dunszt.sk

kultmag

Austen négy felvonásban

Bár a Jane Austen életében utolsó regényként megjelent Emma valamivel kevesebb filmes adaptációval büszkélkedhet, mint az írónő legnépszerűbb regénye, a Büszkeség és balítélet, az idejét és energiáját párok összeboronálására fordító fiatal lány alakja is több filmrendezőt megihletett már. A könyvből készült feldolgozások legtöbbje a Régens-korban játszódik, ám akad köztük olyan is, mely a regényt mindössze kiindulópontul használja, s a cselekményét modern környezetbe, például az 1990-es évek Amerikájába (Spinédzserek), vagy épp napjaink Indiájába (Aisha) helyezi át. Az első játékfilmjét jegyző, korábban kliprendezőként és fotósként tevékenykedő Autumn de Wilde azonban az 1996-os mozis verziót rendező – ám eredetileg szintén a történet jelenbe helyezését tervező – amerikai Douglas McGrath-hoz hasonlóan szintén a kosztümös feldolgozás mellett döntött, s a regény címét egy ponttal (angolul: period) toldotta meg, rájátszva a szónak a kosztümös film műfajának angol megfelelőjéhez (period movie) való kötődésére.

Ezzel a döntéssel összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy napjainkban a klasszikus irodalmi művekből készült adaptációk rendezői a legtöbb esetben megtartják az alkotások cselekményének történelmi idejét, s a „modernizálást” inkább az adott regényekben megjelenő, sok tekintetben még manapság is aktuálisnak számító kérdések kidomborítása révén viszik véghez. Ilyen például a patriarchális társadalomban érvényesülni kívánó (művész)nők nehézségeinek tematizálása, ahogy azt például Greta Gerwig tette nagysikerű Kisasszonyok-feldolgozásában. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a nézők és a kritikusok előszeretettel hasonlítják össze Gerwig és de Wilde mindössze néhány hónap eltéréssel mozikba került alkotásait, hiszen egyrészt a regények írónői egy olyan korban éltek és alkottak, amikor még csak kevés nő tudott érvényesülni az irodalomban, másrészt mert az általuk írt történetekben a női alakok jutnak jelentős szerephez, nem utolsósorban pedig mindkét történetet nők adaptálták és rendezték. Mindezen hasonlóságok ellenére a két feldolgozást teljesen más megközelítési mód jellemzi, ugyanis Autumn de Wilde egyáltalán nem a nők társadalmi helyzetének problematizálására helyezte a hangsúlyt, hanem a már jól ismert történetet jelentős változtatások nélkül, ám az eddigi Emma-adaptációktól eltérő hangvétellel, illetve a szereplők emberközelibbé tételének igényével vitte vászonra.

Noha Jane Austen maga is olyan komédiának szánta a művét, melyben a fennálló társadalmi rendet és annak szabályait kívánta szatirikus eszközökkel ábrázolni, az eddigi feldolgozásokban nem annyira a társadalmi konvenciók és érintkezési formák válnak nevetség tárgyává, hanem sokkal inkább az egyes szereplők – például az állandóan beszélő Miss Bates, vagy a magát túlzottan nagyra tartó Mrs. Elton – megnyilvánulásai. Ezzel a megoldással a forgatókönyvet jegyző Eleanor Catton is élt, aki az eddigi adaptációktól eltérően nagyobb hangsúlyt helyezett a jellemkomikum történetben betöltött szerepére. Ennek érdekében Mr. Woodhouse hipochondriáját és rigolyáit a film erősen karikírozza, Mr. Eltont pedig egyenesen nevetséges figuraként ábrázolja (gondoljunk csak arra a jelenetre, melyben hatalmas vigyor és színpadias gesztusok mellett prezentálja a kinyitható ablaktáblával ellátott képkeretet), s erre még maga az alkotás is reflektál a felesége figyelmeztetésére adott reakcióján keresztül. („Nem teszem magam nevetségessé!”) További említést érdemel ebből a szempontból Mr. Woodhouse idősebb lánya, a mindig kedves és alázatos Isabella, aki a filmben egy határozott, férjét rendre leteremtő, aggódás terén nagyon is az édesapjára ütő nőként jelenik meg.

A jellemkomikumra épített koncepció mellett más színházra jellemző megoldások is megjelennek az alkotásban. A film egyik ilyen szembetűnő sajátossága például a cselekmény négy évszak alapján történő felvonásokra bontása, vagy épp az Austen művében jelenlévő társadalombírálat karikírozó és színpadias gesztusokkal való közvetítése; az alkotás ugyanis kifigurázza a György-korabeli társadalom sznob és modoros viselkedését, ám nem túlzó vagy zavaró módon. A szereplők emberközelibbé tétele sok esetben éppen e humoros-karikírozó stílus révén valósul meg; gondolhatunk például arra a jelenetre, amelyben az Emma által kikosarozott Mr. Elton mérgében bevágja a hintó ajtaját, vagy amelyben Emma nővére és sógora a többiek füle hallatára perlekednek egymással, vagy amelyben a látszatra és a jómodorra adó főhősnő a szolgáló távozása után a kandallónál melengeti a fenekét.

