dunszt.sk

kultmag

Szabó Benedeket minden érdekli és semmi

Zavarba ejtő, kellemetlen albummal jelentkezett a Szabó Benedek és a Galaxisok, ami valamiért mégis működik: valószínűleg azért, mert egy alapvetően értékelhető tulajdonság, az őszinteség az, ami zavaró és kellemetlen benne. Ehhez jönnek még a fülbemászó, egyszerű, de nem végletekig leegyszerűsített dallamok.

Mivel a Cím nélküli ötödik lemez nagyon direkten ki- és beszól a hallgatójának, ezért most egy bekezdést beáldozunk a túl személyes hangvételnek és visszaszólunk. Szabó Benedek évekkel ezelőtt felköltözött Bajáról Budapestre, majd megírta és 2013-ban kiadta a Kapuzárási Piknik című albumot, ami a kellemes élményekkel együtt járó kellemetlen érzésekről, meg úgy általában, a pesti éjszakázásokról és az éjszakázások következményeiről szólt. Én pontosan az album megjelenésének évében költöztem fel Szegedről Budapestre, amit nagyjából úgy éltem meg, mint egy száműzetés végét, így minden adandó alkalmat kihasználtam az éjszakázásra, az albumot ezért gyorsan megszerettem. A 2015-ös A legszebb éveink már inkább az előző albumhoz fűzött érzések miatt tudott beférkőzni az mp3 lejátszómra, pedig ez volt az a lemez, ami nagy sikert hozott a zenekarnak. Emlékszem, hogy teljesen gyanútlanul mentem el egy koncertjükre a Gólyába, ahol megrökönyödve tapasztaltam, hogy ez a zenekar annyira híres lett, hogy nem férek be a nézőtérre, és a közönség átlagéletkora is látványosan csökkent. Nincs ezzel semmi gond, gondoltam, de mégis furán éreztem magam: a fiatalabbak nagyon érezték a szövegeket, nagyon hangosan kiabálták őket, a zenekart pedig nem láttam és alig hallottam. Ezzel tulajdonképpen elengedtem a Galaxisok hű követését, távolról figyeltem az eseményeket, a közönségmegosztó negyedik album (Lehet, hogy rólad álmodtam) pedig a következőt jelentette számomra: túl személyes, tele felfejthetetlen asszociációkkal, álomképekkel, amelyek a hallgató számára nem jelentenek semmit. Ez még önmagában nem lenne baj, a Kispál és a borz tulajdonképpen ebből csinált karriert, de ez a lemez a szürreális szövegvilág mellé még Szabó zongoratanulásának bemutatóterepe is lett. A végeredmény egy zeneileg szép, szövegileg nehezen hozzáférhető lemez, amit valamiért nem volt kedvem egynél többször meghallgatni.

Minderről azért volt fontos beszélni, mert a Cím nélküli ötödik lemez egyik mozgatója éppen az első három lemez sikere és a negyedik lemez váratlan sikertelensége. A közönség lelkesedésének visszaesése után Szabó Benedek dühös lett, hogy az emberek olyan szövegeket vártak tőle, amelyekkel könnyen lehet azonosulni (mint az első három album szövegeivel), hogy olyan dalokat szerettek volna, amelyekre lehet kiabálni és ugrálni. De annyira dühös lett, hogy a lemez nyitódalát egyenesen nekik címezi, egyenesen a nem megértett művész magas lováról („Szevasztok! Ugye örültök, hogy újra itt vagyok és valóra váltom minden álmotok? Ez egy ugyanolyan sláger pont, mint régen, úgyhogy énekeljetek és táncoljatok, ha erre vártatok”).

Részben meg lehet őt érteni, de alapvetően nagyon fura érzés egy olyan számot hallgatni, ami ilyen mértékben narcisztikus és így szidja a hallgatóját – ha a negyedik lemezt hangosan szidók közé tartozol, akkor azért, ha nem, akkor is, mivel nem tudsz mit kezdeni vele. A csapda pedig az, hogy a zene jó, és mivel a negyedik albumot már nem is számítod be a Galaxisok-diszkográfiába, ezért úgy érzed, hogy a Focipályákon sétálsz át éjszaka óta olyan sok idő telt el, hogy tök jól esik végre megint erre a zenére sétálni a városban.

