dunszt.sk

kultmag

Szellemi munka a járvány idején

Otthoni munkavégzésbe került embereket kérdeztünk arról, hogyan egyeztetik össze a munkát a családi élettel, egyáltalán lehetséges-e most szellemi munkát végezni.

A járványhelyzet érzékletesen mutatja meg, hogy bár hiába ér bennünket ugyanaz a külső hatás, különböző osztályhelyzetű, nemű és korú emberek életét teljesen máshogyan befolyásolja. Mindez eddig evidenciának tűnt, valójában mégsem lehet az, hiszen az elmúlt napokban, hetekben sok nyilvános szöveg témája éppen a rádöbbenés, amikor is észrevesszük, hogy a mások élete nem olyan, mint a miénk. Az új szituáció sok feszültséget hoz a felszínre, elsősorban azok részéről, akik úgy érzik, hogy élethelyzetük és problémáik nincsenek (kellő súllyal) reprezentálva, azonban a feszültséggel egyidőben ők és problémáik is láthatóvá válnak.

A maradj otthon-mozgalom megmutatta, hogy az otthonról végezhető munka középosztálybeli privilégium, ezzel egyidőben az érdeklődés középpontjába kerültek azok a munkakörök, amelyek ennyi figyelmet és megbecsülést sosem kaptak (egészségügyi dolgozók, takarítók, buszsofőrök, boltosok, árufeltöltők, futárok, szemételhordók stb). A társadalom hirtelen rádöbbent a munkások kiszolgáltatottságára és fontosságára, hogy nélkülük nem működnének a legalapvetőbb szolgáltatások sem. Az otthonmaradási mozgalom eközben a pozitív pszichológia legújabb zászlóshajója is lett, ugyanis mindent elárasztottak az iránymutatások és önreprezentációk, amelyek alapján most mindenki emberfeletti effektivitással valósít meg mindent, amire eddig nem volt ideje. Mindenki olvasni, nyelvet tanulni, rajzolni, távol-keleti ételeket főzni, jógázni kezdett. Többen nyilatkoznak rég vágyott lelassulásról és befelé fordulásról, erre biztatva mindenkit, aki hasonlóképpen szerencsés és otthon maradhat. Egy ponton azonban bejelentkeztek a diskurzusba a kétségbeesett, home office-ba került szülők, akiknek a bölcsődék, óvodák és iskolák bezárása után nyakukba szakadtak gyermekeik, a COVID-19 sajátosságai miatt pedig a nagyszülőkre sem bízhatják azokat (ugyanis, mint már jól tudjuk, az leginkább az idősekre veszélyes).

A sort számos olyan dologgal lehetne folytatni, amelyeket a koronavírus-járvány hirtelen láthatóvá tett, és a közbeszéd egy része most igyekszik is ezekre érzékenyíteni a társadalmat: például, hogy mi történik most a családon belüli erőszak áldozataival, akik naphosszat egy fedél alá szorulnak a bántalmazóikkal; azokkal, akik rendezetlen munkaviszonyuk és hirtelen megszűnő munkahelyük miatt most teljes kilátástalanságba kerültek, és így tovább.

A cikk további része azonban azokról fog szólni, akik most otthonról végeznek munkát kulturális, művészeti vagy tudományos területen, miközben napi 24 órában gyerekükkel vagy gyerekeikkel is törődniük kell. Miközben az ő élethelyzetüket igyekszünk bemutatni, sem alábecsülni, sem túlhangsúlyozni nem szeretnénk mások munkáját vagy terheit. Jelenleg annyit tehetünk, hogy tudatosítjuk, másoknak is nehéz most, sokaknak elképzelhetetlenül nehéz, de ami biztos, hogy ezek a rádöbbenések egy sor lehetőséget tartogatnak arra nézve, hogy a társadalom rejtett viszonyairól, láthatatlan munkáiról és élethelyzeteiről, sok-sok problémájáról gondolkodjunk (és gondolatainkat valamilyen módon csatornázzuk azon döntéshozók felé, akik minden bizonnyal kevésbé lesznek érdekeltek abban, hogy a járvány után is foglalkozzanak a most nyilvánosságot és figyelmet kapó, egyébként máskor is ugyanennyire égető társadalmi egyenlőtlenségekkel).

A szabadúszók magányossága

Régóta tervben volt egy szöveg megírása, amely a szabadúszókról, szabad szellemi foglalkozásúakról szólt volna. Arról, hogyan dolgoznak, hogyan osztják be idejüket, hogyan lesznek önmaguk (zsarnok) főnökei és kizsákmányolói, hogyan pihennek, hogyan győzik meg környezetüket arról, hogy ha reggel nem mennek be egy irodába, nem járnak meetingekre és csapatépítőkre, attól még munka az is, amit ők végeznek; és arról, hogy a sokak által irigyelt, gyakran otthonról végzett munkájukat hogyan egyeztetik össze a családi életükkel.

Otthonról dolgozni bár valóban egyfajta privilégium, azonban a munkahely és a privát szféra összemosódása sok konfliktust hordozhat magában. Ha nem megyünk el otthonról, potenciálisan mindig elérhetőnek és rugalmasnak tűnünk, ami azonban a munkánk kárára mehet. Esetleg van egy hely, ahova be lehet menni dolgozni (egyetem, kutatóintézet, szerkesztőség, saját bérlésű iroda, műhely, műterem stb.), de az időbeosztás így is az egyén felelőssége marad, amiben ott van a szabadság, de az önkizsákmányolás lehetősége és az állandó önigazolás kényszere is. Pszichológiailag megterhelő, ha nem egy főnök, hanem mi magunk döntünk arról, hogy eleget dolgoztunk-e ma, eleget tettünk-e azért, hogy önmagunk és családunk anyagi biztonsága biztosítva legyen. A szabadsággal jó nagy adag felelősség is jár, ami főnök és szigorú értelemben vett munkahely híján kizárólag az egyént terheli.

