dunszt.sk

kultmag

„A nő haza akart menni, de már otthon volt…”

Lydia Davis (1947) az egyik legelismertebb és legnépszerűbb amerikai novellista, regényíró, a flash fiction műfajának – nagyon rövid, tömör szövegű novellák, amelyeknél a jelentésréteg átsejlik a gondosan megválasztott szavak mögül, de sosem válik explicitté – egyik legnagyszerűbb képviselője. Magyarországra viszonylag későn jutott el a munkássága, és szokatlan módon egyetlen regényével, az A történet végével mutatkozott be a magyar olvasóknak, 2017-ben, amelyet a PEN/Hemingway Awardra jelölt, angolul 1986(!)-ban publikált Az annyi, mint követett 2019-ben. Mindkét kötet a Magvető gondozásában, Mesterházi Mónika fordításában jelent meg.

A fülszöveg a „félperces novellák koronázatlan királynője”-ként hivatkozik Lydia Davisre, ami a formátumot tekintve egy cseppet túlzás, mindössze 12 olyan novella szerepel a kötetben, amely valóban pillanatok alatt elolvasható, a szövegek többsége hosszabb, bár így is 34 szöveget tartalmaz a mindössze 160 oldalas könyv. A villámnovellák mellett még két szövegtípus jellemző a gyűjteményre: hagyományosabb hangvételű novellák, amelyek értelemszerűen egy kézzelfoghatóbb, explicitebb történetet mutatnak be (mint a címadó novella); illetve a rövid, aforizmaszerű szövegegységekből felépülő, kissé absztrakt szövegek (például a Csótányok ősszel), amelyekben a szöveg terjedelme ellenére még mindig az olvasó feladata, hogy kitöltse az egységek közötti űrt.

A legrövidebb szövegek játékosságukban és tartalmukban eltérnek, de egyvalami összeköti őket: egy frusztrációval terhes pillanatot örökítenek meg.

A kollekció egyik legjobban sikerült darabja az Egy ostromlott házban című novella, amely a felszínen valóban egy háborús jelenetnek tűnik, azonban a mélyén a férfi és nő közötti kommunikációs ellentétek is felsejlenek. Az „A nő haza akart menni, de már otthon volt” mondat pedig akár a kötet mottója is lehetne: az útkeresés, az elégedetlenség, az én megtalálása a többi novellában szintén visszatérő motívum. A könyv leghosszabb, Vázlatok Wassilly életéhez címet viselő novellája a kötet egyik gyengébb darabja – érdekes módon éppenséggel a hossza miatt –, viszont itt is egy szövegen belül kerülnek elő visszatérő elemek, érzések: a magány, a saját életünk jobbá tételének elodázása, a ciklikusság, az önkép és a valóság közötti ellentét, az álmodozás és a családi kötelékek hatalma.

A címadó novella egyértelműen a legjobb írás a gyűjteményben. A névtelen narrátor tételes listát kezd írni arról, hogy valójában mennyit ér a szerelem dollárban kifejezve, a cinikus felütés azonban hamar keserédes és letaglózóan intim gondolatfolyammá alakul, amelyek szinte asszociatív módon idézik fel egy kapcsolat kellemes és kellemetlen pillanatait, a szakítást és a kisemmizettség érzését, miközben a szavak kommunikációs ereje is megbicsaklik.

A levél hasonló hangvételű novella, egy szakítás utózöngéit írja le. Az írás főszereplője levelet kap volt szerelmétől, amely Paul Valéry egyik versét (Le bois amical) tartalmazza franciául. A nő pedig szinte áhítattal vizsgálja a levelet, a kézírás minden egyes sorát, az azt kísérő emlékeket, érzéseket, végül azonban nem nyer megnyugvást, hiszen a levél alapján a férfi kommunikációs szándékát is csak találgathatja, a levél az egyirányú kommunikáció szimbóluma lesz, amelynek valódi célját nem lehet megfejteni, maradnak mindketten társak a csendben.

