dunszt.sk

kultmag

Kárpátalja, Trianon: a helyzet a kelet nyugati szélén

Még mindig nem az idő mondja meg, mi az igaz. Még mindig túl erős az érzelmi viszonyulás, túl sok a politika által privatizált szemlélet. Nem is leszünk túl rajta, ha nem meséljük el újra és újra. Nemcsak a viszonylag újkeletű államhatárok léteznek, hanem a gazdasági és kulturális különbségeket, a megelőző politikai rendszerek és entitások lenyomatait őrző fantomhatárok is.

A duális Monarchia időszakában az Északkeleti Felvidék, a későbbi, kicsit több mint tizenkétezer négyzetkilométeres Kárpátalja területe tipikusan periférikus régió volt. A helyi lakosság közel száz százalékát négy közösség adta: a nyugati kereszténységet és kultúrkört követő magyarok; a területet a középkor óta fokozatosan benépesítő, a nyugati és a keleti kereszténység és kultúrkör felé egyaránt forduló ruszinok/rutének; a 16. századtól a Kárpát-medencén kívülről folyamatosan betelepedő izraelita zsidók; valamint a periférikus régió perifériájára szorult romák.

Először nevet a területnek Jászi Oszkár adott, amikor 1918 decemberében a nemzetiségi minisztériuma létrehozta az ország egyetlen nemzetiségi területét a ruszinoknak címezve. A Jászi-féle autonóm területnek nem volt kijelölt határa, a csehszlovák, a szovjet és a mai Ukrajnához tartozó Kárpátalja területe pedig nagyjából egybeesik vele – bár biztosan nem ilyen lelki nyugalommal vették tudomásul a változásokat annak a néhány falunak a lakói, amelyek a különbséget jelentik. Egészen más volt a helyzet a revíziós időszakban, amikor az alföldi, magyarok lakta rész és a ruszinok lakta hegyvidék kettévált egymástól, s a korabeli Kárpátalja csak az utóbbi részt jelentette, s ekkor nevezték ezt a megkisebbedett részt hivatalosan is Kárpátaljának. 1918-ban Ruszka Krajna, a csehszlovák időszakban Podkarpatszka Rusz vagy népnyelven Ruszinszkó, a szovjet időszakban és ma pedig Kárpátontúli terület (Zakarpattia) – mindig attól függően, hogy a hegynek melyik oldalára esett az ország fővárosa. A szovjetek betiltották, de az 1980-as évek vége óta szabadon használható magyarul a „Kárpátalja”.

1918 őszén véget ért a világháború, szétesett a Monarchia, tizennyolcban és tizenkilencben is, mintha nem lett volna elég baj, súlyos járványok pusztítottak, tífusz, kolera, spanyolnátha. A későbbi Kárpátalján egyre másra alakultak a néptanácsok vagy nemzeti tanácsok, amelyek az alföldi, magyarlakta részeken az őshaza integritása mellett emeltek szót, kicsit beljebb azonban már az elszakadáspártiak domináltak. Ukrajna, Románia és Csehszlovákia is szóba jött. A Csehszlovákiához csatolandó Kárpátaljáról döntő párizsi békekonferenciára azonban a csehszlovák küldöttség innen nem invitált meg senkit, hanem az eperjesi ruszinokat, akik nem is lettek részei a régiónak, amikor 1919. szeptember 10-én aláírták a saint-germaini békeszerződést. A magyarokat, akik a vasút elhelyezkedése miatt beszorultak az elvileg ruszin autonóm területnek elképzelt Kárpátaljára, sokkolta a helyzet. Ahogy a sajtó írta, kívülük korábban nem volt itt más, ők csinálták a politikát, a kultúrát, most meg senki sem kíváncsi a véleményükre.