A fentieken túl még esetleg olyan aspektusból lett volna érdemes vizsgálni ezt a fajta munkavégzést, minthogy egyesek szerint a fenntartható jövő szempontjából célszerű kevesebbet dolgozni és kevesebbet fogyasztani, ez pedig könnyebben kivitelezhető az önfoglalkoztatású szabadúszók számára. Az élet értelmét nem a folyamatos munkában és tőkehalmozásban, hanem új értékekben kellene megtalálni (akár szellemi munka végzésében), ha már úgyis minden a klímakatasztrófáról szól egy ideje (illetve szólt, amíg nem jött a koronavírus). David Graeber Bullshit Jobs című könyvében amellett érvel, hogy rengeteg ember végez értelmetlen munkát, amelynek sem eszmei értéke, sem gazdasági haszna nincs. Szerinte ha gazdasági okokat nem találunk egy-egy munkapozíció mögött, akkor politikait kell keresni, ami vélhetően azt jelenti, hogy a hatalom inkább leköti az embereket teljesen értelmetlen munkákkal, minthogy szabad idejükben felismerjék elnyomott helyzetüket és esetleg fellázadjanak a fennálló rendszer ellen.

A járványhelyzet miatt otthoni munkavégzésbe szorult szabadúszók és szellemi/művészeti munkások közül most sokan a fenti problémák mellett a nemek közti munkamegosztás és a gondoskodás kérdéseivel és feszültségeivel találkoznak nap mint nap. Ezek a dolgok, akár az imént felsoroltak, eddig is ott voltak a felszín alatt, a radikálisan megváltozott életkörülmények csak felnagyították őket és aktualizálták a róluk való beszédet. A fizetetlen és láthatatlan házimunka és gondoskodás, ami lehetővé teszi a kapitalizmus gördülékeny működését, hirtelen láthatóvá, valamilyen stratégia mentén való elosztása pedig a családok elsődleges feladatává lett: ugyanis mindenki szeretne enni, tiszta otthonban lenni, érzelmileg is jól teljesíteni, ugyanakkor a munkáját is elvégezni, és nem utolsó sorban pihenni is.

Megkérdeztünk öt szellemi foglalkozású egyént, akikben most annyi a közös, hogy a járványügyi intézkedések szigorítása óta mindannyian otthonról dolgoznak, mellette gyereket vagy gyerekeket nevelnek. Minden interjúalanynak ugyanazt a négy kérdést tettük fel – azért csak ennyit, mivel abból az előfeltételezésből indultunk ki, hogy most valószínűleg az időgazdálkodás az, ami számukra az egyik legnagyobb problémát jelenti.

1. Milyen munkát kell végezned otthonról elméletileg, és mennyire sikerül gyakorlatilag?
2. Vannak különböző stratégiák, amelyekkel próbálkozol annak érdekében, hogy elmélyedést kívánó munkát tudj végezni a családdal összezárva?
3. Le tudnád írni egy napodat? Vagy minden nap más, ahogy épp sikerül?
4. A családban kialakult szerepekre milyen hatással van ez a mostani helyzet?

Orbán Katalin, egyetemi oktató, médiakutató

1. Oktató vagyok, és az óráimat kell távoktatásban megtartanom. Ezek között van nagy évfolyamelőadás, kisebb szeminárium és műhelygyakorlat is, és mindegyiket teljesen másképp lehet távoktatni, úgyhogy rövid idő alatt rengeteget kell tanulnom és kísérleteznem, hogy rájöjjek vagy megtudjam másoktól, mi működik, és meg is tudjam csinálni. Mondjuk úgy, hogy haladok a jó irányba, kisebb-nagyobb döccenőkkel. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert nálam a humán, társadalomtudományi érdeklődés mindig jól megfért az informatikával és bizonyos reál területekkel, szeretem a számítógépet, szeretek új programokat megtanulni, úgyhogy egy részét élvezem ennek a tanulásnak, bár messze több munka és fáradság, mint személyesen megtartani az órákat. Biztos vagyok benne, hogy ha elül a járvány, és visszatérhetünk az egyetem fizikai falai közé, a most szerzett tapasztalatok jó része hasznos marad és beépíthető a „rendes” oktatásba is.

2. Szerencsére viszonylag nagy lakásunk van, és amikor szükséges, félre lehet vonulni egy szobába vagy melegebb napokon az erkélyre, és ott dolgozni. Ugyan nincsen szuper zajszűrős fülesem, de még egy átlagos fejhallgató és egy megfelelő hangfüggöny is életmentő tud lenni. A legfontosabb újítás, hogy csináltunk Felvétel! táblákat, amiket kiakasztunk, amikor élő online órát tartunk vagy előadást veszünk föl, hogy ne robogjon be valaki a szobába „csak valamit megkérdezni” vagy csinálni egy kávét, stb. De annyira elmélyedni, mint valami komolyabb íráshoz kellene, szerintem nem tudnék, nemcsak a zavaró körülmények miatt, hanem mert túlságosan leköti a figyelmemet az egész járvány, a nemzetközi és itthoni hírek követése még akkor is, amikor elvileg nem ezzel foglalkozom. Ugyanez vonatkozik az időre: míg térben elég jól el tudunk különülni, a családi idő, a munkaidő és a pihenés szétválasztása egyelőre reménytelennek tűnik.

