dunszt.sk

kultmag

Jelen lenni a pillanatban…

A hónapok óta közeledő, mára az egész világban tomboló járvány következtében több szempontból is tanulságos időszaknak vagyunk tanúi és szereplői. Eltolódnak a hangsúlyok, kibillennek a korábbi egyensúlyok, megváltoznak kapcsolataink, mozgástereink és a mindennapok. A hetekre lakásaikba zárt családok, emberek fokozottan figyelik a külvilág eseményeit, másrészről a befelé irányuló figyelmünk is felerősödhet. Kiváló időszak ez arra, hogy újragondoljuk és újraértelmezzük a világot, működésének törvényszerűségeit, kapcsolatainkat, az emberekről való tudásunkat, a saját helyünket és egyáltalán önmagunkat.

E belső utazás során remek kísérőnk és útmutatónk lehet Molnár Krisztin Rita 2019 év végén megjelent novelláskötete, a Remélem, örülsz. A könyv szimmetrikus szerkezete, a négy fejezetbe tömörülő novellák (7, 9, 9, 7) felépítése emlékeztet a közismert japán szótagszámláló versekre. Molnár Krisztina Rita kötetének gerincét ezúttal is a külső és belső tájak határán való egyensúlyozás adja (ahogyan a korábban megjelent gyerekkönyveiben, például a Maléna- vagy a Térfogó-sorozatban is tapasztalhattuk), ahol a mérték és a harmónia megtalálása, illetve megtartása a tét. A novellák egytől egyig, témájuktól függetlenül húsba markoló, pontosan célzott, letisztult szövegek. Nem marad bennük sem idő, sem tér arra, hogy a felvett vagy a ránk kényszerített pózoknál időzzünk. Mindenik novella rajtuk túlra vezet, megmutatva a legkölönfélébb helyzetek és a sok-sok ránk égett szerep mögé nézve a lecsupaszított embert, kihangosítva annak legmélyebben személyes és leghitelesebb hangját, amit csak nőtől, férfitól vagy kamasztól hallhatunk. A Remélem, örülsz egy igen izgalmas novellaválogatás, ami a hétköznapi, de a rendkívüli helyzetek, jelenetek mélységein és magasságain is keresztülvisz. Szembesít az ember természetével, legkölönfélébb érzéseivel, szorongásaival, örömével, bánatával, döntéseinek hátterével, folyamataival, ennek köszönhetően segít elmélyíteni az olvasók ön- és emberismeretét, aminek vizuálisan is nyomatékot adnak a szövegeket az oldalszéleken végigkísérő felkiáltójelek.

Molnár Krisztina Rita könyvében az ábécé betűsora szimbolikus szerepet tölt be. A novellák főszereplőinek nevét jelző betűk láncszemekként kapcsolódnak egymáshoz, megmutatva az emberek és az emberi természet sokféleségét és mégis tagadhatatlan összetartozását. A főszereplők keresztnevük kezdőbetűje mögé rejtőznek, megőrizve inkognitójukat, ami a felcserélhetőséget, töredékességet, távolságtartást vagy épp diszkréciót is jelöli. Ugyanakkor a neveket jelölő kezdőbetűk A-tól Zs-ig tartó sora mégis a kibontakozó teljességet jelképezi, ahol minden mindennel összefügg. Az egyes novellák rövid snittjeiben megelevenedő szereplők világa és történéseik elsőre távol esnek egymástól, összességében mégis szorosan összekapcsolódnak a legkülönfélébb helyeken élő és más-más tapasztalatokkal rendelkező szereplők is egymással.

Az első, Fekete, fehér című fejezet írásainak gerincét a kép/festmény mint műalkotás létrejöttének, a kép lehetséges történeteinek, az apró részletek megragadásának, az alakok, formák és kontrasztok dinamikájának ábrázolása adja. A Kormos csendélet című kötetkezdő novella alaphelyzete egy régi kép megtalálása, teret adva a hajléktalan és az otthonát elvesztett férfi találkozásának. A tűzből mentett, sérült festmény egy ember/család sok éves történetének foszlányait idézi fel, amelyek összecsúsznak a képet megtaláló hajléktalan pár hétköznapjainak pillanataival.