A kommunikáció lehetetlenségét veszi górcső alá az 1. francialecke: Le meurtre című novella is, ez alkalommal játékos módon, és sokkal általánosabb értelemben. A szövegben fel-felbukkannak francia szavak (amelyek az angolban a névszóragozás hiánya miatt szervesen illeszkednek a szövegbe; a magyar fordítás bravúrja, hogy a francia szavak nem lógnak ki többségében a magyar szövegből sem), amelyeket hol megmagyaráznak, hol nem, de a szöveg valójában akkor üt a legnagyobbat, amikor eljutunk oda, hogy hiába tanuljuk meg, arbre = fa, meg maison = ház, ha egyszer már ezek az alapfogalmak is más jelöltet hívnak elő egy francia beszélőben, mint egy amerikaiban vagy egy magyarban. Lydia Davis, aki írói tevékenysége mellett francia nyelvből fordít, többek között Flaubert-t és Proustot, pontosan tisztában van ezzel a helyzettel. Mindemellett Davis a szöveg hátterében megcsillogtatja fekete humorát is, hiszen le ferme – azaz a gazda – nincs sehol, viszont sok a vér és a szöveg végi szószedet is meglepően baljós.

Számos novella foglalkozik az álmok megvalósítása és az emberi kapcsolatok építése közötti ellentéttel. A Pár dolog, ami jó bennem szintén egy szakítás utáni elmélkedést ír le, ahol az elválás nemcsak a narrátornak az együttlétről dédelgetett álmait töri össze, hanem a saját önképét is megingatja. Azonban a kommunikáció itt sem segít megoldani a helyzetet, és nemcsak a két szereplő beszél el egymás mellett, hanem az „én” és a „mások” közötti diskurzus is meghiúsulni látszik. Az A ház terveiben egy barátság születését és krízisét olvashatjuk egy ház felújításának metaforájában. Egy férfi kiköltözik vidékre, megvesz egy romos házat, és egy vadász mindennap tiszteletét teszi nála. Ugyan a kommunikációs akadályok itt is hangsúlyosak – a férfi városi és a vadász vidéki akcentusa között nincs átjárás –, a ház tervrajzának szerkesztése összekovácsolja őket, még akkor is, amikor a férfi felismeri, hogy minél többet tervezgetnek, annál kevésbé fognak megvalósulni az elképzeléseik. Aztán amikor egyre több ház jelenik meg a környéken, és a vadász elmarad, a férfi egyre inkább arra hajlik, hogy feladja az álmát, egészen addig, amíg a vadász vissza nem tér, és ketten együtt meg nem valósítják a terveiket. A novella azonban azért is érdekes, mert ez az egyetlen valóban pozitív végkicsengésű szöveg, ahol az emberek le tudják küzdeni a kommunikáció lehetetlensége okozta diszfunkcionalitást.

Fotó: Theo Cote

Az anyaság témája is előkerül több novellában is. Két villámnovella, az Anyák és Az anya ráadásul rövidségük ellenére két ellentétes végét ragadják meg ugyanannak a témának. Míg az előbbi egyfajta hommage-ként olvasható arra vonatkozóan, hogy mit is jelent anyának lenni, utóbbi egy olyan anyát mutat be, aki sosem elégedett a gyermekével, és a végén szó szerint sírba viszi őt.

Lydia Davis Az annyi, mint című kötete izgalmas betekintést nyújt az írónő munkásságába, Mesterházi Mónika fordítása pedig tökéletesen visszaadja stílusa tömörségét, mégis gördülékeny lendületét. Davis karakterei mindennapiak, a helyzetek, amelyben találják magukat, úgyszintén. A történeteik azonban nem azok, és a gyűjtemény összességében azt üzeni, hogy a saját tapasztalatainkat nem tudjuk átadni senki másnak, hiába szeretnénk. A tehetetlenség és az elégedetlenség érzése azonban túlzottan nyomasztóvá válik, és ha van hibája Davis szövegeinek, akkor azok számára, akik nem bírják az ilyen szintű pesszimizmust, a mindent átható céltalanságban ragadható meg, ami teljesen rá tud telepedni az olvasóra, a feloldozás hiánya szinte fojtogató, így hiába működnek a novellák önmagukban, talán szerencsésebb lett volna, ha a kötet általános hangulatát gyakrabban töri meg a remény.

Lydia Davis: Az annyi, mint. Mesterházi Mónika fordítása. Magvető, Budapest, 2019