dunszt.sk

kultmag

Trianon és a szolidaritás

1.

Azt, hogy minek lesz az évfordulója június negyedikén, nem tudjuk. Nincs ugyanis egyetértés. Csak egy név van, és az évszázados tagadás. Ismert számos történelmi tény, mert a szakemberek végzik a munkájukat, de a nyilvánosság a tényektől jobbára elzárkózik. A kezelésüktől pedig végképp. Ha valami száz év alatt társadalmilag nem rendeződött, a következő lépés nem a feldolgozás, hanem a felejtés szokott lenni. Van benne gyakorlatunk. Az egyetlen gond, hogy azoknak az életét, akik szembesülnek a következményekkel, a felejtés nem könnyíti meg.

A csönd feloldásáról kellene beszélni.

2.

A történelem az emberi tévedések története, és nem az igazságoké. Az igazság valószínűleg olyan, mint a boldogság: egyszerű, és nincs története. Albert Camus írta ezt, akit röviddel a második világháború után egy előadókörútra hívtak Amerikába. Az írót arra kérték, a francia kultúra helyzetéről beszéljen amerikai közönsége előtt. Camus Az ember válsága című beszédében az általános mentális állapotokat próbálta megragadni a háború utáni európai társadalmakban, és nagy szenvedéllyel szólított fel a hazugság és a félelem elutasítására. Egy olyan nemzedék nevében beszélt, amely elvesztette hitét minden egyetemes értékben, a lázadás volt az egyedüli eszköze, és minden örökölt hagyományát képmutatásként leplezte le. Camus szerint ez az értékvesztés vezethetett el ahhoz, hogy az emberek vagy a történelmi erők nem kiérdemelt tekintélyük, hanem sikerességük alapján ítéltettek meg. Ehhez társult a személytelen eszmék, a lélektelen bürokrácia és az elvontság kultusza, amelyek az ember általános válságát és így az erőszak abszurd elharapózását eredményezték. Az a nemzedék azonban, amely korábban a céltalan lázadást választotta, mégis fel tudott lépni az erőszak ellen, és egy olyan áldozatvállalás útjára lépett, amely maga is abszurdnak tűnhetett. Ez pedig a szolidaritás útja volt: „…ezeknek a rettenetes éveknek az volt a nagy felfedezése, hogy egy prágai diákot ért sérelem egy kültelki párizsi munkást is érinthet, és hogy a valahol Közép-Európában, egy folyó partján kiontott vér rábírhat egy texasi parasztot, hogy a saját vérével áztassa az életében először látott Ardenneket.” Camus következtetése: „És ha az igazságot az emberek közötti kapcsolat, egymás méltóságának kölcsönös elismerése rejti, akkor ezt a kapcsolatot magát fent kell tartani.” Ehhez még azt teszi hozzá, hogy „kapcsolat csak szabad emberek között tartható fenn, úr és rabszolga közt nem létezik, elnyomott emberrel nincs párbeszéd. Igen, a szolgaság csönd, és a legszörnyűbb minden csönd közül.”

3.

Sokféle Trianon-beszéd van. A leggyakoribb a hatalomközpontú, a geopolitizálós. Ennél sokkal kevésbé menő az, amelyik az egyénről szól, például rólam. Én az úgynevezett szlovákiai magyar hétköznapokból tudok valamit Trianon következményeiről; ez unalmasabb, mint birodalmak sorsáról lamentálni, de birodalmaink mostanság nem nagyon lesznek, mi meg még itt vagyunk.

4.