3. Minden nap más, és sajnos egyelőre teljesen egymásba folyik a munka és a szabadidő. Ami állandó, az a loholás, hogy meglegyenek a tornyosuló feladatok. Mindig eltervezem, hogy jó előre megcsinálom akár több hétre a távoktatás feladatait és élvezem a nyugalmat (végül is semmi akadálya nem lenne, hogy akár az összes felveendő előadást felvegyem már ma), de közben a járványmenedzselés is közbeszól (főleg, hogy van egy immunhiányos beteg is a családunkban) – tervezni, hogy minél ritkábban kelljen vásárolni, rendelési lehetőségeket kutatni, szállítási időablakot levadászni.

4. A biztonság szempontja nálunk most mindent felülír, és a kinti világgal való kapcsolatban a munkamegosztást elsősorban ez határozza meg: kinek a legkevésbé kockázatos valamit megcsinálni. Bent a karantén-buborékban nagy elmozdulások nincsenek a korábbihoz képest.

Tompa Andrea, író

1. A bezárkózás előtti és utáni életem formálisan nem sokat változott – eddig is itthon voltam az idő jelentős részében, dolgoztam és sokat voltam csendben egyedül. Azonban nem is csak a külső világ omlott össze (persze az én munkáimat, meghívásaimat is lemondták, elvesztettem a jövedelem egy részét, ahogy annyian), hanem ez a belső világ is azzal, hogy megszűnt az iskola, és egy kisgyerekkel vagyok most itthon, a férjem eljár dolgozni. Mivel épp egy könyv befejezésén munkálkodtam, az első bezárkózós hét drámai volt. Kapaszkodtam abba, hogy meg tudjam csinálni, amit elterveztem, rám szakadt az otthoni tanulás, nem beszélve a szorongató körülményekről, amelyben vagyunk mindannyian. Folyton azt lestem, hogy mikor lehetek egyedül és csendben és dolgozhatok.

A második hétre visszaszereztem a csendet és a lelki békét, elfogadtam, hogy most egész máshogy kell élni. A gyerekemmel úgy tanulunk, ahogy kedvünk van, és nem a külső elvárásokhoz igazodunk. Igyekszünk mindent úgy és addig csinálni, amíg tart bennünk az érdeklődés, lelkesedés és jóérzés, hogy valamit megcsinálunk, ugyanakkor tanuljuk azt is, hogy végigcsinálunk valamit, amit elkezdtünk. Egy könyv befejezése is egy végigcsinálás – feladni ezerszer könnyebb volna. Én nem tudom őt „tanítani”, ez nem a szülő dolga, ha így volna, a gyermek magántanulónak kellett volna menjen. Hanem azt tudom tanítani neki, hogy dolgozni jó, én örömmel és lelkesen dolgozom a magam dolgán, szeretem a házimunkát is, jó dolog tiszta és rendezett házban élni, jó dolog egy csomó dolgot tudni a kenyérsütéstől a német nyelvig. Ezt tanuljuk együtt, sokat nevetünk és sok mindent elrontunk. Sokat beszélgetünk. Ma azt kérdezte tőlem, hogy ki kéri tőlem, hogy írjak. Elmagyaráztam, hogy senki, ezt én magam csinálom, amikor akarom.

A legény szeret sütni és gyomlálni, és szerencsére ez olyan iskola, ami nem azt várja, hogy üljön most a képernyő előtt és tanuljon, vagy videófelvételek alapján csináljon valamit. A mi gyerekünk nem ül képernyő előtt, hanem kalapál a kertben, bár ha a választást rábíznánk, őt is beszippantaná a számítógép. Ugyanakkor hármasban szoktunk filmet nézni, most a Keménykalap és krumpliorrt néztük meg, fülig ért a szája a boldogságtól.

Ebben a mostani korszakban esélyt kapunk arra, hogy felfedezzük, milyen gazdagság van belül, mennyi mindent tudunk, mi mindenre vagyunk képesek akkor is, amikor itthon vagyunk és úgymond nem csinálunk semmit. Kiránduláson vagy csak a fűbe nézve szoktuk játszani azt, hogy „mondj egy érdekeset, amit látsz”. És kiderül, hogy a semmiben sok az érdekes.

Egyetemi óráimat március elejétől online tartom (Kolozsváron tanítok, de úgy döntöttem, hogy a helyzetre való tekintettel nem utazom). Aztán két hét sem kellett ahhoz, hogy az egyetem formálisan is megtiltsa a fizikai órákat és áthelyezze online térbe. Mivel olyanokat tanítok, akiket ismerek és dolgoztam is velük, a munka a lehetőségekhez képest jó. A nehéz elméleti tananyagot fel kéne venni hangban és átküldeni nekik, mint egy podcastot, de ehhez még nem volt elég erőm, nekem is fárasztó ez a rengeteg új technika és tanulás. Jó a diákokat látni, van, aki hétszáz kilométerre van tőlem. Féltem őket, ahogy annyi más embert.

A férjem szociális intézményben dolgozik, idősek otthonában, és sokat dolgozik mostanában, aggódunk is eleget azért, ami ott lehet. Amikor hárman vagyunk, nagyokat kirándulunk, minden nap kutyázunk, és különböző felállásokban futunk is. Hatalmas adomány most, hogy van kertünk.

