dunszt.sk

kultmag

Vírustörténetek a tudománynépszerűsítő irodalomban

A tudománynépszerűsítő irodalom mértékadó teljesítményeit ma már hosszú lenne felsorolni. Erre a reflektált beszédmódra sok-sok példát lehetne hozni Darwin vagy inkább Kepler óta, előbbinek természetesen A fajok eredete (1859), utóbbinak A hatszögletű hópehely (1610) című munkája említhető itt. Sokat publikált ebben a műfajban később George Gamow is, gondoljunk például a neves elméleti fizikus Mr. Tompkins sorozatára, vagy Richard Feynman, akinek humoros előadásmódjáról legendák keringenek azóta is. A zseniális fizikus nagyon szellemesen, egyben lényegbevágóan fogalmazta meg például a termodinamika második főtételének következményeit. A fizikai törvények jellege című könyvében így ír: „léteznie kellene egy olyan elvnek, hogy, teszem azt, az »üngyümök« csak »büngyümökké« fejlődhetnek, de fordítva ez nem lehetséges – tehát egész idő alatt a természet úgy fejlődik, hogy »üngyüm« jellegűből »büngyüm« jellegűvé alakul át, és a kölcsönhatások ilyen egyirányúsága eredményezi aztán azt, hogy a világ jelenségei csak egy irányba mehetnek végbe, megfordíthatatlanok”. Remek.

Aztán jött Richard Dawkins Az önző gén című munkája, Carl Sagan Cosmos című könyve vagy Stephen Hawking Az idő rövid története című alapműve. Az utóbbi nemcsak megváltoztatta a bestsellerről (és az univerzumról) kialakult képünket, de azt is bizonyította, hogy a tudomány eladható, ha megfelelő módon tálalják. Vagyis még a legnehezebben befogadható természettudományos kérdésekről (kvazárok, fekete lyukak, féregjáratok stb.) is írható olyan könyv, amely elegánsan, érthetően fogalmazza meg az adott problémákat, miközben nem számolja fel azok összetettségét. Hozzunk erre egy példát máshonnan (nagyon sok helyről lehetne immár), amely valóban/szintén nehéz feladatra vállalkozik. A Brian Cox és Jeff Forshaw szerzőpáros így kezdi E=mc2 című mértékadó kötetét: „Könyvünk megírásával az volt a célunk, hogy kifejtsük Einsteinnek a térről és az időről szóló gondolatait, szándékaink szerint a lehető legegyszerűbben, de úgy, hogy az Olvasó is meglássa ennek az elméletnek a különös szépségét. Eljutunk a híres egyenlethez, amely kimondja, hogy E=mc2, miközben nem használunk Pitagorasz tételénél bonyolultabb matematikát.” Világos.

Ha feltennénk azt a kérdést, hogy a szóban forgó műfajon belül készült-e olyan mű, amely a vírusok témaköréről szól, és színvonalban felveszi a versenyt a fentebb említettekkel (illetve megfelel a közérthetőség kritériumának), akkor Michael B. A. Oldstone Vírusvadászok című könyvét kell megemlítenünk válaszként. Ez a könyv nem kevesebbre vállalkozik, minthogy bevezessen a vírusokkal foglalkozó tudományterületek alapjaiba (virológia, immunológia), majd olyan betegségekkel és járványokkal foglalkozik, melyek ellen sikeresen vettük fel a küzdelmet (himlő, sárgaláz, kanyaró, gyermekbénulás). Ezután az újabban felbukkanó virális kórokozókat tekinti át, a jelen és a jövő kihívásaira koncentrálva (vérzéses lázak, Lassa-láz, Ebola, Hantavírus, AIDS, kergemarhakór, influenza). Majd a később keletkezett utóiratban felvet néhány aktuális kérdést, például a védőoltások folytatásáról és a visszatérő betegségek veszélyeiről. „Kétségtelen, hogy az embert sújtó járványok közül az influenza azok közé tartozik, amelyek állandó készenlétet igényelnek, mert biztosak lehetünk abban, hogy az influenza valamilyen formában mindig visszatér.”

Oldstone könyve több mint húsz évvel ezelőtt íródott, mégis érdemes fellapozni. Hogy miért, az az imént felvázolt szerkezetéből azonnal látszik. Először lefekteti az alapokat ahhoz, hogy megértsük a vírusok működését, és átlássuk az ellenük folytatott küzdelem főbb állomásait. Mivel a gondolatmenet előfeltevése szerint „a vírusok és az emberek küzdelme tulajdonképpen világunk története”, nagyon sok történelmi eseményt idéz fel, rálátást biztosít a járványok kialakulására, lefolyására és következményeire. Eközben a virológiai kutatások lezárhatatlanságával is szembesít, nyitott és továbbírandó horizontba állítva a járványtani összefüggéseket. „Ahogyan változnak a vírusok, és új meg új típusok bukkannak fel, úgy változik folyamatosan felfogásunk is a vírusok járványt okozó képességéről.” Ebből következően, ha egyes részletek korrekcióra szorulnak is, a vírusokról és az irtózatos erejű (olykor globális) hatásukról kialakított összképpel feltétlenül érdemes szembenézni, mielőtt lebecsülnénk ennek a területnek a jelentőségét. Oldstone könyvének elolvasása után tuti nem fogjuk.

