Day 999

Nyilván erről írok (eddig miért nem erről írtam? ki az, aki nem erről ír?).

A gyerek ebéd közben: „Szívem, hiányoztál. Jó, hogy hazajöttél.” Két és fél éves. Gondolkozom. Szülőnek lenni folyamatos mnemotechnikai kitettség. Nemcsak megrohannak, de még ki is élesednek a saját emlékeim. Apám duruzsol valamit a fülembe. Nem akarom hallani. Nem akarok itt lenni.

„A világ egy láthatatlan ellenséggel harcol.” Ki mondta, Trump Donáld vagy Aquilai Szent Teréz? Mi az, hogy láthatatlan? Láthatatlanok: a szerelem, a halottaink, a szél, a Nap középpontja, a szemgolyó befelé néző része, a fehérjék. Parányi gombák programjai, amelyek parazitát faragnak a megfertőzött hangyákból. A természet kíméletlen csodák gyűjtőhelye, sátánista Wunderkammer, amit ráadásul újabban e kíméletlen csodák közül még a legszörnyűségesebb is továbbfertőzött: a történelem. Hiába a hír, hogy a COVID-19 „természetes eredetű” (mit jelent ez? jelent valamit?), mégis óhatatlanul emberi produktumként tekintünk rá. Józan, tudós emberek beszélnek „a természet bosszújáról”. Földanyánk felbőszült.

Volt olyan pillanat az elmúlt ötven – ötszáz? – évben, amikor valami ennyire leuralta a közbeszédet?

9/11, délután négy óra, nagynéném telefonál, kapcsoljuk be. Bekapcsoljuk. Két torony, azt se tudja senki, micsodák. Bumm! Leomlik. Minden elképzelhető szempontból értelmezhetetlen. Építészetileg, vizuálisan, politikailag, anyagtudományilag, médiatörténetileg: nem jelent semmit. Ott van végre az ESEMÉNY, és ezt, hogy most zajlik, hogy ez az, értjük, mégsem tudunk hozzá jelentést társítani. Eltelik három perc, újabb telefon, na? Apám: hülyeség, reklám.

Reklám.

Reklám.

Hülye amerikaiak, reklámoznak itt összevissza a perzsa haverjaikkal. Hülye kínaiak. „Tisztázzuk, hogy a vírus Kínából jön!” – mondja, well, nemcsak Donáld, de a progresszív hazai ellenzék üdvöskéje is.

Krónikus baromságok bugyognak mindenfelől, nem újdonság, mégis fenyegető, nyomasztó. Maszatos az éter. Azt mondta a tisztelt főorvos, hogy „A tojást érdemes hipós vízben áztatni, utána alaposan le kell öblíteni, és hagyni kell megszáradni”. Világos, hogy itt szakácskönyv készül, és derűre ad okot, hogy a krízis közepette is ilyen hőfokon lobog valakiben a gasztronómiai buzgalom. Ennek fényében már csak azt szeretném megkérdezni, hogy a szarrá hipózott tojásomból rántottát vagy omlettet készítsek? Hagymát ne dinszteljek hozzá? A zsömlét is behipózzam, amit vettem mellé, vagy azt védi a szárazpáncél?

Rettenetesen sok kérdéssel szembesítenek ezek az új hétköznapok. Szembejött egy diabolikus németalföldi remekmű, Asszony az ablakban, Jacobus Vrel (1617–1662) műve. Az asszony egy geometriailag értelmezhetetlen pozícióban lévő széken „ül”, az ablak túloldalán lidérces gyermekfő. Két összetett tenyér az üvegen, csak az egyiket látni, a másikat sejtjük. Hogy még az átlátszó tárgy, az üveg is eltéríti-torzítja a tekintetet. Így adtuk be a néninek is pár napja a Rivotrilt. Szegény, kéri, hogy vásárolgassunk neki, tegyem le a lépcsőn, ablakon be a horgászbottal, megoldjuk, de másnap ugyanúgy szembejön az utcán. „Nem bírom a bezártságot”, mondja, majd megy tovább, könnyed-nehéz anyókalépteivel. Mosolyog. Elérhetjük a derűt. Van egy kertje is, egy nagy, buja dzsungel az udvaron, oda nem megy ki magától. De az utcára igen. „Boltba” igen. Mi az, hogy bolt?