2. Mivel kisgyerekkel éltem eddig is, mentálisan mindig is arra kellett ráállni, hogy nincsenek nagy, hosszú, nyugalmas idők – hetek, hónapok – az elmélyülésre, sosem tudtam elmenni írói ösztöndíjjal alkotni. Hanem koncentrált és rövid idők vannak. Nyáron olykor négykor kelek, hogy dolgozni tudjak. Ezek az idők most drámaian lecsökkentek, azonban délelőttönként így is tudok legalább két órát írni – ez nem jelenti azt, hogy nem kiált át a gyerek a túlsó szobából vagy kérdezi, hogy amit csinálok, meddig tart. A parttalan csendes idő a legnagyobb hiány az életemben most. Amikor olvasni, heverészni, eget nézni, rajzolni, sőt, szomorkodni is legyen időm. És ne kelljen beszámolnom arról, hogy meddig tart még, amit csinálok.

Amikor dolgozom, előre megbeszéljük, hogy a gyermek mit fog csinálni, vannak feladatok, amiket csinálhat, ezt előkészítjük és megbeszéljük, hogy meg tudja csinálni, próbálja meg. És sokat játszhat. Délután is jut idő munkára, este is valamennyi. Van egy remek zajelleni fülvédőm, sokat használom, a gyermek iskolájában van ilyen, onnan vettem az ötletet. Felrakom, és csend van, de ha kiált, hallom.

Reggel, ha tudok, olvasással kezdek, bár a reggelre a legény is igényt tart. Attól függ, hogy ő éppen hol tart magával – ha elmélyülten játszik, akkor tudok magamba lenni, ha éppen nem találja a helyét vagy amivel foglalkozzon, akkor én sem írok. Muszáj együtt lélegezni most. Nem lehet olyan tervek szerint haladni, mintha normális élet volna. Nem az. Azért is kell nagyon jól egymásra hangolódni, hogy ezeket a nehéz időket jól, szeretetben és könnyűségben éljük meg, hogy arról tanuljunk most, hogy mi együtt egy ilyen rettenetes nehéz korszakot is képesek vagyunk jól megélni.

Nehezebb órák a gyermek számra azok, amiket nem lehet elmozdítani, mert tanítok. Kitaláljuk előre, hogy olyankor mit csinál ő, és próbálom kompenzálni – társasjátékért mindenre képes.

Sok dolog van, amivel nem haladok, küzdök a megválaszolatlan levelekkel és az el sem kezdett régi kötelező feladatokkal és ígéretekkel. A könyv, amin dolgozok, mindent visz, és ha dolgozom, akkor szinte csak azon, semmi más nem érdekel. Szerencsémre most alig akar tőlem valamit a világ, újabb feladatok nem jönnek.

3. A napok, mint írtam, tele vannak alkalmazkodással, nincs szabott napi program, ez amúgy sem lenne jellemző rám. Én szeretem aszerint csinálni a dolgokat, ahogy bent és kint van az időjárás, vagyis bennem, az állapotomra, hangulatomra figyelek, a külső világra, és most a fiammal ez az intenzív együttlét azt eredményezi, hogy rá is. Az írást függetlenítettem a belső időjárástól, azt tanítom magamnak, hogy mindig képes legyek dolgozni.

Reggel – én sokszor később kelek, mint a legény, mert éjjel van, hogy sokáig olvasok vagy írok – megbeszéljük, hogy mi legyen, miket csináljunk: játék, tanulás, ebéd, kertezés, futás, házimunka és még ezer más, ami eszünkbe jut. A jókedv és a nem összeszorított foggal való munkálkodás a fő feladat, de ez amúgy is így van egy gyereknél, ehhez inkább a felnőttnek nehéz az alkalmazkodás. Együtt főzünk a legénnyel és olykor vacsorát is együtt csinálunk, mindig is szeretett főzni és enni. Jókat eszünk, és ha túlélem a koronavírust, amire semmi garancia nincs, akkor lesznek kilók, amiktől majd meg kell szabadulni.

4. Drámai hatással, és ezt az elejétől fogva érezni lehetett, erről írnak is sokan. Kíváncsi volnék, hány apa van képben azzal, hogy mit tanul a gyermek, milyen feladatai vannak, és hogy osztja be az idejét. Minden feladat, házimunka a nőknél van most, tetézve a gyerekek tanulásának figyelésével és segítésével. Én arra próbálok figyelni most, hogy legyenek napok, amikor működjön a munkamegosztásunk igazságosan, és nekem is lehessen elvonulnom, amikor a férjem nem dolgozik. De az most fontosabb, hogy a házimunka, a tanulás és egyéb ne legyen küzdőtér, hanem együtt dolgozás és öröm. Én most senkitől, így magamtól sem várok sokat. Mert nehéz korszak van, sok mindenen kell tűnődnünk, a saját halandóságunkon is, az élethez, értékeinkhez, szeretteinkhez való viszonyon is. Erre hagyok időt magamnak, sőt, a gyermekemnek is. A gyerekek ugyanúgy szoronganak, mint a szüleik, hiszen látják rajtunk, hogy milyen szorongató minden bennünk és körülöttünk. Ezért vagyunk sokat együtt, beszélgetünk és bízunk – nem a csodában, bár a magam részéről még abban is, hanem az együttlét erejében.

Kránicz Bence, újságíró, Phd-hallgató

1. Alapvetően kétféle munkám van, újságírói és a doktori tanulmányaimmal összefüggő, ide tartozik a kutatás és a tanítás. A feladataim közül sok mindent egyébként is otthonról szoktam elvégezni, mert külsős újságíróként írhatok cikket otthonról, és a doktori kutatásom sem mindig igényel könyvtárazást, csak bizonyos szakaszai. Emiatt van már gyakorlatom az itthoni munkában, szerencsére a kötelező otthonmaradás nem hozott sokkot. Vagyis most pont annyira kihívás itthonról dolgozni, mint általában, de egy féléves gyerekkel ez a kihívás így sem kicsi.