Folytassuk néhány érdekességgel. Jared Diamond Háborúk, járványok, technikák című multidiszciplináris munkájában hivatkozik egy vírusokkal kapcsolatos igen tanulságos esetre, a myxomatosisszal megfertőzött ausztráliai nyulak történetére. A myxo vírus brazil vadnyúlfajban őshonos, viszont halálos járványt okoz egy másik faj, az európai házinyulak populációjában. Ezt a kórokozót 1950-ben bevetették Ausztráliában, azzal a szándékkal, hogy megszabadítsa a túlszaporodott európai nyulaktól a kontinenst. Sikerült a kísérlet? Nos, az első évben a myxo 99,8%-os pusztulást okozott, a második évben már csak 90%-osat, majd 25%-osra csökkent a hatékonysága, s ezzel a terv kudarcba fulladt. Miért tanulságos ez az eset? A történtek rámutatnak, hogy a vírus önálló evolúciós utat járt be. „A vírus úgy változott meg, hogy kevesebb nyulat pusztítson el, és a halálosan fertőzött nyulakat is tovább engedje élni. Így egy szelídebb myxo vírus kezdte terjeszteni utódait jóval nagyobb számú nyúlban, mint az eredeti, rendkívül virulens myxo.” Az ehhez hasonló folyamatok tanulmányozása segít megérteni a vírusok alkalmazkodási képességét, amely jelen esetben nem esik egybe sem az emberek, sem a nyulak érdekeivel.

Ugorjunk egy másik érdekfeszítő olvasmányra. Steve Jones Darwin szelleme című könyve (amely felfogható A fajok eredete újraírásaként is) nagyon jól szemléltet egy, az előbbihez hasonló jelenséget a HIV vírussal kapcsolatban. Az egyik áldozattól a másikba átkerülő szervezetekben apró módosulások történnek, ami alapján nyomon követhető a betegség evolúciójának útvonala. Az AIDS-fa HIV-1 és HIV-2 ága genetikailag bármennyire is különbözik egymástól, egy nagyszabású természetes rendszerre utal. A rokonsági struktúra kutatása alkalmas arra, hogy képet alakítsunk ki a járvány eredetéről. A HIV vírus a módosult leszármazás tekintetében meglehetősen messze jutott, például egy orvosság elleni immunitást kifejlesztő mutáció a HIV-1-ről nem terjed át a HIV-2-re. Ebből következően a vírusnak régebbinek kell lennie a meglévő elágazásainál. „Elképzelhető, hogy századokon keresztül az AIDS helyi jelleggel többször is fölbukkant Afrikában, s mindannyiszor más-más emberszabású majomtól származott a fertőzés. Nem terjedt el egy olyan korban, amikor az emberek nem utaztak, nem alkalmaztak veseátültetést és a tobzódó promiszkuitás sem járta. A betegség csak az 1950-es években tudott annyira elterjedni, hogy beborítsa a földet.” Az emberi dimenziókban zajló változások egyik hajtómotorja tehát a mobilitás.

Ez a tényező más szempontból is lényeges. Lynn Margulis Az együttélés bolygója című könyvében anno felhívta a figyelmet arra (és ezzel nem volt egyedül), hogy a vírusok minden bizonnyal akkor jelentenek problémát, amikor kinövik a természetes tartózkodóhelyüket. „A vírus- vagy egyéb források túlfejlődése mindinkább az ökoszisztéma gyengülésének, illetve szétesésének tulajdonítható. Legalább annyira nem vagyunk kigyógyíthatók vírusainkból, mint amennyire nem szabadulhatunk meg agyunk frontális lebenyétől. Saját magunk vírusai vagyunk.” A gondolat mindkét része aktuális ma is, ami azon is mérhető, hogy nagy karriert futottak be a tudománynépszerűsítő irodalomban, melynek biológiával-ökológiával (vagy a replikációval) foglalkozó ágazatai lépten-nyomon érintik a vírusok kérdéskörét akkor is, ha az egyes könyveknek nem ez a központi témájuk. Mindebből tökéletesen látszik, hogy az emberek és a vírusok együttélése nem szüntethető meg, evolúciós múltunk és jövőnk egyaránt gondoskodik erről. Innen nézve valóban rendkívül találó Peter Medawar meghatározása, amely szerint a vírusok „rossz hírekkel körülvett nukleinsavak”.

H. Nagy Péter vírussorozatának további írásai:
Vírustörténetek a populáris irodalomban
Az elme vírusai
Történetek a mikro- és a nanovilágból
A járványtematika irodalmi kapcsolatrendszerei

A járványtematika kultúrtörténeti kapcsolatrendszerei