Felkértek egy neves orgánumtól, neves szerzők mellett írjam meg véleményem „a járvány utáni világról”. Körlevél a humanizmusról, bizakodó hangvétel, muszáj volt rákérdeznem, honor nincs? Nincs. A kiadónak így is másfélmillió, hogy egyáltalán kihozza a könyvet. Másfélmillió gyártási költség. Azok, akik megírják a könyvet, nem gyártók. Ők a beton. Az alap, amire építkezünk. Ilyen névtelen hősökre van szükség. Pedig már egy szerényebb, szimbolikus összeg is számít. Ötezer forint! Egy visszafogott bevásárlás, Rivotril, plusz még némi barter mellett egy lila dínó a gyereknek az adományboltból. Számít ez is. Semmi sem létezik, tehát minden számít. Nincs pénzem!

Atomizált napok, baljós nyugalom, lappangó szorongás. Még mindig, mindennel együtt: páholyból várjuk, ami feltartóztathatatlanul közeleg. Egy páholynak is lehet persze véres a torka. Zeng a Nessun Dorma Bergamótól idáig. Reggelire lekváros kenyér. Ebédre hipós rántotta. Vacsora nincs. Mindegy, összetartunk és boldogok vagyunk. Néha netezek. Kinézek az ablakon, a néni épp belép egy dohányboltba. A kurva vírust a dohányosok terjesztik, tökmindegy. A dohányboltok azért megbízhatóan nyitva vannak. Ha meglátom őket, ellágyulok. Odabent, minthogy ott nem lehet rágyújtani, nincs jelen a baj. Belépnék, de nincs miért, másból meg kifogytak, csak téblábolnék ott másfél négyzetméteren. Pedig be szeretnék menni, de nem lehet. Nem tudok rágyújtani. Persze, meg tudom gyújtani, de kiesik a számból, beleszívni sem megy, egyszerűen túl bonyolult. Sosem tudtam megtanulni. Semmit sem tanultam. Anyám ügyesebb nálam. Apám is ügyesebb volt. Művészet, amit ezek összehoztak, észvesztő könnyedség. Nem igazság, hogy ők a veszélyeztetettek, amikor pedig mi ennyivel puhányabbak vagyunk. Végül is szép, élhető világot hagytak rank örökül, nincs mivel meghálálni.

Nem akarom hallani, hogy mit mond, de így is hallom. Kicsit szörnyű. Valamit arról susog, hogy senki nem él örökké. Szél a nádasban, olyan a hangja, de ez egy rossz nádas, itt jelen van a baj. Senki nem él örökké, mivel senki sem akarja, hogy örökké éljen. Nem értem. Nem is akarom érteni. Azt akarom, hogy ne legyen. Ha már nádas, Nádas írja, hogy keveredik egyik behemoth karaktere leheletében a dohány, a zónapörkölt, a kisfröccs, és még egy további minőség, elfelejtettem, mindegy, de hogy zónapörkölt, ettől tíz éve nem tudok szabadulni. Hogy egy kis adag pörköltnek más szaga lehet órák múltán is, mint egy nagy adag pörköltnek. Pedig logikus, másként bomlik a gyomorban, más arányban szabadulnak fel a gázok, és így tovább.

A baj kizökkent. A baj helyrerak. „Légyszíves írjál egy esszét arról, hogy milyen lesz a járvány utáni világ.”

Nem írok.

Apám fölém hajol, beszél hozzám. A gyerek fölé hajolok, beszélek hozzá. Csillog a szeme.