2. A feleségem teljes mértékben partner abban, hogy ha éppen el kell mélyednem valamiben, akkor azalatt ő foglalkozik Alízzal. Én pedig időnként tudok szünetet tartani, pelenkát cserélni, játszani a babával egy kicsit, amíg mondjuk Luca hajat mos. Különösebb elmélyedési stratégiám nincsen, ha tényleg érdekel, amit éppen csinálok, akkor a családom mellett is bele tudok feledkezni. Egy szerkesztőségben amúgy is nagyobb a zaj, mint otthon, de ott is el kell mélyedni.

3. Szerencsére elég változatos a munkám, és emiatt a napjaim is. Ha hajnali hírügyeletben vagyok, akkor 5.50-kor kelek, de ez ritkán van, egyébként fél kilenc körül szoktam. Leviszem a kutyát, kávét főzök és leülök a számítógép elé. Leggyorsabban délelőtt tudok dolgozni, ilyenkor a feleségem és a baba még alszanak (éjszaka ez nem mindig sikerül nekik). Nagyjából tartom a nyolcórás munkaidő kereteit, de sokkal rugalmasabban tudom ezt kezelni, mint a legtöbben, ha kell, el tudok menni napközben ügyeket intézni (bár mostanában nem szoktam).

4. Nálunk, sajnos vagy nem sajnos, egyébként is eléggé konzervatívan állt fel a családi munkamegosztás: napközben a feleségem van többet a gyerekkel, én pedig dolgozom (ebbe a házimunka nagy részét is beleértem). A mostani helyzet nem borította fel nagyon a dolgokat. A feleségem mondta is valamelyik nap, hogy neki is hiányoznak a kinti programok, de tulajdonképpen fél éve karanténban van, szóval nem most változott meg gyökeresen az élete.

Az utóbbi időben, nyilván a gyerekvállalástól nem függetlenül, egyre jobban szeretek főzni, úgyhogy többször csinálok én ebédet vagy vacsorát, mint Luca, cserébe ő szokott sütni ezt-azt. Van pár alapfogás, amit már meg tudok csinálni, főleg tészták, csirkés ételek, lasagne, hamburger, ezeket váltogatjuk hideg/meleg szendvicsekkel.

Kerezsi Nemere, képzőművész

Jónás rajza

1. Huszonnégy órás „szabadidősként” a feladatom most elsősorban az, hogy megteremtsem a megfelelő körülményeket a feleségem napi nyolcórás otthoni munkavégzéséhez, és hogy a kétéves és nyolc hónapos fiam a legkevésbé szenvedje meg a társas érintkezés hiányát. Állandó munkahelye és rendszeres jövedelme kettőnk közül a feleségemnek van. Művészettel foglalkozó emberként nincs kötött programom, és mivel eddig sem besegítő, hanem főállású apa voltam, ez a szerep nem újdonság számomra.

Emellett – vagy inkább ekörül – egy lakásfelújítást távirányítok, elszántan folytatom a több éve futó, Ki húzza a rövidebbet? című, kutatásalapú művészeti programomat, és igyekszem eleget tenni a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában vállalt kötelességeimnek. Édesapám síremlékét tervezem. A járvány egyszer véget ér, és a megváltozott világban újra előtérbe kerülnek majd a megoldatlan problémák.

A járvánnyal kapcsolatos statisztikák az eltérő adatgyűjtési gyakorlatok miatt nem tekinthetőek reálisnak. A hírek, az eltérő érdekek mentén interpretált tények csak növelik a tehetetlenség érzését. Bizakodásra ad okot ugyanakkor, hogy vannak általam soha nem tapasztalt léptékű kezdeményezések a közös megoldások keresésére. Én várakozással tekintek a nagy átrendeződésre.

2. Mivel mi szeretünk együtt lenni, nem az összezártság a próbatétel, inkább a társadalmi távolságtartást fájdalmas a gyakorlatba ültetni. Hogyan magyarázunk el a gyerekünknek egy láthatatlan ellenség miatt fennálló helyzetet anélkül, hogy szükségtelen félelmet keltsünk benne a nyílt terekkel és az emberekkel szemben? Ebben a közösségi gyakorlat is segít: a bölcsődés barátok online jelentkeznek, az óvónénik-bácsik levelet írnak, és a játszótereket nem csak mi, hanem senki más sem használhatja. A szomszéd kisfiú a kinőtt játékait a minap letette az ajtónk elé, becsöngetett, és a lépcsőfordulóban mosolyogva nézte a kisfiam, Jónás örömét, ahogy megtalálta a csomagot.

A helyzet ellenére szerencsésnek érzem magunkat, mert olyan tereket használhatunk játékra, munkavégzésre és pihenésre, amelyekben jó együtt lenni, de ésszerű időbeosztással le is tudunk válni egymásról. Leginkább a kora reggeli és a késő esti órákat tudjuk olyan tevékenységgel tölteni, amelyek elmélyülést, csendet igényelnek. Lassan kezdjük megtanulni, milyen otthonról dolgozni, de azt még nem tudjuk, hogyan kell otthonról pihenni, mert most nehéz elválasztani a kettőt.