Az Árnyalta tovább a képet továbbviszi az első írás főbb motívumait. Ezúttal egy nő hangján keresztül testesül meg a töredékes visszaemlékezés, amelyben a 20. század végének egy-egy fontos történelmi pillanata (pl. a Ceauşescu házaspár kivégzésének jelenete) és a személyes történetek simulnak egybe. E novella főszereplője számára a felidézett aluljáró szintén egy különleges találkozás helye, ahol ugyancsak kibontakozik egy kép története, amit szintén átjár a titokzatosság. A beszélő monológjában hasonló vehemenciával folynak át az évtizedekkel korábbi, egymást megszakító és felváltó emlékképek, mint amilyen váratlanul tűnik elő több évtized után az utcán egy mély pocsolyában a rég nem látott Trabant tükörképe. Az emlékképek váltakozása úgy telíti élettel a körvonalazódó képet, ahogy a forró leves melegíti át a vízben elmerült elbeszélőt.

A ngos, avagy örüljetek mindenkor című novella rámutat párhuzamos világainkra, az azokat elválasztó szakadékokra, abszurditásokra és a dzsungeltörvényekre. Melyek mindennapos kivetülései például a munkanélküliség, a bárkit bármikor utolérő elbocsátások vagy éppen a túlképzettség miatti mellőzöttség. A novella elbeszélője igyekszik levetni magáról e béklyókat. Egyetlen segítség számára a szülők és nagyszülők háborúk és forradalmak idején edzett túlélési stratégiáinak eltanulása. A novella, a kötet többi írásához hasonlóan, mozgásban tartja a legkülönbfélébb perspektívákat akár egy szereplő esetében is. Ennek hátterében sohasem a meghökkentés, hanem a hiteles és élettel teli hangoknak az ábrázolása áll: „Tulajdonképpen szerettem a zöldségárulást. Koszos munka, de olyan sokféle embert láttam közelről, mint addig soha. És egészen más perspektívából. Az esztétikaszakon nem azt tudtam meg az életről, mint a zöldséges pult mögött. Most, hogy leépítettek… Már a szó is annyira destruktív, hogy képtelenség vele azonosulni. Leépítés. Maga a rombolás. Ha az ember belegondol, legszívesebben gyorsan fölkötné magát a hintaállványra. Úgy döntöttem – nem gondolok bele. Megpróbálom kalandnak felfogni.” (19–20.)

A Paradicsom, a Hóember és a Fekete, fehér című novellák szintén dinamikusan váltogatják a közeli és a nagy távlatokat átfogó látószöget, miközben itt is az elkapott pillanatokból áll össze egy-egy életkép. A fejezetet záró novella a Megint megállt, ahogy az alcím is jelzi (Egy Gulácsy-festmény alá) Gulácsy Lajos A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek című festményének szereplőibe lehel életet. Hanggal, érzésekkel, fordulatokkal teli élettörténetekkel, múlttal és jelennel ruházza fel a két idős embert.

A második, Őstenger címet viselő fejezet novelláinak szereplői nagyrészt a nagyváros és vidék között mozognak, miközben történeteikben a túlélés és a mindennapok csodáinak egy-egy arcát láthatjuk.

„Á. nem érezte úgy, hogy van más választása. Általában nem érezte, hogy van. Nagycsaládban a nagylánynak nincs és kész. Hömpölyög a család gravitációjával, mint egy moszatlepte fadarab a folyóban” (41.) – a nagylány kiszolgáltatottsága a Palacsinta című novella jelenetében csak az édesanyja kiszolgáltatottságánál erősebb, amit mégis a lánynak épp az anyja iránt feltörő együttérzése tompít le, a felnőtteket is meghazudtolóan erősnek mutatva őt.

A felülemelkedés és megújulás ívét rajzolja meg a Fekete, lila című novella is. A főszereplő, C. a bánat és a csalódás mérhetetlen rombolását tapasztalja meg, hosszú utat tesz meg innen a felismerésig, hogy élni mégis jó. Akárcsak H., a Kősó főszereplője, akit a sós vízbe merülés, mint maga az élet forrása, bölcsője, táplálója és alapvető közege, rántja vissza a saját mindennapjainak megélésébe azzal, ahogy a sejtjeiben és a testében a sós fürdővíz az őstengerek sós vizének emlékét és az évekkel korábban elveszített családjának képét idézi fel. A Fekete, lila és a Jó palócok között című novellákban pedig a sós vízbe áztatott fekete retek és a lilahagyma-saláta a kifogyhatatlan ősi életerő szimbólumai.

