dunszt.sk

kultmag

Haláltánc

Fekete és kóbor macskákkal

Nyolc óra sem volt még, épphogy ébredeztem, amikor csörgött a telefon.

– Igen? – próbáltam összeszedni magam.

– Üdvözlöm, Marton úr! Éjszaka meghalt az édesanyja – közölte anyám gondozója.

Egyből felébredtem. Mégsem ugrott be, hogy mit kell ilyenkor mondani, csak nyeltem egyet.

– Máris indulok – nyögtem ki végül. Vagy valami hasonlót.

– Nekem most mennem kell – fűzte hozzá a gondozó –, de az asztalon hagyom a szükséges telefonszámokat. És fogadja őszinte részvétem!

Eljutni az anyámhoz, az kábé egy óra nekem. Útközben arra gondoltam, amit egy zenész barátomtól hallottam. – Amikor az anyám meghalt, megváltozott minden – összegezte. – Mintha mindenkit elvesztettem volna. Iszonyatos, hogy milyen magányos lettem!

Pedig volt neki felesége, lánya, kutyája.

Mint nekem.

Hát majd meglátjuk – hajtottam fel az M 1-re. De a kamionokon túl csak a fagyos mezők derengtek a ködben.

Már elhagytam Budaőrsöt, és még nem változott semmi. Éppen úgy hunyorogtam, és a kormányt is úgy markoltam, mint régen.

De hát nem kell azzal a változással kapkodni! – láttam be. Majd figyelem magam… És miután lekanyarodtam a Thököly útról, már csak két réges-régi sarok volt hátra.

Aztán már annyi sem.

Anyám családja egy családi ház alsó szintjét bérelte ki, már vagy nyolcvan éve. Felül lakott a házi néni a fiával, aki úgy négy-öt évvel lehetett fiatalabb anyámnál. Úgy hívtuk, hogy Buci. De Bucinak amúgy sem volt könnyű sorsa, az apja nem tért haza a hadifogságból.

Az utóbbi években én fizettem Bucinak a lakbért, mert amióta anyám a lábát törte, nem bírta a lépcsőzést. Buci egy kockás füzetben könyvelte, igen akkurátusan, ahogy az elvárható egy született irodistától. A kerületi földtani hivatalban indult a pályafutása, és onnan is ment nyugdíjba. De azért volt valami irigylendő az életében: a táska lemezjátszója. A burgenlandi rokonságtól kapta ajándékba, az aktuális kislemezekkel. Úgy ötven éve.

Na de hol van már Engelbert Humperdinck?

Csak azon a tojásszínű festéken nem fogott az idő, ami a lépcsőházat próbálta meghittebbé tenni. Viszonylag szolid sikerrel járt, de legalább illett hozzá a fakó barna zománc anyám ajtaján.

Ahogy beléptem a lakásba, egyből megcsapott a fullasztó nikotinszag. Anyám az istenért sem volt hajlandó szellőztetni, nehogy meglépjen a macskája, és elüsse egy autó. A cserépkályha már ezer éve tropára ment, a hideg meg csak úgy hasított az elvetemedett ablakok mellett, szóval már csak az hiányzott volna, hogy nyitva legyen!

– Te tudod! – próbáltam anyám lelkére hatni. – De ettől a bűztől tüdőrákot fog kapni a macska!

Ám így sem akart szellőztetésről hallani.

A belső szobában feküdtek mindketten. Anyám az oldalára fordulva, ahogy mindig is aludt, a macskája pedig összegömbölyödve a derekán. Ahogy melegíteni szokta.

Lehet, hogy már kihűlt?

Hirtelen összeszorult a torkom, és egy kóbor könnycsepp szökött a szemembe. Megindított ez a macska. Megérdemelné – gondoltam –, hogy egyszer majd írjak róla. – Akkor fogadta be az anyám, amikor meghalt a kutyája. Viszonylag jól viselte a rabságot, figyelmesen végig hallgatta anyámat, és az olajradiátor kiegészítőjeként is jól szuperált. Mondhatni, lényegesen praktikusabb volt nálam.

Nem akartam megrémiszteni, épp eléggé nyugtalanítóan indulhatott a napja.

Visszasomfordáltam a külső szobába, gyerekkorom fapados birodalmába. Ott vártak az intéznivalók az asztalon.

Halottkémek és körzeti dokik, gondozók és hullaszállítók.

A következő félórában többször mondtam ki, hogy édesanyám, mint egész életemben. De amúgy nem adódott semmi komplikáció.

Csak várjak türelemmel…

Lényegében egyetlen súlyos kérdés maradt: mihez kezdek anyám macskájával? – Ha nem tudom gyors tempóban elpasszolni, haza kell vinnem – szembesültem a helyzettel. Aztán majd kiderül, hogyan fogadja a kutyám. És viszont…

A nyakamra tekertem a sálat, begomboltam a télikabátom, és vártam türelemmel. A csengő már vagy ezer éve nem működött, úgy helyezkedtem el, hogy kilássak az utcára. Már csak az kéne, hogy ne jusson be a halottkém!