3. A feleségemmel, Eszterrel nagy vonalakban este megbeszéljük a másnapi programot, reggel finomítjuk, és napközben újratervezzük, ha kell. Mindennap felkelés után elmegyek futni a közeli parkba, aztán zuhany, reggeli, és nekem kezdődik Jónással a délelőtt, Eszternek pedig a munka. Jónással olvasunk, rajzolunk, játszunk, majd kimegyünk a szabadba. Az erkélyen figyeljük a növények ébredését, irtjuk a rózsánkról a tetveket. A ház belső udvarán van egy trambulin, egy kis homokozó, és ha szép az idő, kibiciklizünk a közeli parkokba. Az ebédnél újra együtt vagyunk, majd Jónás alszik pár órát. Még el kell őt altatni, s ha nem alszom el vele, ez az én időm. Délután folytatódik a „Jónás-program”. Este együtt vacsorázunk, fürdünk, majd megtapsoljuk a frontvonalban dolgozókat az ablakban, lefekszünk, és alszunk – ha tudunk. Nem mindig alkalmas egy ilyen nap estéje a kreatív szellemi munkára, mivel ezt nem lehet időbeosztással előre megtervezni. A gondolatok napközben is támadnak, amikor épp Jónásnak énekelek vagy mesét olvasok. Igyekszem ezeket a termékeny pillanatokat elraktározni, és este újra elővenni. Mondanom sem kell, hogy ez nagyon nehéz.

4. Most még inkább a helyzet adja, hogy ki mit bír el éppen, ezért fontos a szerepek „stafétázása”: ahol elfárad az egyik, ott átveszi a terheket a másik. Lehetőségeinkhez mérten odafigyelünk a feltöltődésre és az egészségünkre is, hogy ne egyszerre merüljünk le. Az itthon maradással a házimunka intenzitása is megnövekedett, többet főzünk, mosunk, takarítunk. Ezeket igyekszünk Jónással együtt végezni, még akkor is, ha így nem olyan hatékony, mivel neki ezek a teendők a játszva tanulás lehetőségét jelentik.

A jópélda-mutatás kihívásának időszaka ez. A minden rezdülésünket érzékelő és lekövető gyerek és egymás előtt kell megmaradnunk huszonnégy órából huszonnégy órán át embernek. Lelkesedésével, humorával és fantáziájával Jónás nagyon sokat segít a helyzet elviselésében, ugyanakkor embert próbáló az egyéb társas inger hiányában ránk kiélezett kíváncsisága, állandó figyelme, rajtunk levezetett energiája. Mindennap generációkra visszamenően „leltárba veszi” a családot és a barátait, hogy aztán szerepjátékban, kitalált történetekben elevenítsen tömeget maga köré.

Nehéz együtt élni azzal a tudattal, hogy szüleink, testvéreink és barátaink más és más országokban vannak, ha valami történik velük, nem tudunk a segítségükre sietni. Igyekszünk a családdal és a barátokkal videohívásokon keresztül tartani a kapcsolatot, hogy Jónás megőrizhesse a velük való személyes viszonyát. Ez a kommunikációs gyakorlat most rendkívül felértékelődött.

Laborczi Dóra, újságíró

1. Újságíró vagyok, bejelentett munkaviszonyban. Elméletileg is, gyakorlatilag is cikkeket kell írnom, de ez így még nagyobb versenyfutás az idővel, mint eddig volt. Vagy nem haladok, vagy el kell engednem, hogy lehetéséges egyszerre egy dologra koncentrálni, mert előfordul, hogy az online felvett interjúm egyik drámai pillanatába valamelyik gyermekem belegyalogol. És talán a gyerekeknek is el kell fogadniuk, hogy nem ugrunk rögtön, hogy valamikor csendben kell maradni, és önállóságra taníthatja őket ez a helyzet, legalábbis ezt remélem. Kis lakásban lakunk négyen, eddig jól be tudtuk osztani a férjemmel a műszakokat, mert ő szabadúszóként dolgozott. Büszke vagyok arra, milyen kiegyensúlyozott hetirendet raktunk össze, hogy mindenki tudjon haladni a munkájával és egyenlően vegye ki a részét a gyerekekkel és a háztartással járó teendőkből. Ez a helyzet hamarosan meg fog változni, mert a férjemnek teljes állása kezdődik áprilistól, ami reggel kilenctől este ötig tartó munkát jelent majd neki a gép előtt. Délutáni alvásidőben, éjszaka és kora reggel fogom ledolgozni a hat órát, illetve ha határidő van, akkor el kell fogadnom, hogy most bizony többet fognak kütyüzni a gyerekek, és attól leszek szupermami, ha meg tudom őrizni a munkámat ebben a minden szektorban komoly megszorításokkal járó helyzetben. Szóval nem könnyű, de hálás vagyok minden nap, hogy van munkám, van családom, és hogy ez a közösség mindannyiunk számára biztonságos.

2. Próbáljuk egy heti tervvel beosztani a teendőket, van reggeli, délelőtti, délutáni és esti műszak, és ami még soha nem történt meg velem korábban: megtervezem a heti ebédmenüt is, hogy tudjam, mihez kell nyúlni, amikor húsz perc alatt össze kell dobni valamit az éheseknek. Egyébként ez is nehéz, hogy folyton ennyi embert kell etetni. Növésben vannak most, vagy a bezártság teszi ezt a gyerekeknél is, de úgy érzem, hogy többet esznek, mint máskor.

