Az elme vírusai

Néhány évtizeddel ezelőtt elterjedt egy nézet, mely szerint a kultúrát javarészt fertőző gondolatok alkotják. Richard Dawkins Az önző gén (1976) című munkájában bevezette a mém fogalmát, amely óriási karriert futott be a későbbiekben, egy változata manapság is használatos a médiában (internetes mémek címszó alatt). Dawkins a mémeket a kulturális átadás alapegységeként határozta meg (a gének mintájára), melyek agyból agyba költöznek, másolatot készítve magukról. A mémek egy bizonyos típusát a sztárbiológus az elme vírusainak nevezte, ide sorolva például a vallási hiedelmeket is, szembeállítva azokat a tudományos eredmények terjedésével, mely utóbbiak szerinte jóindulatúak. A memetika talán legnagyobb szabású vállalkozása Daniel C. Dennett nevéhez köthető, aki számos könyvében (pl. a Darwin veszélyes ideájában is) alaposan körüljárta a problémakört (szerinte a tudat a mémek terméke), míg Susan Blackmore A mémgépezet című könyve a terület széles körben hozzáférhető összefoglalását nyújtotta. Ebből a gondolatkörből nőtt ki az ún. kulturális epidemiológia is, melynek egyik alapműve, Dan Sperber A kultúra magyarázata című könyve a kultúra naturalista megközelítéséről szólt. (A mémelmélet magyar nyelvű szakirodalmából kiemelhető Mérő László Memetika – blöff vagy tudomány? című tanulmánya és Binzberger Viktor Léteznek-e a mémek? című dolgozata.)

Ennek az evolúcióbiológiai alapú kultúraelméletnek van egy izgalmas hozadéka: lehetővé teszi, hogy úgy lássuk magunkat a mémek pozíciójából, mint potenciális és ideiglenes másoló-terjesztő gazdaszervezeteket, azaz mémgépeket. Az információs csomagok a másolódási hibák következtében olyan mintázatokat alakíthatnak ki, melyek életképességét nem befolyásolja az, hogy milyen viszonyban állnak a tényekkel (azok ellenében is könnyedén „győzhetnek”), s ha ezekben a konstellációkban (a mémkörnyezetben) ott van például a vakhit mémje is, a siker szinte garantált (ez magyarázza például az összeesküvés-elméletek hatékonyságát). Mivel nincs úgynevezett „független” tudat, illetve végtelen sem, amely helyet biztosíthatna az összes mémnek, ezért azok versengenek egymással a tudatunkért. Ez a verseny egyfajta kiválasztódásként is leírható, míg a folyamat egészének érzékeltetésére valóban nagyon találó a vírusanalógia. Ebből az is következik, hogy az ilyen típusú vírusokkal szemben ugyancsak nem könnyű védekezni, a technológiai vívmányaink pedig elősegítik a terjedésüket. (A mémek ma már fénysebességgel közlekednek a különféle médiumokban.) Az információs társadalomban létrehozott számítógépes vírusok mellett ez a jelenség is sok említésre méltó alkotást ihletett, de mielőtt ezekből szemezgetnénk, egy ezzel kapcsolatos kitűnő esszékötetre szeretnék hivatkozni.

Sebők Zoltán Élősködő kultúra című könyve művészetelméleti kérdésekről, művészeti jelenségekről értekezik szuggesztív és igen kreatív módon. Megközelítési útvonalait nagyban befolyásolja a fentebb említett vírusanalógia kulturális alkalmazása. A kötetben olvasható írások közül mindjárt az első, Az élet mint vándorlás című gondolatmenet a dawkinsi perspektívát a festmény és a ready-made közötti különbségre vonatkoztatja. „Miként a ready-made a maga célratörő egyszerűségével a művészet eredetére, forrására, lényegére segített rákérdezni – nem véletlen, hogy a modern művészetfilozófiai szövegelések állandó hivatkozási alapja Duchamp –, a vírus is nagyon hasonló szerepet látszik betölteni a molekuláris evolúció elméletében.” A szerző ötletesen bontja ki a ready-made-ek innovatív működésmódját, megvilágítva, hogy parazitaként viselkednek, mivel „abból a hagyományból élnek, amely helyett kiválasztják” őket. A kötet sokfelé tájékozódik, szempontunkból kiemelendő viszont a záró tanulmány, amely a Parazita kultúra címet viseli. Ebben a szerző bemutatja azt is, hogy a mémközpontú szemléletnek milyen hézagai vannak, közben viszont felvázolja az alkalmazási lehetőségei közül azokat, melyek szétszórják a kultúrában a „Másolj le!” utasítás különböző verzióit. Eközben felmerül az is, hogy a fertőzés régi metafora a művészetben. Ezért érdemes ezt leszűkítve arra koncentrálni, hogy melyek azok a darabok, melyek kifejezetten a memetikai gondolatkörből indulnak ki. Ezekből emelünk ki kettőt.

