művészek taxatíve felsorolva: Julien Boily, Bori Bálint, Beüthy Balázs, Csontó Lajos, Romain & Simon de Diesbach, Eike, Forgács Péter, Gerhes Gábor, Komoróczky Tamás, Frédérique Laliberté, Nagy Kriszta, Németh Hajnal, Pál Zsuzsanna Rebeka, Roman Odak, Projet Eva (Etienne Grenier & Simon Laroche), Dominique Sirois & Baron Lanteigne, Société Réaliste, Sugár János, Szarka Péter, Szegedy-Maszák Zoltán, Julie Tremble, Lukas Truniger & Nicola L. Hein, Várnai Gyula, Várnagy Tibor, Zics Brigitta.

Zöld neonfényben tizenöt-húsz év előtti stúdiótechnika, erős kábelezettség, képernyő kvázi-monoszkóppal. Részecskegyorsító-küllemű ipari termék kék neonban, krómozott felületeken siklik a fény, oktogonális alapterület, üvegkatlan, félelmes küllem, techőrülteknek mennyország. Túlvilágított kubizmus. Menj be az üvegkupola alá, női fodrász hajszárítója technodizájn kivitelben, művégtagra hajazó műanyag objekt földön tárolt monitor társaságban, üres képernyőt néző tetejétvesztett koponya hamleti képe elfújt gyertyával fotorealista fekete-fehérben. Memento Vastum (Elveszett emlékezet) Julien Boily olajfestményének címe, a meglékelt gondolkodás szimbolizálva, Giorgio de Chirico-i horror vacui, csak a mediterrán pasztelek helyett nordikus acélkékben.

Én Forgács Péter film-installációját bírtam leginkább. Nem árulom a zsákbamacskát, közel áll hozzám a szerző, elfogult vagyok; kedvelem, hogy elvállalta a főszerepet saját mozijában, bírom a cyberrémpunk maszkot, a hangpaplant, hogy a végén az M7-es autópálya bevezető szakaszán közelíti meg a várost. Az Elveszett befejezés disztópikus jövőbeli szituációba helyezi az internet elveszejtését, mely ugye a disztópia (negatív utópia) maga. A főhős (Forgax) biorobotnak néz ki 2222 magasságában Neo-Szöulból, és pszichotikusan keresi az elveszett kapcsolatot szelfivideójában sietős szorongással. Vaktekintetű emberünk, a biorobot nyilvánvalóan rendelkezik mindenféle AI (mesterséges intelligencia) kiterjesztésekkel és mégis olyan elveszett és reménytelen, mint fehéregér a mókuskerékben. Mire mehet net nélkül. Ma például az ELMÜ lekapcsolta reggel a villanyt a házban, ahol lakom, elveszettségem fokozhatatlan volt a korai órákban, pedig nincs bennem AI, vaktekintetű biorobot sem vagyok; együtt tudtam érezni Forgács Péter főhősével. Kapcsolat nélkül az élet mit ér? Asszem ez így egy Máté Péter-parafrázis, de én alkati és szocializációs okok miatt az A. E. Bizottsággal jobban együttrezdülök: „mi a rossz abban, ha telefon vagyok, és várom, hogy egyszer majd vonalat kapok” (Kokó művésznő magosan visító fejhangján). A kapcsolat is önkiterjesztés, hálóval gyarmatosítás, egyfajta imperializmus. Mint a Y2K idején, az atomerőművek mellett a bankszámla-információk is leolvadnak, tehát a világ felrobban. Vagy valami. Megérkeznek a 7-esen Budapestre, de még Gazdagrétet sem látjuk, nemhogy a messzefénylő Hegyalja utat meg esetleg a hidat. Forgács kameráját magamaga és Daniel Donato kezelte, maszkja eredendően Yvonne Wilhelmus Josephina Nouwen Fájdalmasan szép című diplomafilmjéhez készült az SZFE-n 2019-ben. Forgács Péter ritka műfajteremtő művész, családi-, és társasági filmecskékből, korabeli home videókból kukázta össze a kádárizmus Magyarországát (Privát szocializmus), holokausztot és németkitelepítést (Dunai exodus), ritka magyar művészként témáiban merít földrajzilag szélesebben is (a görög és spanyol polgárháború például), otthonos Los Angelestől Amszterdamon át Bukovináig, ő képviselte Magyarországot a 2007-es Velencei Biennálén. Már csak miatta is érdemes megnézni a kiállítást, mely április végéig nyitva.

THE DEAD WEB – THE END, Ludwig Múzeum, Komor Marcell u. 1, 1095 Budapest, 2020. január 24. – április 26.