Szabó azonban úgy sértődött meg, mintha ez az egész csak vele és az ő közönségével történt volna meg, miközben a popkultúra egyik általános szabályáról van szó, ami mindennél igazabb a szövegközpontú popzenére: az emberek az azonosulás lehetőségét keresik a dalszövegekben, a minél direktebben elképzelhető jeleneteket és érzelmeket. Ha szerelmi bánatod van, mindennél jobban esik egy szerelmi bánatról szóló dalt hallgatni, mert úgy érzed, hogy okoskodó baráti tanács és önsegítés helyett sokkal jobb érzés a zenével együtt, együttérző közösségben élvezkedni a szomorúságban. A Galaxisok első három albuma sok-sok ilyen képet, érzést, élethelyzetet nyújtott (hol lebutítva, hol árnyaltabban), az új album vissza is tér ehhez a direktséghez, azzal a különbséggel, hogy bejön a sértődöttség és a sértés mint vezető motívum.

Ebből az énközpontú, magányos dalszerzői valóságból teljesen hiányzik az empátia, az önmagára kívülről való rátekintés képessége – ilyen szempontból úgy is értelmezhető, mint a neoliberális kapitalizmus tökéletes popzenei terméke. Az egyén számára önmaga kiteljesítése a legfontosabb, kudarcai végzetszerűek és szintén egyéniek, a kortársak (és a fiatal feltörekvők) sikerei leplezetlenül frusztrálják („Csak egy pillanatra léptem le a gázról, de most úgy tűnik, hogy ez is végzetes volt igazából. Gratulálok a végső győzteseknek. Szép volt, fiúk! Dögöljetek meg”).

Erre jön még némi szerelmi kiábrándulás és a harmincas évekkel járó, korábban csak idősebb családtagoktól és regényekből ismert testi kínok, és ezzel nagyjából ki is merülnek a lemezt ihlető témák. Az egyik dalban Szabó azt mondja, nem érdekli, hogy mit gondolnak róla (pontosabban: rájött, hogy nem tartozik senkinek), ami mindenképpen furcsa, hiszen mintha az egész lemezt, vagy legalábbis annak jelentős részét, a mások reakcióira való reakció hívta volna életre. Eddig nem sok jót lehetett mondani a Cím nélküli ötödik lemezről, akkor mégis miért érdemes meghallgatni? Azért, mert szélsőségesen őszinte, és ha ez zavarba ejtő is, felül lehet kerekedni rajta. Zeneileg kifejezetten jó. A szövegek írója ugyanabban a társadalomban szocializálódott mint a hallgatói jelentős többsége, ezért rossz tulajdonságai, elsősorban egocentrizmusa, nárcizmusa, irigysége és sértődékenysége tulajdonképpen mégiscsak lehetőséget nyújt az azonosulásra. Szabó tehát újra olyan dalokat írt, amelyeket lehet élőben kiabálni, de kérdés, hogy kinek lesz hozzá kedve.

Az albumnak van még egy fontos témája: a kortárs Magyarország, amelyről nagyon negatív és sajnos igaz képet fest („Én egy izzadva lihegő országban élek, ahol mocsárban tocsogva telnek az évek, és hiába tanulsz, hiába olvasol, egy kopasz geci bekólázva eltüntet bármikor / Elköltözöm, még nem tudom, hova, csak azt tudom, hogy soha nem leszek katona”; illetve: „Körülnézek és szédülök a sültkrumpliszagú házak között, a benzinszennyezett ég alatt nagy álmainkból ennyi maradt: metrón üvöltő emberek, tiltó táblák, hogy nem lehet, rosszul szabott öltönyök, székrekedés és férficsöcsök”).

Azonban sajnos az is igaz, hogy az általa leírt jelenetek egyik okozója éppen az emberek önmagukba fordulása, a közösségi szolidaritás és empátia hiánya, a felelősségnek tisztán az egyénekre való hárítása (azaz az általános közhiedelem, miszerint mindenki a maga szerencséjének kovácsa, függetlenül attól, hogy Budán vagy egy borsodi zsákfaluban nő fel). Az országot pedig nem az extraművelt, töretlen sikerrel önmegvalósított művészek tudnák kevésbé élhetetlenné tenni, hanem azok, akik képesek túllátni önmagukon.

A teljes album meghallgatható és letölthető:

Kép forrása: a zenekar FB-oldala