Különösen időszerű ma az Ahogy összeáll című novella, ismerős képet tár elénk: a nagyvárosban leáll a közlekedés, becsuknak a munkahelyek, az üzletekből mindent felvásároltak az emberek, miközben a városi természet fellélegzik. Központi kérdés, ki segít a főszereplőnek túlélni: „De kit kérdezzek meg, hogy kell megsütni egy kenyeret? – töprengett. Aztán eszébe jutott. Józsa néni!” (81.) A kenyérsütés teremtő mozdulatainak megtapasztalása frenetikus, nemcsak a háborús időket is túlélt szüleivel és nagyszüleivel kapcsolja össze F.-et, hanem a természetfilmekben látott távoli afrikai törzsek asszonyaival is.

A Jó palócokban a vidéki és városi miliő találkozását a borzongás és a titokzatosság itatja át. Az egyéni tragédiák ábrázolásán keresztül nemcsak az emberi természet olykor megfejthetetlen bugyraiba avat be, hanem egyúttal egy-egy új perspektívából szembesít önmagunkkal is, addigi nézeteink újragondolására késztet. „Tudta, hogy azért fut át rajta a hideg minden egyes délutánon, amikor meghallja Borka közelgő lépteit, mert a zsákban maga az iszonyat van, a rettenet, a nagy kimondhatatlan” – halljuk É., az elbeszélő gondolatait, aki a titokzatos idős asszony történetének mozaikjait mint olvasáskor egy regénynek a rétegeit igyekszik felfejteni rokonai visszaemlékezéseiből (64.).

A Titkos történet az őrről című fejezet novellái az utazást, vagy éppen az elképzelt úton levést, a bolyongást és megérkezést tematizálják. A Csillagánizsban az útmutatás megléte vagy hiánya központi kérdés: „K. sóhajtott. Annyira vágyott az útmutatásra. Olyan jó lett volna, ha valaki hazahúzza, hazaviszi, vagy csak egyszerűen felmutat, és azt mondja, mint annak a három napkeleti bölcsnek a csillagászok, hogy ezt, ezt a csillagot nézzétek, és akkor odataláltok.” (99–100.) A Menta és holdvilág Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét idézi fel, miközben nemcsak az utazás és az útitárs(ak) összetett kérdéskörével, hanem a (végleges) lemaradás lehetőségével is szembesít. Ez az utazás, mint a térben és időben megtett barangolás, az újabb találkozások lehetőségének hordozója. De kikerülhetetlen a megérkezés problematikájával való szembesülés is: mi és ki teheti azt valóban hazaérkezéssé? (Krumplileves) Az utazás természetrajzának alapos ábrázolása a képzeletbeli utazások megjelenítését ugyanúgy feltételezi, mint ahogy az útra indulás kiindulópontját és a megérkezés helyszínét is. Ezek egy-egy vetületét ábrázolják különböző sorsok megrajzolásán keresztül a Félárbóc és a Mexikói szentkép. A Tucat-sztori viszont a reménytelen bolyongást mutatja be az elvesztett és/vagy széttöredezett, már nem összeilleszthető identitásdarabkák között.

A fejezet címadó novellája, a Titkos történet az őrről egyrészt kontrasztot teremt e tömb többi írásával, hiszen a főszereplő egy parkolóőr, aki nem tart és nem siet sehova, s még csak nem is vágyik máshova. Azonban e parkolóőr össze is fogja az utazás és az érkezés szerte tartó irányait azzal, hogy foglalkozásából adódóan nemcsak egy helyből figyeli mások mozgását, hanem mintegy szakrális pozíciót betöltve fogadja az érkezőket és útjukra bocsájtja az újból elindulókat.

A negyedik fejezet középpontjában, ahogy a címbe emelt latin közmondás, a Sub rosa jelzi, a bizalmas közlés áll. E fejezet hét novellája hét megrendítően emberi és különösen kiszolgáltatott helyzetbe került szereplő történetén vezet végig. Mintha egy röntgenképen jelenítenék meg az embert, leleplezve a bőr és a szövetek mögötti, alatti legapróbb részleteket. De e tűpontos látleletek részleteit bemutató narrátor hangjából pillanatra sem hiányzik a szeretet és az empátia. Rávilágít arra, hogy mennyire fontos szembesülni a nehéz helyzetekkel, kialakulásukkal, a mögöttük meghúzódó vívódásokkal és döntésekkel, s hogy tudjunk beszélni róluk. Az egyéni vagy közösségi szembenézés ugyan ideig-óráig elodázható, de valójában a ki/elmondás, nemcsak kikerülhetetlen, hanem kulcsa is a túlélésnek. Másrészről ezeket az írásokat erőteljesen átitatja a többszempontúság. A Párhuzamosok a végtelenben zárlata ennek jegyében egyszerre ábrázolja az anya reményét és megkönnyebbülését, amikor fia végre orvoshoz kerül, másrészről láthatjuk a korábbi elhallgatás rombolásának nyomait. A Tükör című novella dinamikáját ugyancsak a több nézőpont párhuzamos érvényesítése, a teraszra tévedt, ösztönből támadó kölyökróka és a megharapott nő nézőpontjainak váltogatása teremti meg.