Az alkotásra jellemző autentikusságot de Wilde nem pusztán a műfaj kritériumainak való megfelelés érdekében tartja szem előtt, hiszen például a szereplők viselkedésének kifigurázásához, vagy a jellemükhöz illő hajviseletek kiválasztása során is sokat merített a korból származó dokumentumokból és művészeti alkotásokból. A már említett fenékmelengetős jelenetet például egy korabeli karikatúra, míg Mrs. Elton egyik – ma már nevetségesnek ható, de akkoriban a társadalom felsőbb rétegeihez tartozó hölgyek körében divatosnak számító – frizuráját pedig egy korabeli női divatmagazinban található rajz ihlette. Emellett az alkotók szintén korabeli könyvekből és magazinokból tájékozódva alakították ki az alkotás színvilágát, mely nemcsak a korfestés, vagy a festői látványvilág megteremtéséhez járult hozzá, hanem a lakhelyek kifejezővé tételéhez is, hiszen az emberek anyagi helyzetét, társadalomban elfoglalt helyét nemcsak a ruhák anyaga, vagy díszítettsége jelezte, hanem például a házaik színpompás falai, tapétái is.

A szereplők emberközelibbé tétele az egyes alakok privát szférájának ábrázolása során is megvalósul. A film elején például láthatjuk, ahogy Mr. Knightley otthon meztelenre vetkőzik, vagy ahogy egy bál után hazatérve felindultságában a földre hajítja a kabátját, majd gyötrődve a földre fekszik. Ezzel összefüggésben említésre méltó az Emmával folytatott tánca is, mely remekül ragadja meg azt a folyamatot, ahogy a két szereplő ráébred a másik iránt érzett szerelmére, s azzal, hogy a főhősnő nem visel kesztyűt, a kettejük közti érintések még intimebbé válnak. Emellett az alkotás nagy hangsúlyt fektet Harriet személyére is, többek közt azzal, hogy az eddigi feldolgozásoktól eltérően sokkal többet mutat meg abból a világból, melyben a lány a mindennapjait éli. Ily módon láthatjuk, hogy a bentlakásos leányiskola növendékeinek – akiknek élete szintén menetrendszerűen működik, és egyenruhájuk miatt elsőre uniformizáltnak is hat – vidám kedvtelésekkel (közös éneklés, játékok) teli hétköznapjai éles kontrasztot képeznek az arisztokrácia merev szertartásossággal és eseménytelenséggel jellemezhető mindennapjaival, így még érthetőbbé válik, miért vágyik annyira Emma a társaságra és a táncos mulatságokra.

A színészi alakítások szintén figyelemre méltóak. Míg a korábbi adaptációkban játszó színésznők egy kedves és naiv, vagy épp kedélyes lányként formálták meg a főhősnőt, addig Anya Taylor-Joy – aki bevallottan nem nézett meg egy feldolgozást sem, hogy alakítását senki ne befolyásolja – tolmácsolásában Miss Woodhouse egy gőgös, hiú, ám mégis szerethető – és Austen hősnőjéhez jóval közelebb álló – lányként jelenik meg a vásznon, akinek személyiségében némi fejlődés is tapasztalható, hiszen a film végén nemcsak belátja a hibáit, hanem ő maga vállalkozik arra, hogy tető alá hozza Harriet és Robert Martin miatta meghiúsult házasságát. Johnny Flynn a korábbi adaptációkban játszó színészekhez képest egy jóval közvetlenebb és sebezhetőbb Mr. Knightley-t formál meg, Bill Nighby pedig olyannyira remekül hozza a rigolyás Mr. Woodhouse szerepét, hogy minden jelenetében tündököl. Hasonló mondható el a piperkőc Mr. Eltont harsány gesztusokkal és komikus megnyilvánulásokkal megformáló Josh O’Connorról, de kiváló választásnak bizonyult Mia Goth is, aki talán minden eddigi színésznőnél hitelesebben alakítja a naiv, befolyásolható és álmodozó Harriet Smith-et. A színészek közül azonban sajnálatos módon a Jane Fairfaxet játszó Amber Anderson, valamint a Frank Churcillt megformáló Callum Turner kevés teret kapnak a kibontakozáshoz, így a történetszáluk is súlytalannak hat.

Autumn de Wilde a mostani filmes trendektől eltérően nem a történet modernizálásának, vagy átírásának igényével készítette el a filmjét; adaptációjában ugyanis sokkal inkább a szereplők emberközelibbé tételével, valamint a történet komikusabbá hangolásával élt, mindvégig szem előtt tartva a korfestésben és szereplői ábrázolásban egyaránt segítségére lévő autentikusság elvét.

A film adatlapja a Mafabon