Trianon századik évfordulója a szlovák közvéleményt másképp foglalkoztatja, mint a magyart. Vannak ugyan páran, akiket érdekel, hogyan élik meg a magyarok ezt a számukra meghatározó történelmi traumát, és talán némi egzotikus kíváncsisággal elegyes borzongással gondolnak rá, milyen érzelmeket szabadít fel majd a radikálisabbakban ez az esemény (a mérsékeltek nyilván „rendben vannak”), ám a többség inkább közömbös. Ez tulajdonképpen érthető is. Holott Trianon akár érdekelhetné is a szlovákokat, mivel a békeszerződés határozatlan időre meghosszabbította azt a szlovák–magyar házasságot, amelynek a felbontását 1918 végén Andrej Hlinka olyan kéjes magabiztossággal jelentette be Turócszentmártonban. A szlovák–magyar együttélés feltételeit végül a második világháború után sikerült geopolitikai szempontból „megnyugtató formában rendezni”. Kellett hozzá a magyarok elszivárgása meg némi deportálgatás, jogfosztogatás. A szlovákiai magyaroké eredetileg is kényszerközösség volt, de azért így is jól meg kellett tépázni, amíg eljutottunk oda, hogy az egész „magyarkérdés” elvesztette „veszélyességét” – egyéni ügy lett.

A szlovákokat már nem nagyon érdekli ez a „házasság”, és ez tulajdonképpen pozitívumnak is tekinthető. A hangos uszítás végét jelenti ugyanis. Az idegenség már csak egyéni kérdés, amelyet magányosan, lelke mélyén kell megélnie mindenkinek, aki a „nemzeti kisebbség” oldalán találta magát. Nincsen hatóság, amelyhez fordulhatna, amikor azt fürkészi egy másik ember tekintetében, vajon hogyan viszonyul hozzá, amikor idegen akcentusát meghallja. Felesleges tiltakoznia, amikor a nevét saját hazájában képtelenek kiejteni, és amikor azzal szembesítik, az ő anyanyelve csak egy korcsnyelv, amelynek semmi köze ahhoz a kulturális örökséghez, amelyet pedig olyan rajongva dédelget. Tele van olyan „túlérzékenységekkel”, amelyekről nem beszélhet senkinek, mert azonnal gyanússá válik. Gyanús lesz, amiért a fennálló rendet megkérdőjelezi. Amikor lázadna saját tere beszűkültsége ellen, provokátorrá és felforgatóvá válik. Nem érik nagyobb bántódások – jó esetben, mondjuk –, inkább csak azt éreztetik vele, hogy nem érdemes az egészet feszegetni.

Bele van zárva a csöndbe a kisebbségi magányával. Abba a csöndbe, amely az elnyomás csöndje. Persze az egész nem olyan látványos, hiszen a kisebbségi jogok bizonyos értelmezések szerint „átlagon felüliek”, vannak iskolák, sajtó, néptánccsoportok. A megtűrtség szintjén; mert a párbeszéd már egy másik szintet jelentene. És még ez is igazságtalan állítás, mert van párbeszéd is: vannak egyének, akik értik a szolidaritás ügyét. Ezt nevezzük reménynek, aminek a törékenység a lényegéhez tartozik.

Tehát: ez az „emigránstapasztalat” az, ami a szlovákiai magyarokat alapvetően magányossá teszi, nemcsak a saját országukkal, állampolgártársaikkal, „többségi nemzetükkel” szemben, hanem gyakran Magyarországgal, „nemzettársaikkal” szemben is. Ez persze rengeteg hozadékkal jár, hiszen egy meghatározó egzisztenciális élményt jelent (és szélesebb látókört: nyelvileg, kulturálisan, szociálisan); a hétköznapokban azonban pusztító tud lenni.

Pedig Trianon ma a szolidaritás ügye is lehetne. Az Európai Unió páratlanul humánus konstrukció, de a nemzetállami reflexeket nem fogja felszámolni. Ezek a reflexek magukban hordozzák az erőszak kódjait akkor is, ha ez nem feltétlen társul olyan brutalitással, amit a huszadik század történeteiből ismerünk. Ez az erőszak az egyén magányosságát és szorongását jelenti. Ezt pedig egyedül a szolidaritás oldhatja fel, amely épp azokból a történelmi tanulságokból táplálkozhat, amelyekről Albert Camus is tudósít. Ennek a szolidaritásnak alapfeltétele, hogy őszintén kell beszélni egymással, és el kell ismerni egymás kölcsönös méltóságát.

