dunszt.sk

kultmag

Gyógyít és semmihez sem hasonlít

A koronavírus-járvány okozta médiazajon kevés dolog tud átjutni, Fiona Apple új albumának mégis sikerült. A legtöbb helyen azért írnak róla, mert a Pitchfork tíz év után most adott először 10/10 pontot egy albumra, ennél viszont sokkal több figyelmet érdemel. Az utóbbi években nagy nyilvánosságot kapó szexuális zaklatási ügyek komoly nyomot hagytak az albumon. Apple szerint azonban a metoo-ra érkezett személyes és társadalmi reakciók nem mutatnak nagy előrelépést az előző állapotokhoz képest. A valódi gyógyulást és a változást a saját példáján mutatja be.

Az albumot Apple az otthonában vette fel, így ha eszébe jutott valami, nem kellett lejegyeznie és megvárnia, míg stúdióhoz jut. Az egyik dalban a nővére vokálozik, miközben a nappaliban ülve a gyerekét szoptatja. Ez a fajta spontaneitás, mindenféle ötletszerű megoldások végig ott vannak a lemezen, amitől a hangzás bár kreatívnak, olykor kaotikusnak is tűnhet. A felvételekbe néha beleugat a saját vagy a lakótársa kutyája, máskor beleszól egy vendég, a ház legkülönbözőbb tárgyait pedig dobként használja. Ez a zene semmihez sem hasonlít, ami egyébként nem kis érdem egy olyan korban, amikor a legtöbb dolog valami réginek az újragondolásából, vagy egyszerű nosztalgiából jön létre.

Nem állítom, hogy könnyű ezt hallgatni, háttérzeneként kifejezetten idegesítő lehet, de nem is erre a célra készült. Ezt az albumot csak úgy érdemes meghallgatni, ha figyelünk rá és érdemesnek találjuk azokat a témákat, amelyekről a maga okos és reflektív módján, valóban szokatlan hangnemben beszél. A kaotikus hangzás ellenpólusaként a dalszövegek pontosak, következetesek, mint egy jól sikerült terápia utáni diagnózis.

Az album végig, egységesen kitart a hálószoba-atmoszféra mellett, amitől az egyébként is szélsőségesen személyes album még egy fokkal személyesebb lesz. Illetve elképesztő módon autonóm, ami igaz a felvétel módjára, a kiadóval való kommunikációjára, a sajtómegjelenésekre, a lemez megjelenése óta publikált fotókra, a dalszövegekre, amelyekben nem fél kimondani olyasmit, amitől talán kevés embernek lesz kedve egynél többször meghallgatni.

A kiadója szerette volna, ha a járvány után, leghamarabb októberben jelenik meg a lemez, így nem kellene lemondani a tévés és rádiós szereplésekről, a személyes interjúkról, koncertekről. Apple azonban nem volt hajlandó őszig ülni a lemezen, a The New Yorker monstre riportjából kiderül, mennyire ideges volt a lemez véglegesítése után. Szerette volna, ha végre kikerül, illetve lehetőséget is látott abban, hogy a járvány miatt négy fal közé szorult emberek talán több időt tudnak szánni a figyelmes hallgatásra. Az egymás fölé licitáló kritikusok egyelőre őt igazolják.

Apple arra is gondolt, hogy a karanténban sokan olyan emberrel kerültek egy fedél alá, aki mellett bántalmazás éri őket, és az album hallgatása talán nekik is segíthet, de nem elvágyódással, hanem megértéssel, esetleg megoldási lehetőségekkel. A dalok egy részén ugyanis erőteljes nyomot hagyott a metoo és az azóta nyilvánosságra került ügyek, illetve a sajátos társadalmi reakciók. Sokan biztosan azt feltételezik, hogy Fiona Apple készített egy férfiaknak bemosós albumot, amiben minden fájdalmát és tehetetlenségét rájuk csatornázva szidja őket. Ehhez képest az album lényege a felelősségvállalás (amit magára is vonatkoztat), a bántás beismerése, a terápia és a továbblépés. Abból az alapelvből indul ki, hogy nem lehetséges túllépni valamin, amíg az elkövető nem ismerte be, hogy a bántalmazás, az erőszak megtörtént, és nem kért bocsánatot.