William Gibson klasszikussá vált cyberpunk regényében, a Neurománcban fontos szerepet játszanak a vírusprogramok. Gibsonnak komputerszimbólumok alkalmazásával sikerült megalkotnia egy olyan nyelvi világot, amely alkalmassá vált a cybertér irodalmi megjelenítésére. Miután a szerző trilógiává bővítette a történetet, több újabb projektbe is belekezdett, melyek közül az egyik regény a mémek működésére fűzi fel a cselekmény menetét. A Trendvadász címmel fordított Pattern Recognition című műben a kulturális mintázatok terjesztésének analógiája a vírusok viselkedése; illetve a film-mozaikok utáni nyomozás (és az erre épülő szubkultúra létrejötte) modellül szolgál egy multinacionális cég reklámkampányához. A Klipnek nevezett filmkocka-rendszer a fertőzés szinonimája, a kultúra olyan egysége, amely megállíthatatlanul söpör végig az internet-felhasználók számítógépein. A létrejövő mintázat olyan értelmezéseket tesz lehetővé, melyek hibákkal, díszítésekkel másolódnak; az átadás során a Klip identitása átalakul, képi információként folytonosan módosul; a hozzá való viszony pedig magatartásformaként öröklődik az adott szubkultúrán belül, majd a marketing-piacon. A Trendvadász tehát – Gibson Dawkins-olvasataként – bemutatja a kulturális evolúció működését, azt a folyamatot, melyet a mémek hihetetlen gyors terjedése és folytonos mutálódása generál. Innen nézve a regény központi témája az információs járvány.

Neal Stephenson Snow Crash című alapvető regényében szintén kulcspozíciót tölt be a memetikai látásmód; nagyon leegyszerűsítve, a történet egy neurolingvisztikai vírus terjedése és kultúrageneráló hatása körül bonyolódik. Gibsonhoz hasonlóan Stephenson posztcyberpunk regénye is hallatlan nyelvi innovációt hajt végre, és nyelvi-retorikai szinten egyfajta mémtárolóként működik. Az olyan szekvenciák, illetve hasonlatok, mint például a következők: agyműtétre készülő gyűrűsféreg, üvegcseréppel dúsított vajkrém, mint a kőbalta a fúziós reaktorban, mint kiskutya a mélyhűtőben, mint vemhes disznót a tank, kibernetikus cunami, mint egy nimfomán acélkacsa stb., olyan autoreferenciális nyelvet hoznak létre, melynek elemei maguk is mémekként viselkedhetnek. Ezek a hasonlatok növelik a jelölők emlékezetbe hívásának esélyét, s innen nézve a regény ironikusan is viszonyul önnön tárgyához, hiszen a mémekről szóló történetet potenciális mémeken keresztül közvetíti, mely utóbbiak lehetővé teszik, hogy az előbbiek saját kritikai társukkal együtt utazzanak médiumról médiumra. A Snow Crash minden bizonnyal ezzel az effektussal is igazolja, hogy különleges hely illeti meg a populáris irodalomban, mely pozíció ezek szerint nemcsak a vírustéma történelemformáló hatásának témája alapján, de retorikailag is alátámasztható.

Végül hadd utaljak egy, a fentiekhez hasonló problémára, pontosabban annak a megfordítására, Cixin Liu Háromtest-trilógiájának egyik érdekes megoldása kapcsán. A kínai sci-fi alapművében invázió fenyegeti a Földet, melynek egyik velejárója, hogy a trisolarisi faj láthatatlan részecskékkel árasztja el a bolygót. Ezek az ún. sophonok folyamatosan kémkednek az emberek tervei után, ezért az ENSZ Védelmi Tanácsa kitalál egy hajmeresztő stratégiát. Falképzőket bíznak meg azzal a feladattal, hogy dolgozzanak ki védelmi tervet, de azt ne árulják el senkinek. A Trisolaris-hívők viszont Faltörőket vetnek be, hogy leleplezzék a Falvédők terveit. A négy kiválasztott eltérő módon fogja fel a megbízást: az egyik a kamikaze pilótákat, a másik az emberi agyat, a harmadik az űrben felhasználható hidrogénbombát fejleszti, míg a negyedik látszólag nem csinál semmit, a világtól elvonulva él a családjával. Ez a sajátos játszma Falképzők és Faltörők között felfogható memetikai hadviselésként is, melynek tétje az, hogy lehetséges-e egyáltalán bármilyen gondolat, ötlet, használhatónak tűnő szikra elzárása mások elől. Megakasztható-e az innováció terjedése egy olyan világban, amelynek egyik fő szervezőelve éppen az információtovábbítás. A Falképzők némelyikének elbukása mintha összevágna azzal az elképzeléssel, hogy mivel a néma személy tétlen másológép, a gondolatok terjesztése (vagy mások gondolatainak a kifürkészése) olyan antropológiai sajátosság, amelyet lehetetlen meghaladni, vagy visszafordítani. Gondolataink egy része vírusokká válva megszabadul tőlünk.

H. Nagy Péter vírussorozatának további írásai:
Vírustörténetek a tudománynépszerűsítő irodalomban
Vírustörténetek a populáris irodalomban
Történetek a mikro- és a nanovilágból
A járványtematika irodalmi kapcsolatrendszerei
A járványtematika kultúrtörténeti kapcsolatrendszerei