3. Van egy hozzávetőleges napirend, amihez rajtam kívül senki nem próbál szigorúan ragaszkodni, de nekem biztonságérzetet ad, a kiszámíthatóság illúzióját. Amikor én vagyok a reggeles, kelek a gyerekekkel (a kicsi általában hat körül fenn van), akkor nézhet Peppa malacot, amíg összekaparom magam. Régebben ilyenkor tornázni próbáltam, de most ülök a géphez és próbálok haladni, amíg a többiek fel nem ébrednek. Miután felkeltek, reggelizünk, aztán délelőtt én vagyok a gyerekekkel, és vagy megfőzöm az ebédet közben, vagy lemegyünk a 106 lakásos társasházunk zsebkendőnyi udvarára és bicikliznek/rollereznek, szaladgálnak kicsit. Eddig környékbeli parkba is mentünk, tartva a szociális érintkezés szabályait – meglátjuk, hogy mehetünk-e később is. Ebéd után műszakot cserélünk, és én ülök le dolgozni vacsoráig. Ha én vagyok a délutános, akkor ebéd után altatom a kicsit (sokkal nehezebben alszik el, mióta karantén van, eltarthat másfél óráig is), aztán a naggyal próbálok valamilyen hasznos/fejlesztő tevékenységet űzni, de sokszor mesenézés lesz belőle, mert muszáj haladnom. Ő egyébként nagycsoportos, tehát pont nem jutott ki az otthonoktatás nekünk, amiért szintén minden nap hálát adok. De ő már azért jól leköthető, szeret rajzolni, azzal egyedül is sokáig elvan. Az esti műszak a közös vacsorát jelenti, illetve szintén napi osztásban beosztjuk, hogy ki fürdet, ki altat. Ha a férjem altat, akkor ezekben az esti órákban tudok a legjobban haladni. Ez a napirend szerintem a gyerekek számára sokban nem különbözik az eddig megszokottól. Nekem az a legnagyobb kérdés, hogy magunkra hogy tudunk így időt szánni? Hogy tud az ember „énidőket” kialakítani így? Ez még a következő hetek kihívása, hogy kialakítsuk valahogy.

4. Lehet, hogy erről a férjemnek más lenne a véleménye, de én úgy élem meg, hogy sokkal jobban elosztottuk a feladatokat, mint korábban, és valahogy magától értetődőbb az is, hogy mindent felezünk. Például általában én főzök, a férjem pakolja össze a konyhát. Én mosok, ő tereget. Ő porszívózik, én pakolom össze a játékokat. Úgy látom, hogy mindketten sokat tanulunk ebből. A férjem eleinte rendszeresen nagyon furcsa dolgokkal tért haza a boltból, mert nem szokott hozzá, hogy megnézze a címkéket és a leírásokat, hogy a választott termék tényleg az-e, amit keresünk. A karanténba vonulásunk előtt elment tartós tejért, és hozott nagyon sok nem tartósat. Ezen eléggé nevettem, de ő kikérte magának: nem volt ráírva, hogy tartós. Akkor megtanulta azt a szót, hogy UHT. Popsitörlő helyett véletlenül pelenkazacskót hozott, mert a csomagolás nagyon hasonlított. Mondtam is, hogy ez a „Bevezetés a háztartásvezetésbe 1” kurzus most neki. De ilyenek egyre ritkábban fordulnak elő, mindenki egyre rutinosabb és egyre fáradtabb. Nem tudom, mi lesz ezzel a rutinnal, ha neki kilenctől ötig a gép előtt kell majd ülnie, de biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk oldani.

Általánosságban pedig azt látom, hogy sokak számára most válik nyilvánvalóvá, hogy a home office gyerek(ek) mellett eddig is szuperterhelést jelentett a nőknek, pedig sokszor azt is kényszerhelyzet szülte. Most az az érdekes, hogy ezt a férfiak is megélik, emiatt talán jobban kiegyenlítődhetnek a szerepek, vagy legalább nagyobb figyelmet kap a téma.

Patrovits Tamás, animációsfilm-rendező, művészeti oktató, a Budaörsi Animációs Bázis és Kreatív Tér kreatív igazgatója

1. Az én munkám elég sokféle, vannak benne szervezési feladatok, oktatás és kézműves-grafikai vagy filmes tevékenység is, otthoni karanténban csak egy részük valósítható meg, leginkább az, amihez egy darab számítógép is elég. És ezt nem kell otthonról végeznem, el tudok menni egy olyan irodába is, ahol egyedül dolgozhatok. Otthon ez nehezen menne, a gyerekünk közel hároméves, aki persze vagy velem játszana, vagy a másik szobában a feleségemmel, mégis sokkal jobb, ha fizikailag nem vagyok jelen. A feleségemnek, aki a Nemzeti Filmarchívum munkatársa, ugyanez nem megy, neki muszáj otthonról dolgoznia.

Van egy animációs gyerekszakkörünk Budaörsön, amit most szüneteltetünk. Gondolkoztam azon, hogy folytassuk online a szakkört, de aztán arra jutottam, hogy ez értelmetlen. 8-12 éves gyerekeket nem szeretnék frusztrálni a napi iskolai távoktatás után, mert minden, ami a szakkör lényege: együtt lenni, gyakorlati, papíralapú animációs munkákat végezni, manuális, kézműves tevékenységeket megszerettetni: nos, ez mind olyan dolog, ami nem valósítható meg a hideg monitorfelületek előtt ücsörögve, azokat bámulva. Ráadásul a gyerekeknek nagy szüksége van a velük együttműködő és őket értő felnőttek jelenlétére, amit távúton nem megvalósítható. Az online oktatás a középiskolásoknál működhet jól, de kisebb gyerekekkel szerintem ez csak görcsös próbálkozásokba torkolhat.