A For Her című dalt egy olyan nő inspirálta, aki megosztotta Apple-vel a történetét: a nőt megerőszakolta egy férfi, aki azonban nagyon rossz állapotban volt, állítólag nem tudta, hogy mit tesz. Az erőszakot sosem ismerte be, a nőt pedig inkább foglalkoztatta a férfi gyógyulása, mint a saját sérülése. Apple a Vulture-nek adott, szintén monstre interjúban arról beszél, hogy bár fontosnak tartja, hogy foglalkozzunk azzal, valaki miért jut el odáig, hogy ilyet tegyen, ugyanakkor ez nem lehet fontosabb és előbbre valóbb az áldozatok érdekeinél, akiknek a gyógyulása függ attól, hogy az erőszak tényét beismerik-e vagy sem, a felelősségvállalás megtörténik-e végül. A For Her közepe táján elhangzik: „Good morming, good morning! You raped me in the same bed your daughter was born in!” („Jó reggelt, jó reggelt! Abban az ágyban erőszakoltál meg, amelyben a lányod született!”). Ez a fajta direkt beszéd azért szükséges, mert annyira ritka; a nyilvánosságban sokkal jellemzőbbek az eseményeket eufemizáló kifejezések, mint például „a szerelemféltésből”, „féltékenységből” elkövetett bántalmazások, az eseményeket relativizáló beszédmódok.

Apple hiteles beszélő, ha a fentiekről van szó. Tizenkét éves korában a saját lakóházukban erőszakolták meg. Az iskolai neveltetése miatt az első dolog, amit utána tett, hogy imádkozni kezdett a férfiért. Nem sokkal korábban történt, hogy az iskolában hallotta azt a történetet, amikor az észak-amerikai iskolai integráció kezdetén a fehér diákok megdobáltak egy fekete kislányt, miután belépett a korábban csak fehérek által használt intézménybe. A kislány ekkor imádkozni kezdett, mivel úgy gondolta, nem ő van bajban, hanem azok, akik ezt teszik vele. Apple elmondása szerint óriási hatással volt rá ez a történet, és miután megerőszakolták, ebből merített erőt. De ami valójában történt, az a saját fájdalmának elnyomása és átirányítása volt. Tizenöt évesen írta a következő sorokat: „Evil is a relay sport, when the one who’s burned turns to pass the torch” („A gonoszság egy váltó sport, ha az, akit megéget, továbbadja a fáklyát”). Ez a dal csak a mostani, negyvenkét éves korában elkészült albumára került fel, mivel Apple bevallása szerint tavaly először tudta megélni azt a haragot, amit az iránt érzett, aki korábban megerőszakolta őt. A dalszöveg folytatásaként arról beszél, hogy ez a lefojtott fájdalom végül milyen irreális helyekre tud kiszerveződni.

Apple története, szexuális erőszakkal terhelt múltja reprezentációjának legfontosabb eleme lett. Alig lehetett róla olyan cikket olvasni, ami nem említette volna ezt, illetve a depressziót, a poszttraumatikus stresszt és a különböző antidepresszánsokat. Bár zeneileg is vitathatatlan tehetség volt, első, Tidal című albumát tizenkilenc évesen jelentette meg, amin egyáltalán nem érződött, hogy egy tizenéves lány írta, sem zeneileg, sem szövegileg. Ennek ellenére a sajtó kedvenc címkéi a törékeny bántalmazott, a melankolikus, szomorú szemű lány maradtak. Az új album sokat hivatkozik ezekre az időkre és az említett címkékre, de már egy teljesen új Fiona Apple-t mutat, aki ura saját életének, és már nem elszenvedi, hanem irányítja saját reprezentációját.

Korábban sokat szenvedett attól, hogy miközben a zenéjének lényege az, hogy megértesse magát a világgal, a zenéjéből következő megjelenésein keresztül folyamatosan félreértelmezik és eltorzítják. Mesél egy fotózásról, amikor a sminkes odalépett hozzá, valamit piszkált a szeme körül, és ő már csak a sajtóban látta viszont, hogy elkente a szemfestékét, olyan hatást keltve, mintha sírt volna. Máskor utólag manipulálták a képeket, hogy szomorúbbnak tűnjenek. Most nem ad interjút senkinek, akinek nincs tisztában a munkásságával, és az új album megjelenése óta csak olyan fotókat közöl, amelyeket a lakótársa és barátja, Zelda Hallman készített róla. Az album címét adó Fetch the Bolt Cutters című dalban világossá teszi, hogy miért fontos mindez: „I grew up in the shoes they told me I could fill; shoes that were not made for running up that hill; and I need to run up that hill” („Olyan cipőkben nőttem fel, amelyekre azt mondták, rám passzolnak, de nem arra tervezték őket, hogy a dombon felfussak velük, nekem pedig fel kell futnom”).