A leheletem mögött mintegy két méterre állt a könyvszekrény, a tetején egy veterán Philips rádióval. Annak a rádiónak nagyon sokat köszönhetek, az alapozta meg a zenei műveltségemet. Lényegében csak két adót fogott, de azt rendületlenül, hosszú éveken át. Már gimnáziumba jártam, amikor füstölni kezdett, és bemondta az unalmast.

Én pedig nem akartam utána másik rádiót.

Nekem akkor már lemezjátszó kellett, úgyhogy beszereztem egy alig használt, sztereó Supraphont!

Annak még Buci is a csodájára járt, csak az anyámnak nem jött be. Pontosabban, attól borult ki, amit hallgattam rajta. Miles Davis éppen olyan indulatokat keltett benne, mint az apám, vagy mint én, amikor megtaláltam és kiöntöttem az italát.

Na, de hogy jönnek ide a macskák?

Hát úgy, hogy miután kijártam az iskolámat, kicsúszott alólam a talaj. Pénzzé tettem a lemezeimet, és dobbantottam. Nem marasztalt se isten, se haza, se család.

Csak pár kazettát vittem magammal, olyan friss cuccokkal, mint amilyen a Stray Cats volt.

Emlékszünk rá, ugye?

A New York-i Kóbor macskák ugyanabban a körben mozogtak, mint a Ramones vagy a Television, de nem punkban, hanem rockabillyben utaztak, ami a kutyának sem kellett akkoriban. Nyolcvan nyarára ugyan sikerült lekötniük néhány koncertet Londonban, de mire kiértek, azokat is törölték. Indulhattak volna haza, de az a lassú halál… Inkább kint ragadtak a margón. Ahol csak engedték, összedugták a gitárt meg a bőgőt, és tolták veszettül. Kóbor macskák még nem keltettek akkora feltűnést a londoni alvilágban. Szeptemberben Elvis Costello csapott le rájuk, októberben az Arista Records, és még az év végén kijött a debütáló kislemezük.

Márciusban pedig már minden valamirevaló kirakatban ott pöffeszkedett a Stray Cats című album. Egyesek szegény Eddie Cochrant is látni vélték, amint elégedetten csettintget a mennyországban.

– Ez már döfi!

Naná, hogy Párizsba is kivittem magammal.

De hiába kóboroltam, az isten sem akart befogadni. Abban az évben csak lengyel menekültek rúghattak labdába azon az égtájon. Én pedig kispályás voltam hozzájuk.

Így miután feléltem a lemezeimet, dacolva a lassú halállal hazatértem.

De nem adtam fel. Másfél év múlva nekivágtam újra, történetesen Ausztráliának. Sydneyben két macska is a látókörömbe került… – de ekkor megszakadt az időutazás, mert megállt egy autó a ház előtt. Végre befutott a halottkém.

Elég rossz benyomást keltett. Mihelyt a szobába lépett, anyám macskája rémülten a szekrény mögé bújt.

– Beteg volt az édesanyja? – kérdezte.

– A szíve.

Ez nyilván megnyugtatta, mert erre egészen közel hajolt hozzá.

– Álmában érte a halál – bólogatott, mint aki fölöttébb elégedett magával.

Aztán kiállította anyám bizonyítványát.

Mire végzett, egészen besötétedett. Már minden porcikám jeges volt, de nem akartam anyám szobájából átcipelni azt a nyamvadt olajradiátort. Valahogy nem volt kedvem a dolgai közt matatni, meg különben is… – Már csak az kéne, hogy megfagyjon a macska!

Na, de vissza Ausztráliába!

Sydneyben élt a faterom bátyja, efbácsi. Öten voltak testvérek, de csak ők ketten jutottak haza Auschwitzból. Nála laktam, amíg nem járt le a vízumom. Persze, beadtam utána mindenféle kérvényt, egy kis haladékot is kaptam, de aztán nem volt apelláta. Az ausztrál törvények nem ismertek kiskaput.

Ráadásul anyám is bevetette a tudományát.

– Mi az, hogy kint maradsz?! Erről nem volt szó…! Ha nem jössz haza, én meghalok! Többé ne is telefonálj!

Zsarolásban párját ritkította. De ezt most hagyjuk inkább…

Ott tartottunk, hogy két macskával is dolgom támadt Sydneyben.

Nem, nem arra a szőke nörszre gondolok, akivel összehozott efbácsi, az egy másik sztori. Annál sokkal jobban izgatott, hogy egy antikváriumban rátaláltam Brian Auger és Julie Driscoll első közös albumára, az Openre. Azon van a Black Cat, amit annak dacára is imádtam, hogy nem Driscoll, hanem Auger énekelte.

Csak hát erről nem áradozhattam efbácsinak. Ahogy a másikról sem. A másik macska valójában egy fekete párduc volt, Paul Schrader Cat People című filmjében. Ha nem Bowie írta volna Moroder betétdalának a szövegét, nyilván elkerülöm, de azon a nyáron ki nem hagytam volna.