A szembesülés kikerülhetetlen, ahogy e fejezet további írásai több oldalról is érzékeltetik. Tulajdonképpen visszatérő kérdés mindenikükben az áldozattá és elkövetővé válás mozzanata. Ki, hogyan, mikor, miért válik, válhat áldozattá vagy épp elkövetővé, s közben milyen torzuláson megy át? E szövegekben az áldozat tekintetében nemcsak a saját szenvedése tükröződik, hanem az elkövetőé is és fordítva. E kettősség járja át a rókatámadás pillanatát, a családon és a párkapcsolaton belüli bántalmazó jeleneteket, a kibontott megcsalástörténetet, illetve az anomáliákkal teli párkapcsolat ábrázolását (A kispatkányok már erősek, Te leszel te, Kékszakáll). A Kékszakáll például egy házasság ellentmondásain keresztül szembesít a férfi és a nő félrecsúszott kötődésével, ahol már rég nem a boldogság, hanem a túlélés a tét: „Persze, persze, hogy szerettem. Minden buta liba azt hiszi, hogy majd az ő kedvessége, az ő szeretete. Hát, nem. Amikor egy férfi körülbástyázza magát a sötétséggel, akkor nincs más választás, mint hanyat homlok rohanni. Magunk elől. Semmi megmentés. Micsoda téveszme! De nincs az a lány, aki ha lenyűgözi és megbabonázza egy férfi gótikus magánya, megértené ezt. Jaj, a jóságnak hitt tévedés!” – olvashatjuk egy névtelenségben maradt nő gondolatait (162.).

Szorosan kapcsolódik a fenti kérdéskörhöz az ürességtől való félelem és az idő elvesztésének megtapasztalása. Tovább árnyalja ezt az utolsó fejezet írásaiban megjelenő egyedüllét és egyedül maradás problematikájának körüljárása. A Sub rosa szereplőjének esetében „annyi mindenkim van, de nincs senkim” ellentmondásos állapotát látjuk (135.). Mircsi, A kispatkányok már erősek című novellában szereplő kislány esetében a magány a teljes védtelenséget jelenti, ahogy a kötetzáró Gyakorlat főszereplője számára is. De ez utóbbi esetében nem a más(s/okk)al szembeni kiszolgáltatottság miatt, hanem az egyedül átélt roham következtében, amikor a saját beteg teste hagyja cserben, amíg vissza nem térhet/érkezhet önmagába. A Te leszel te főszereplője számára viszont a megcsalás során bekövetkező árulás és házasságának vége épp az önmagára találás és egyben a túlélés lehetőségét adja vissza.

E novellák kapcsán kikerülhetetlen a kérdés: benne tudunk-e egyáltalán lenni a saját helyzeteinkben és pillanatainkban, és tényleg meg tudjuk-e élni azokat, illetve hol, mikor, miért fáradunk el a jelenléttől, s miként esünk ki belőle. „Megtanult tökéletesen jelen lenni minden pillanatban, hiszen a következő pillanatról nem lehetett túl sok elképzelése. Bármikor történhet bármi. Bármi és az ellenkezője is” – olvashatjuk X.-ről a Tükör című novellában (146.). A Sub rosa gyerekszereplője pedig édesanyja halála után magára marad, amikor az apja elköltözik a testvéreivel: „Egy család élt itt egykor, kedves érdeklődők, én pedig, az emlékek őrzőjének interaktív szobra vagyok” – olvashatjuk a megrendítő összegzést (136.).

Erős látlelet e kötet a mai emberről, kapcsolatainkról, a társadalomról. Beavat, ugyanakkor eligazít a jó és az árnyoldalak sokasága között. A Remélem, örülsz cím is ezt az összetettséget és a rétegek egymásba simulását hordozza, hiszen egy felismerés töredéke, ami a Te leszel te szereplője számára épp a tovább/túlélés lehetőségét ajándékozza: „Legyél átlátszó. Törékeny, de tiszta üveg. És nem vonz majd semmilyen mágnes. Te leszel te, remélem, örülsz.” (160.)

Molnár Krisztina Rita: Remélem, örülsz. Scolar Kiadó, Budapest, 2019