2010 óta a magyar kormányzat a „nemzeti összetartozás napjának” nevezi a trianoni évfordulót, mintha ezt az egész kérdést be lehetne zárni egy nemzeten belülre. Mindeközben ugyanennek a kormányzatnak a képviselői önkényes kijelentéseket tesznek arról, ki tartozhat bele az ő értelmezésük szerinti nemzetfogalomba. A többiek ismételten a senki földjén találják magukat. Minden magyar felelős minden magyarért, hangoztatják úton-útfélen, megfeledkezve arról, hogy a szolidaritás nem lehet nemzeti monopólium. Az ilyen szolidaritás egy üres garast sem ér. A valós szolidaritás kialakulásának egyik fő akadálya épp Trianon ideológiai felhasználása, a fogalommal való politikai visszaélés, aminek már évszázados gyakorlata van, ám olyan eredményt máig nem produkált, ami megkönnyítette volna az igazi áldozatok életét. Sem a nacionalista, sem az abból kinőtt internacionalista megközelítésnek nincs értelme, mert mindkettő megfeledkezik az egyén kiszolgáltatottságáról. A nemzeti hovatartozás legitimitását felesleges lenne vitatni, ahogy azt is, hogy a bonyolult társadalmi interakcióknak kitett egyén életét egyedül erre építeni egyenlő a biztos kudarccal.

Kivált, ha az egyént nemzetállamilag liliputizálják, azaz kisebbséginek bélyegzik.

Semmilyen többségi közösség nem elegyedik könnyedén párbeszédbe saját kisebbségeivel. Ha mégis, nem egyszerű (és nem kézenfekvő) számára ezt a párbeszédet egyenlő módon folytatni. A szlovákiai magyaroknak is megvannak a maguk kisebbségei, akik a saját csöndjük magányában őrlődnek. A rasszizmus akolmelege minden közösség számára csábító, mert megtartó erőnek tünteti fel magát. Csak épp az egyének szabadságával számol le.

Száz évvel Trianon után nem az államhatárok jelentette problémákkal a legnehezebb megküzdenünk, hanem az egyének közötti határokkal. Az államhatárok adottak, de átjárhatóak, és nem az államoknak nézünk a szemébe az utcán, a munkahelyünkön, a boltban, a hivatalban, hanem az embereknek. Az idegenség teljesen talán nem leküzdhető, mert a sorsa (pontosabban sorstalansága, a kertészi értelemben) annak, aki a kisebbség oldalán találja magát, belevetve ebbe a valamibe, amit jobb híján kisebbségi létnek nevezünk. Ugyanúgy nem leküzdhető, ahogy az igazságtalanságot sem lehet egyszer s mindenkorra eltörölni a föld színéről. A méltóságunk egyetlen kulcsa mégis az, ha megpróbálunk kitörni ennek az idegenségnek a csöndjéből. Ahogy Camus mondja: „…mivel a világ lényegénél fogva boldogtalan, nekünk kell tennünk valamit a boldogságáért, és mivel a világ igazságtalan, nekünk kell munkálkodnunk az igazságosságon: végül pedig, mivel a világ abszurd, nekünk kell értelmet adnunk neki.”

*

A Camus-idézetek forrása: Albert Camus: Előadások és beszédek. Üzenet a száműzött magyar íróknak. Kamocsay Ildikó fordítása. Jelenkor, Budapest, 2019.

Hová jutottunk száz évvel Trianon után? További cikkeink:
Szerbhorváth György: Magyarok a Vajdaság „Aranyidejében”

Fedinec Csilla: Kárpátalja, Trianon: a helyzet a kelet nyugati szélén
Parászka Boróka: Szabadulás Trianontól
Széky János: Trianon – kinek fáj?