November

Reggel félálomban azon gondolkoztam, hogy a fejemben látott templomtérben valóban jártam-e, vagy csak álmomban. Tíz perc múlva már biztos voltam benne, hogy nem, nem jártam valójában ebben a templomban, csak álmomban, és hogy a tér archetípusa a makói ortodox zsinagógáé volt.

Hosszú-hosszú autóút Besztercebányán és az Alacsony-Tátrán át Krakkóba. Hullafáradtan érkezünk meg a kora esti dugótól szorongatott belvárosba. A Wawel alatt vettünk ki egy apartmant.

Este a krakkói óváros túlglancolt főutcáján Auschwitz-Birkenau neve villog a szemembe a kirakatokból. Mint Budapest, bensőbb jelentésében lepusztult ez a város is az elmúlt tizenöt évben.

Tizenöt éve a budapesti Belső-Erzsébetváros (ott laktam) és a krakkói Kazimierz esti utcáit járva egyaránt éreztem valamily ködös lehetőséget a kegyelet gyakorlására. A kegyelet meditatív gyakorlására. Mostanra ez a lehetőség mindkét helyen gettóba szorult.

A Hermelines hölgy előtt gyorsan ható, enyhe áramütést érzek, de Londonba már nincsen számomra visszaút, csak Zsilvásárhelyre.

A katowicei szálloda (Hotel Katowice) hatalmas tömbje, ahol a helyi irodalmi fesztivál meghívottjaként szállást kapok a családommal, a szovjet elnyomás idején épült. A felújított szobában eredeti már csak a robusztus vasbetonszerkezet, a parketta a hozzá tartozó szegéllyel és az öntöttvas radiátorok (kinn az ablak mellett a koszosfehér és sötétszürke csempeburkolat is eredeti az épületen). Mindez felvillanyoz, épp úgy, amint Krakkóban lehangolt a trendinek mintázott stúdióapartman skandináv trash bútorzata.

Nézem ezt a sarkot a padlón a radiátor és az ágy sarka között, és kétségbeejtően meghitt helynek találom.

Délelőtt kiautózunk Katowice egyik külső városrészébe, Nikiszowiecbe, hogy megtekintsük a múlt század húszas éveiben befejezett bányász lakótelepet (friss lengyel ismerőseim tegnap késő délután azt tanácsolták, sötétedés után ne nagyon menjek oda). Pedáns, háromszintes téglaépületek, amik az utcáról nézve épp úgy emlékeztetnek egy kelet-londoni nyomornegyedre, mint valamely kisebb jelentőségű Hansa-óvárosra. A házak jó állapotban lévő folytatólagos homlokzata semmit nem mutat lakóik lelkivilágából. Észak építészete mindig befelé indul pusztulásnak; rímtelenül kopognak egyforma hosszúságú, semmitmondóan tömör sorai. Fényes és tágas közös udvarai vannak a háztömböknek. A lakótelep szabályos főtérrel és egy arányos téglatemplommal is bír. Ha igaz, Nikiszowiecben is beindult a lassú dzsentrifikáció; egy építésziroda már ideköltözött, és van egy elegáns étterem is a negyedben.

A Sziléziai Múzeumban. Egy idejétmúlt ipari létesítményt átalakítani kultúrát befogadó térré nem szükségszerűen utópisztikus vállalkozás. Sok ez a múzeum így mindenestül. A lejárat által kígyóként körbefont, apró ablakokkal áttört központi betonaknába Chiharu Shiota installációja feszül ki: faasztalokról fölfutó, fekete fonalkáosz arasznyi számjegyekkel teliaggatva.

Szív alakú mellbimbó egy szobron.

Visszafelé hozzávetőleges pontossággal elfelezzük a távot: estére Besztercebánya a cél. Oświęcim mellett halad el az út, és némi tanakodás után úgy döntünk a feleségemmel, legalább a kerítésen kívülről, a vasúti főkapu mellől megmutatjuk a kislányainknak a kettes számú lágert, ahol tömeggyilkosságok történtek. Mindketten jártunk már itt korábban. Ki se szállunk a kocsiból, a motort se állítom le. Ijesztően frivol az egész. Benn áll a peron mellett egy tehervagon. Közeli ismerősökről beszélek a gyerekeimnek, Margitról, akinek nincsenek unokatestvérei, mert a szüleinek minden hozzátartóját megölték itt, Ágiról, aki két itteni túlélőtől született a háború után Erdélyben (hogy aztán négyéves korában kivándoroljanak vele a szülei Izraelbe), Samu nagymamájáról, aki a gyökereket is megette itt, mert életben akart maradni. Didaxis és érzelmesség között egyensúlyozom, és közben már Lanckoronára gondolok. És a lágermúzeum mellé épült új házakra. Arra, hogy mi lenne, ha ide születek 1981-ben. Az út mellett hömpölygő folyóra, a Saul fiára, a Sorstalanságra. Azt is elmagyarázom Lulunak, hogy a háború előtti Magyarországon nem mehetett volna feleségül Samuhoz, mert ő katolikus, Samu pedig zsidó. Felettünk, mint izzó jégdarab, delel a novemberi nap.

Auschwitz után már csak Lanckoronában állunk meg Lengyelországban. Amint a lányaimnak a versesköteteim fedlapjáról való a vezetékneve, az enyém innen.

Letaglózó szélességű Kárpát-medence-érzés (tizenkilencedik századi katarzis) a lengyel (schengeni) határon. Megy le a nap; sötétedik; a harántcsíkos szántók közül a hegyek közé behatolva ijesztően ismerősnek, vajpuhaságúnak tűnik az út.

A hazaérkezésünk után számokat törlök ki a telefonomból. Négy halottét is.

Tizenkilencedik századi katarzis.

Van benne valami meghökkentő, hogy a Kárpát-medence, a régi ország ma is bejárható. Valamennyi emlék úgyis fölszámolhatatlan.

Bántott az nagy pompa a Wawel katedrálisában; két nép, közel érzik magukhoz egymást, kétféle, mégis rokon tragikum, rokoni bűnök – mégis, be kell látnom, hogy sokkalta őszintébb, tisztább képlet a mi gyulafehérvári templomunk a Hunyadiak üres, összekarcolt kőszarkofágjaival, a rengeteg kallódó csonttal, a frissen újratemetett szent Áron püspök földi maradványaival.

„Brancusi számára egy nyers kőtömb vagy fatuskó azonosítható volt azzal a hegységgel vagy erdőséggel, ahonnan származott, és ugyanazt a tiszteletet érdemelte. Amint Walter Pach följegyezte: »Évekig figyelgetett a szeme sarkából egy darab mállott tölgyet, amelyet egy lebontott házból mentett meg, vagy egy vízmosta követ, amelyet a folyónál szedett föl, és miután már élt velük egy darabig, akkor nyúlt csak hozzájuk, ha képesnek érezte magát természet adta szépségük megőrzésére, amelynek a műben testet kell öltenie.«”