Nagyon jó lenne, ha tudnék filmes projektekkel is foglalkozni, van egy közös tervünk Gerő Péter dokumentumfilm-rendezővel, de eddig szinte hozzá se tudtam szagolni.

2. Nem sok. Annyit tudok tenni, hogy még jóval előbb felkelek, mint a családom többi tagja, azaz a feleségem és a gyermekünk. Mondjuk hajnali öt-hat órakor, és akkor van két-három órám saját tevékenységre. De nem vagyok annyira következetes, hogy ezt minden nap meg tudjam tenni. Napközben pedig már esély sincs az elmélyülésre, csak ha elszököm az irodába.

3. Még nem alakult ki semmiféle rutin, így egyelőre minden nap más ütemben zajlik, de ez annak is tudható, hogy minden nap felmerül olyan új, megoldandó probléma, ami eddig nem tette lehetővé, hogy kialakuljanak valamiféle szokások.

4. Nem tudom, hogy nálunk voltak-e egyáltalán ilyen szerepek, de a nagyszülők például nagyon sokat segítettek, amit most nélkülöznünk kell. A feleségemnek vagy nekem a gyerekünkkel kell lenni, így az teljesen kizárt, hogy egyszerre ketten tudjunk dolgozni. Viszont elmehetünk együtt sétálni, kerékpározni vagy rollerezni, ami nem is olyan rossz dolog, főleg Budakeszin, ahol lakunk. Most, hogy kezd állandósulni ez a karantén-élet, jövő héttől szeretnénk rendszert vinni bele, azaz cirka ebédig enyém a nap fele, utána a feleségemé vagy fordítva. De lehet, hogy ez csak egy álom marad, mert – mivel van két teherszállító furgonunk –, a budaörsi BABtér csapatával jelentkeztünk önkéntesnek a budaörsi önkormányzatnál. Ki tudja, milyen feladatok várnak ránk.

Szellemi munka és házimunka

Az interjúkból kirajzolódó kép természetesen nem reprezentatív, csak egyéneket és egyéni stratégiákat mutat be. A behatárolt terület (kulturális, művészeti, tudományos területen dolgozó szabad szellemi foglalkoztatásúak) eleve feltételez egy középosztálybeli életet, amiben szintén feltételezhető, hogy a házimunka és a gondoskodás elosztása már egyenlő, vagy egyenlőségre törekvő stratégiák mentén történik. Mindeközben okkal lehet arra következtetni, hogy a dolgozó szülők és a házimunka egyenlő elosztása a legtöbb helyen egy hosszas, elsőgenerációs kísérletezés eredménye lehet, hiszen többnyire nincsenek készen kapott minták és bevált stratégiák arra, hogy egy család anyagilag és az egyenlőség szempontjából is megfelelően működjön. Ezeket a frissen kötött, kísérleti stádiumban levő szerződéseket a járványhelyzet komoly próba elé állíthatja, és valószínűleg több helyen is azt vonja maga után, hogy a háztartásbeli reproduktív munka visszakerül régi-új viselőihez, a nőkhöz.

A hetvenes években a New Left Review folyóiratban lefolytatott házimunka-vita egyik nagy eredménye volt, hogy levezették, a háztartási munka pontosan annyira fontos a kapitalizmus működése szempontjából, mint a pénzzel járó bérmunka (a probléma pedig ott kezdődik, hogy miután mindkét fél elvégzi bérmunkáját, a reproduktív munka már csak az egyik felet terheli). A házimunka bár értéket termel, pénzt nem: ezért a pénzt alapvető mérceként meghatározó társadalmi-gazdasági berendezkedés nem is tekinti munkának, ezzel tulajdonképpen láthatatlanná teszi (illetve szisztematikusan olyan nyelvezeten beszél róla, amely a nők természetből fakadó kötelességének tünteti fel). Mindeközben könnyen belátható, hogy ahhoz, hogy egy munkás a munkáját el tudja végezni, szüksége van teli gyomorra, tiszta ruhára és környezetre, gondozott családi viszonyokra, érzelmi munkára. A reproduktív munka tehát alapvető feltétele a béralapú munka elvégzésének, ezt mostanra sok család belátta és ez szerint próbálta szervezni a közös életét, a járvány okozta radikális változások és gazdasági recesszió azonban újra a pénzalapú mércét helyezhetik középpontba: azaz annak a munkája lesz fontosabb, aki a több pénzt keresi, míg a házimunka és a gondoskodás a kisebb keresetűek és a (látszatra) rugalmasabbak feladata lesz. (A témában számos magyar nyelvű tanulmány jelent meg a Fordulat folyóirat 2018/2: Társadalmi reprodukció. Az élet újratermelése a kapitalizmusban című számában, amely online is elérhető.)

Ami biztosra vehető és ez az interjúkból is jól látszik, hogy a szellemi munka mögött ott van a reproduktív munka profán világa, ami ritkán válik olyannyira láthatóvá, mint a járványhelyzet alatt, amikor is a munka-pihenés-gondoskodás összeegyeztetése és a munkabeosztások megtárgyalása a családok egyik központi témájává és feladatává válik. Azt egyelőre nehéz megállapítani, hogy a járvány milyen hosszú távú hatással lesz ezekre a privát szférában kötődő szerződésekre, ehhez némi időbeli távolságra (és sokkal több interjúra) lenne szükség. Amiről a hetvenes években sok elméleti vita folyt, most gyakorlatban zajlik nap mint nap.

A borítókép Gocoň László munkája

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket