dunszt.sk

kultmag

A farkas felfalja a nyulat

A bukás realistán, szinte dokumentumfilmekre jellemző pontossággal mutatta be az összetört agresszort,  Tarantino a Becstelen Brigantykban nevetségessé tette és megölette alternatív főgonoszát, Hitler – A Sátán felemelkedése a címének megfelelően, de dilettánsan ábrázolta, Timur Vermes Nézd, ki van itt című regénye pedig szinte szimpatikussá varázsolta a tévékomikusi babérokra törő Hitlert. Taika Waititi ez utóbbi nyomában járva indul el a saját útján, amikor úgy dönt, hogy egy, a második világháború idején élő kisfiú képzeletbeli barátjává avanzsálja Hitlert, ráadásul ő maga bújik a diktátor bőrébe.

“Hitler a képzelt barátom” – ez az első dolog, amit bármilyen forrásból megtudott a közönség Taiki Waititi új filmjéről. Kis túlzással élve ezután nem is volt szükség jelentős marketinggépezetre ahhoz, hogy a feltörekvő, izgalmas koncepcióról ismert rendező alkotására jegyet váltsanak a mozinézők: Hitlert szerepeltetni még mindig elég borzongató ahhoz, hogy felfigyeljen rá a közönség. Az abszolút gonoszság egyezményes megtestesítőjeként olyan jelentésmezőket nyit meg a felbukkanása, amelyek szöges ellentétben állnak a Jojo Nyuszi színpompás, könnyed, élénk történetvezetésével. Groteszk Hitlert ugrándozva, énekelve, infantilis vicceket csattogtatva látni, ám az első megrökönyödés után ez az abszurd humorforrás túl hamar válik érdektelenné és a film más vonulatai sokkal inkább kiérdemlik a figyelmet; ezt az alkotók a vágás során érzékelhették, hiszen a játékidő előrehaladtával egyre ritkábban találkozunk vele. Ráadásul a film azt a szívességet sem teszi meg nekünk, hogy a komikum eszközével ténylegesen kasztrálja a gonoszt, ahogyan akár Tarantino a Hollywood-ban tette a Manson-bandával, akiket megfosztott méltóságuktól és veszélyességüktől; a film belső világában a Harmadik Birodalom ugyanúgy gyilkos erő marad mint egykor a valóságban. Waititi Hitlere tehát önálló életre kelt szórakoztató elemnek tűnik, érdemben nem befolyásolja a történet menetét. Ő a főszereplő kisfiú fejében élő lélektükör: a rendező végül beéri ezzel a rezonőrszereppel, kommentárjai csak a fiú kissé didaktikus jellemfejlődését hivatottak bemutatni, amely során eltávolodik szeretett Adolfjától. Az ötlet eredetisége, amely a film felütésének erejét adja, kényelmetlen disszonanciába keveredik a Hitler-szál megvalósításának tényleges izgalmával.

A Jojo Nyusziban kevés vagy egyáltalán nincsen olyan történetelem, ami ne lenne ismerős korábbról, ez a deficit azonban alig zavaró, Waititi inkább a karakterein át nyúl ki a nézőért. Jojo Betzlernek erkölcsileg szüksége van a kiszámíthatóan érkező, meseszerű fordulatra. A kissé falsnak ható saját Hitler-szereppel ellentétben a rendező olyan jó érzékkel dirigálja Roman Griffin Davis-t, hogy személyében szórakoztató összhatást kelt a naivitás, érzékenység, a hitlerjugend-i fanatizmus és a kiskamaszos szexuális ébredés, egyszersmind leszámol azzal a közkeletű sztereotípiával, hogy a gyerekszínészek szükségszerűen infantilisek vagy idegesítőek. A Hitlerért kezdetben rajongó, majd az édesanyját annak ellenálló-tevékenysége miatt elvesztő fiú bánata és öröme éppen annyira hihetően bánat és öröm, amennyire a mese belső rendszere megkívánja, egyiket sem húzza hangsúlyosan alá a játék, eszébe sem jut kacérkodni az olcsó pózőrséggel.