Nyolcvanháromban ugyanis két lábon állt a világ: Michael Jackson Thrillerén és Bowie Let’s Dance-én. Ők pörögtek az összes sydney-i rádióban, tévében, kocsmában, liftben. Ilyen még nem volt: fej-fej mellett a fekete és fehér diszkó. Bowie, aki földi és földöntúli szerepeiben egyaránt az apokalipszis körül legyeskedett, egyszer csak felszabadult. Táncoljunk! És erre az albumra felvette a Cat People-t újra, megvadítva Stevie Ray Vaughan gitárjával.

Engem magával rántott…

Ha jól emlékszem, akkor táncoltam utoljára.

Szabad egy haláltáncra? – szőhettem most, harmincöt év múltán, tovább.

Miután hazakeveredtem Sydneyből, anyámnak görcsölni kezdett a hasa. Addig nem járt dokihoz, az altatóját is mindig én írattam fel a körzeti orvossal. Másra nem volt szüksége, de akkor hirtelen összeomlott minden.

Méhnyakrák – közölték az Uzsoki kórházban. Abban a stádiumban, amit már nem lehet műteni.

Maradt a rádium és a fájdalom. És a doki szerint legfeljebb három-négy év.

Anyám, aki egész életében borotvaélen táncolt, ettől szemlátomást betojt. Mozgósította az összes varázserejét. Hogy olyan szellemeket képes szabadon engedni, akik mindenre készek, azt addig is tudtam. Többnyire kárt okoztak, de ezúttal csoda történt. Az a menthetetlen rák nyomtalanul eltűnt…

Megjegyzem, a fateromnak is több élete volt… Az utolsót hetvenkilenc évesen vesztette el, igen komoly fennakadást okozva ezzel anyám szolgálatában. Anyám, aki addig a pokolra kívánta, a mennyekbe menesztette ezután. Pedig arra igazán nem volt szüksége a faternak. Ő mindig is az istenek közt volt.

Kissé elszontyolodtam…

Ráadásul már nagyon időszerű volt, hogy búcsút vegyek anyámtól, mielőtt elviszik.

Csendben kinyitottam az ajtót, de a macska még mindig a szekrény mögött lapult.

Odaléptem anyámhoz, és a vállára tettem a kezem. Arra gondoltam, hogy aki normális, az ilyenkor sírni szokott. Aztán arra, hogy nekem már nem megy. Kisírtam én magamat egy életre, amikor a kutyám meghalt. És az is az eszembe jutott, hogy ha valaki, hát az anyám pontosan értené ezt. Úgyhogy ennyiben maradtunk.

– Helló, anyu! – köszöntem el.

Aztán kisomfordáltam.

Visszaültem az asztalomhoz, és vártam, hogy egy fénycsóva a ház elé kanyarodjon.

Hét óra múlt, mire megérkeztek a szállítók.

– Fogadja őszinte részvétünket!

Majd a lényegre tértek.

– Elbúcsúzott az édesanyjától?

– Igen – bólintottam.

Kinyitották a hordágyat, majd szemügyre vették anyámat.

– Az ékszereket le kell venni róla.

– Vegyék.

Igen ám, de a gyűrűje nem jött. Fel sem merült, hogy megmozduljon, úgy rádagadt az ujja.

– Kérhetnénk egy szappant?

– Hogyne.

De nem segített az sem.

– Hagyják a fenébe! – javasoltam.

– Sajnos, ez előírás… Lenne esetleg egy fogó?

Te jó ég! – remegett meg a lábam.

– Megnézem…

Anyám a konyhaszekrény alsó fiókjában tartotta a szerszámokat, ám hiába túrtam bele, fogót nem találtam. Viszont kezdtem szédelegni, kissé sok volt a hajlongás…

De megúsztam.

– Lejött a szappannal! – adták át büszkén anyám jegygyűrűjét.

Végre sínen voltunk…

– Kinyitná az ajtókat? – kérték végül.

– Hogyne. Csak vigyázni kell, nehogy kirohanjon a macska!

Bár szegénynek esze ágában sem volt kimozdulni a szekrény mögül.

Nem láthatta, ahogy a hordágyra helyezik anyámat, és behúzzák felette a cipzárt.

Itt a vége… – gondoltam.

Aztán kezdődött elölről…

Mert mihelyt megindultak a hordággyal, az a múlhatatlan rémület tört rám újra, ami ötéves korom óta kísért. Késő este volt már, talán aludtam is, amikor jött a mentő, és éppen így vitték el az anyámat, aki már eszméletlen volt az altatóktól.

Még jó, hogy mint a macskának, kilenc élete volt…

Kicsit még álldogáltam a kapuban, miután anyámat elnyelte a sötét. Kint sem volt hidegebb… Aztán visszacammogtam a lakásba, mert még maradt egy kis dolgom.

Kitisztítottam a macska almát, és töltöttem neki vizet meg kaját.

– Helló, macsek! Holnap találkozunk! – köszöntem el.

Úgy hangzott, mint amikor egy lejárt lemez pörög tovább.