Semmi, csak

Jelentem, a koronavírus beférkőzött a privát szférámba. Az úgy volt, hogy hiába reklamáltam, a görög dílerem a vírusra kente, hogy hat hete nem jött meg a lemezem. Azt írta, várjam csak türelemmel… Hát nem várok. És most már kezdek bepörögni. Fasz kivan az ilyen vírussal!

Nem mintha úgy tartanék tőle! Engem már két éve becserkészett az előőrse, amikor még koronáról hallani sem lehetett. Előbb szimpla influenzának tettette magát, aztán rátelepedett a tüdőmre, és köhögési rohamokkal fojtogatott. Úgy köhögtem, hogy nem kaptam levegőt, anélkül meg nem boldogult a szívem, és leállt. Aztán újrakezdte, aztán megint le, és elölről… Olyankor pedig se kép, se hang, csak valami furcsa íz, és végül az ájulás.

Addig-addig ájuldoztam, míg egy este ki kellett hívni a mentőt. Rohamkocsival a sürgősségire. A szívemen kütyük, a karomon csövek, a pofámon maszk, a fülemben pedig a sziréna, két határon át. De nem sok sanszot láttam arra, hogy meg is érkezem.

Egy filigrán doki ült mellettem. A köpenye úgy lógott a karján, mint valami hervadt szárny.

– Nem fázik? – kérdezte, és felhúzta rajtam a takarót. – Csak emelje meg a kezét, ha rosszul van.

De nem voltam különösebben. Sőt. Mintha valami szokatlan nyugalom öntött volna el. Végül is nem maradt mögöttem semmiféle elvarratlan szál – gondoltam. Azokat a funky-kislemezeket is mind megszereztem, amikre hajdanán az Éden Bárban roptam. Curtis Mayfield, James Brown, Temptations, B. T. Express és Kool & The Gang – csupa klasszikus! Egyedül az bántott, hogy azokból a diszkós csajokból nem mentettem át senkit… – de akkor kegyesen elsötétedett megint.

És ez így ment heteken át. Rutin dolga. Már fel sem merült, hogy egy szaros vírus kifoghatna rajtam. Éppen ellenkezőleg. Egy reggel arra ébredtem, hogy kutya bajom…

Ideje támadt egy új löketnek a funky után.

Ilyenkor szoktam hátrafordulni.

Hol volt, hol nem volt, a hatvanas években álmodni sem mertem egy lemezjátszóról. Mivel lemezeket sem lehetett kapni, nem izgattam magam emiatt, hanem rákattantam a rádiónkra. Azon csüggtem rogyásig, és mindörökre belém vésődött, amit hallottam abban. No Milk Today. Okay!. Ha! Ha! Said The Clown. Wild Thing. I’m A Believer. This Wheel’s On Fire. Moscow. Sympathy. Eloise. Fire.

Nem folytatom.

Mert ami a lényeg: ötven év múltán bevillant, hogy nem húzhatom tovább nélkülük. Éppenséggel hallgathattam őket, rajta voltak egy valag korabeli válogatáson, de úgy nem ragadtak magukkal igazán. Azok a kislemezek kellettek, amik a rádióban…!

Hát így került sorra a Nature Boy. Ugye mindenkinek megvan?! Az a negyvennyolcas Nat King Cole…

A dalt szerző George Alexander Aberle egy brooklyni árvaházban cseperedett fel, míg egy kansasi család örökbe nem fogadta tizenhétben. Ott kezdett zongorázni, és abból éldegélt Los Angelesben is, ahová negyvenegyben költözött. A Hollywood felirat alatt aludt, kizárólag zöldséget és gyümölcsöt evett, és keleti misztikusokat olvasott. Ekkor vette fel az eden ahbez nevet is, így, szigorúan kisbetűvel, mert a nagy csak Istennek dukált.

A Nature Boy című dalát negyvenhétben tette le a Lincoln Színház hátsó bejáratánál, hiszen az ott éneklő Nat King Cole számára megközelíthetetlen volt. Cole rögtön tudta, hogy az Isten lábát fogta meg, és padlót fogott a közönsége is. Nem kellett sok, hogy szimatot kapjon a Capital lemezkiadó, csak a szerződéshez meg kellett találni a dal szerzőjét Hollywood egyik betűje alatt…

A többit tudjuk. Egy csapásra világhír. Miután Cole nyolc hétig vezette a Billboard toplistáját, lemezre vette Frank Sinatra és Sarah Vaughan is. Csak úgy dőlt a jogdíj, de ettől még eden ahbez ugyanaz a kisbetűs hippi maradt. A hatvanas években a beat költőkkel bandázott, és Eden’s Island címmel egy albuma is kijött. Kilencvenötben halt meg autóbalesetben, négy évvel a Nature Boy Grammy Hall díja előtt.

Hogy örökzöld, az a legkevesebb – a Nature Boy a tökéletes dal. Tökéletesnek pedig azt nevezzük, amit nem lehet elcseszni, mert a lelke érinthetetlen. Ezt a dalt történetesen a hangszerelő Frank De Vol próbálta elcseszni, mert ahogy a fuvola fickándozik a vonósokon, az kész botrány.

De végül is mindegy. A Nature Boy akkor is…

Én egyébként José Feliciano előadásában kattantam rá, aki a végsőkig feszítette szentimentalizmusa húrjait. Rá került az Encore című lemezére is, ami nálunk indiai nyomásban volt kapható. Hetvenkettő karácsonyán leptem meg vele magam, és aztán rongyosra hallgattam. Beleszakadt a tű és a szív.

De azóta is elájulok tőle bármikor…

A szövegét persze nem értettem kölyökkoromban. Egy önéletrajzi dal – mondta róla ahbez. Egy csavargóról szól, aki útjai végén rádöbben, hogy nem számít semmi, csak hogy szeressen és szeretve legyen az ember.

És most lehet fanyalogni…

Oké, kissé nyálas…

De megismétlem, akkor is…

Aki nem hiszi, hallgassa meg a Miles Davis-féle verziót. Miles az elsők közt, ötvenötben vette fel, a maga hűvös szomorúságával, és olyan fenségesen, amelyhez csak egyetlen Nature Boy-feldolgozás mérhető. David Bowie-é a Moulin Rouge-ból. Az ugyancsak menny és pokol.

A két jégkirály.

Nem is tudom, melyik áll hozzám közelebb.

Davisé talán könyörületesebb, az legalább a dalszövegtől megkímél…

A napokban újra meghallgattam. És miközben összeszorult a szívem, valami különös borzongás fogott el. És azóta sem tágít…

Lehet, hogy a vírus okozza? Mégis?

És ha jön a mentő? Mit mondhatnék végül?

Hogy én megtettem mindent, na de a dílerem…?

Te jó ég, nem ez a világvége?

Nem röhej?

Hát miféle szálak ezek? És miféle szánalmas kérdések?

Mikor fogok rádöbbenni, hogy nem számít semmi, csak…?