Az első színészi feladatát példásan teljesítő Davisnek ezen felül is nehéz dolga akadt, hiszen saját összetettségén kívül tekintettel kellett lennie egy hasonlóan bonyolult meghatározottságban élő karakterre, Elsa Korr-ra. Thomasin McKenzie szerepe szerint a libikóka másik felén egyensúlyozik. Kis híján felnőtt nő, elnyomott és félelemben élő zsidó lány, de mellette a jogos bosszú fűtötte kamasz. McKenzie játékában az a kiemelkedő, hogy egyszerre tudja a félelem bénító hálóját és a harag szülte indulatokat ábrázolni, de ezzel együtt is visszafogott, csendes marad – hiszen ez a karakter elemi létfeltétele! Elsa nem sivárodik úgy egy kipipálandó tétellé mint Hitler: saját sorsa jogán is leköti a figyelmünket, az pedig csak járulékos haszonnak tűnik, hogy az iránta érzett szerelem lesz a kulcs Jojo pálfordulásához. A kisfiú rájön, hogy a zsidók természetesen nem emberevő szörnyetegek, ezzel párhuzamosan pedig Elsa is meggyógyul, elereszti bosszúvágyát.

Nyilvánvalóan a lány származása körüli ellentmondásokból (egy házban a zsidó ősellenséggel) származó viccek voltak hivatottak kiegészíteni a rendhagyó Hitler-ábrázolást, ám az elhangzó zsidóviccek valahol a szürke zónában rekednek: pikírtek, ám a szövegkönyv kínosan ügyel arra, hogy egy jól meghatározott vonalon túlra ne merészkedjenek el ezek a kiszólások, ez a biztonsági játék pedig nem illik egy olyan alkotáshoz, amely humoros-szürrealista hangvételben fordítja ki a fasizmus pusztító gondolatait. Ugyanakkor Jojo és Elsa beszélgetései és bájos egymásra találása azok a közhelyek, amikre szomjazunk és eszünkben sincsen felróni azok kiszámíthatóságát.

Sam Rockwell, Scarlett Johansson és Alfie Allan mind megkapják a maguk arany pillanatait, de fegyelmezetten a háttérben maradnak, hiszen ez a történet végső soron nem rajtuk keresztül bontakozik ki. Asszisztenciájuk inkább Waititi nem szándékolt színészi szerepvállalásához hasonlít, lépőköveket jelentenek a két fiatal életében, dialógusaikkal eszméket, gondolatokat hoznak játékba. Kiemelkedik még Stephen Merchant, aki joviálisan, ám minden ízében fizikálisan irtóztatóan játssza el a Gestapo tisztjét.

A két fiatal találkozása köré szőtt film nagyon markáns miliőt mondhat magáénak. Képei színesek, izgalmasak, elbűvölő babházesztétikája pedig úgy konstruált, hogy egy újabb ellentéttel gazdagítsa a náci Németországba helyezett felnövéstörténetet. Ezek a külsőségek, illetve egyes karakterek szerepeltetése (Sam Rockwell mint ifjúsági táborparancsnok viselkedésében és megjelenésében is Edward Nortont idézhet, de a mellékszereplők hangulatfestő funkciói is ezt támasztják alá), akár Jojo Betzler alakja is, azt a benyomást keltik, hogy az alkotásban Wes Anderson Holdfény királyság című filmjének mimikrijét látjuk. Ezt a feltételezést tovább erősíti a fentiekben már részletesen taglalt kamaszszerelem, amelynek a mindkét filmben feltűnő sajátossága az, hogy az egymásra utaltság teljesíti be vágyódásuk szellemi-lelki szintjét.

A rövid, mindössze 108 perces alkotás elmulasztja a lehetőségét annak, hogy igazán emlékezetes, később is újranézhető film legyen. Szerethető elemek sokaságával kínál meg, kivált Jojo és Elsa történetével, ám semmi olyat nem tud előhúzni a kalapból, amit ne láttunk volna számtalanszor, szemtelensége pedig nem átütő. Zárásképpen meg kell emlékezni a film elmés címválasztásáról: a németországi fasisztákat jelképező farkas végül mégsem falja fel a bátor és gyáva nyulat.

A film adatlapja a Mafabon