A környezet mérgező megjegyzései nyilván nála sem a felnőtt korban kezdődtek. A Shameika című dalban arról beszél, hogy a középiskolás évektől kezdődően milyen kommenteket kapott a viselkedésére, és ezek hogyan hatottak rá. Azonban néhány számmal később az On I Go már a felülemelkedésről szól: magáért mozdul, a cselekvés célja maga a cselekvés, nem pedig a másoknak (másiknak) való bizonyítás vagy megfelelés. A dal vége felé, ahogy gyorsul a szöveg, hirtelen elvéti az egyik szótagot, de nem vágja ki a hibát, sőt, a hiba utáni ösztönös káromkodást se. Ebben a dalban nagyon direkten, de tulajdonképpen az egész albumon érződik egyfajta itt-és-most, mintha egyetlen, hosszú, élő, önterapeutikus rítus lenne az egész, amiben a hibáknak is megvan a maguk fontos szerepe.

A felszabadító autonómia mellett az album következő fontos összetevője egy újszerű feminimitás, amely nem csak a maszkulin tekintet kiszolgálását tagadja meg, de Fiona Apple munkásságában először a nőkre, a nők közötti kapcsolatokra koncentrál. Ez az a terület, ahol úgy érzi, be kell ismernie, hogy sokszor rosszul bánt másokkal, és felelősséget kell vállalnia, engesztelnie kell. Elmesélései alapján Apple-nek kislány korától problémái voltak a lányokkal, később nőkkel. Felnőttként nagyon sokszor találta magát szerelmi háromszögekben, melyek vége mindig a nők közötti viszony elmérgesedése lett. Több dalszövegben is megemlékezik róla, hogy mit okoztak nála a kora gyerekkori kudarcok, hogy szégyelli azt, amit ezek kiváltottak belőle, és végül, bocsánatot kér és gyógyulást is kínál. A Ladies című dal az értelmetlen, életeket megkeserítő ellenségeskedések legjobb ellenszere.

Mikor Loius C.K.-t is utolérte a metoo, Fiona Apple, aki egyébként barátja, és korábban randiztak is, üzent neki, hogy a bocsánatkérés során ásson kicsit mélyebbre, és ne ragadjon le a felszínes reakciójánál. C.K. nem ásott mélyebbre, relativizálta tettét, és azóta sem kért bocsánatot, legújabban pedig a történteken viccelődik. Mindemellett Apple-nek meghagyta, hogy azt mondhat róla nyilvánosan, amit csak szeretne. Akinek természetesen van róla véleménye: megrövidítve érzi magát, hogy egy ilyen intellektusú ember sem volt képes arra, hogy mélyen magába nézzen és szembesüljön azzal, amit ott talál. Ami nem magánügy, mivel a beismerés elmaradásával közvetve segíti, hogy máshol mások ugyanazt folytassák, amit ő tett. Apple gyávának nevezte C.K.-t, megjegyezve, hogy ő akár a pánikrohamig is engedi magát annak érdekében, hogy szembenézzen a saját démonaival.

Fiona Apple nyolc év szünet után adta ki a Fetch the Bolt Cutterst, amiben ez a szembenézős, magas fokú érzelmi intelligencia tükröződik, de nem magasztos, elrugaszkodott költői képekben, hanem teljesen kézzelfogható, hétköznapi szituációkat elmesélő szövegekben. Eddigi munkássága sem nevezhető egyszerűnek és könnyen emészthetőnek, azonban az új album fényében már úgy tűnik, a korábbi albumok az önismeretnek csak a felszínét kapargatták. És ahogy a valódi önismeret valódi kínokkal jár, úgy ez az album se adja könnyen magát. Ha mégis szánunk időt arra, hogy a szövegeket értelmezzük és a zenét figyelmesen hallgassuk, akkor ezek hétköznapisága hirtelen könnyű azonosulást kínálhat. Sokat nyerhetünk vele, ha levonjuk a más által kiizzadt tanulságokat. Apple saját bevallása szerint is ez volt az első olyan album, ami ténylegesen átsegítette őt bizonyos dolgokon. Ennek legjobb példája talán a Heavy Balloon című dal, ami egyrészt a depresszió egyik legérzékletesebb leírása lett, de ugyanennyire megvan benne a kitöréshez szükséges erő is.

Képek forrása: fionaapplerocks.tumblr/Zelda Hallman