A wilsoni elvek kudarca, az etnikai határok lehetetlensége szűk nemzedéknyi időt adott arra, hogy a revízió valósággá váljon. A magyarországi politika soha nem titkolta a szándékot, amit a közvélemény is támogatott. A revízió az etnikai területek visszaszerzését célozta meg, Kárpátalja viszont egészben kellett, földrajzi, gazdasági érvekre hivatkozva – a hegyvidék nem élne meg az alfölddel való kapcsolat nélkül –, de nem alaptalanul amiatt is, hogy a Kárpátok a természetes határ és a ruszinoknak nincs anyaországa, legalábbis a politikai képlet bonyolult volt addig, amíg a hegyek túloldalán élő ruszinok önálló állam elképzelései – a politikai ukránizmus, a nemzet, állam és nyelv egysége nem realizálódott. Az 1938. november 2-ai első bécsi döntéssel a magyar Felvidék, beleértve Kárpátalja magyarlakta részét, ismét Magyarországhoz került. Kassán volt a nevezetes fehér lovas bevonulás, de a kárpátaljai részen nem volt látványos politikusjárás. Magyarország diverzáns akciókkal próbálta kiprovokálni a további beavatkozást, két ízben a katonai lerohanásra is készen állt, végül 1939 márciusában, az első világháború óta első ízben bevetett, javarészt pár hete behívott újoncokból álló magyar katonaság elfoglalta a hegyvidéki területeket is. Fehér ló ekkor sem volt, Horthy Miklós kormányzó vonattal érkezett terepszemlét tartani.

Csehszlovákia a hivatalait azoknak nyitotta meg, akik letették az államra a hűségesküt. Az új Magyarország igazoltató bizottságokkal vizsgáltatta a nemzethűséget, kizárta a parlamenti választások lehetőségét, a képviselőket „behívta” a magyar parlamentbe, ruszin ügyben pedig jobban megbízott a Ruszka Krajna-i időszak kiöregedett politikusaiban, mint a csehszlovák időszakban felnőtt új nemzedékben. Elmúlt a Baťa cipő meg a Rapaport púder luxusa, a csendőrök parasztként viselkedtek, és tényleg, a visszatért területek megnövekedett emberigényét az alföldi parasztság soraiból töltötték fel. Az öröm mégis feltétlen volt, még a magyar érzelmű zsidóság körében is, amikor megjelentek a „mieink”. De az élet nem állt meg. És a húsz év sem telt el nyomtalanul, ezek a magyarok mások, mint azok a magyarok. A háború, a front közelsége fokozta a szegénységet, a feszültséget, amit betetőzött a zsidóság tragédiája.

A második világháborúval kapcsolatos bűnök és felelősségek kérdése kettéosztotta Európát a Churchill által a fultoni beszédben meghúzott határ mentén. Nyugat-Európa átélte és feldolgozta a vitákat a bűnökben betöltött szerepéről és felelősségéről, Kelet-Európa pedig hozzátett még egy szeletet – a kommunizmust, amit Nyugat-Európának nem kellett elszenvednie. Ez mentálisan tovább terhelte ezeket a társadalmakat, és kevésbé tett lehetővé egy letisztult szemléletet. Kárpátalja megint nem döntött, hanem az új béke szabályai szerint Csehszlovákia adta oda a Szovjetuniónak, amely a Molotov–Ribbentrop-paktum óta épp olyan expanzióval terjesztette ki határait nyugatra, mint ahogy egykor Jermak Tyimofejevics az Orosz Birodalmat Szibériában. A ruszinok az új személyi igazolványból megtudták, hogy átlényegültek ukránokká, a magyarok pedig, mint bűnös nemzet, megtanulták, mi az a represszió. Itt már gyakorlatilag teljes mértékben hiányzott az értelmiségi kontinuitás, s az előttük álló két nemzedéknyi idő alatt új szereposztók jelentek meg. Az első nemzedék szinte teljes mértékben belesimult a rendszerbe, nem konfrontálódott. Az ifjabb nemzedék zöme pedig épp fordítva, már megtehette azt, hogy nem volt része a rendszernek, sokszor éppen az öregeknek köszönhetően, a tömeget képezte, amit utólag ellenállásként dekódolt. Az új hősöknek az állam nyelvét, az oroszt nem feltétlenül kellett tudnia, az állam ezzel nem foglalkozott túl sokat, a peremlét tulajdonképpen még kényelmes is volt.

És akkor a rendszerváltás. Rendszerváltás mint olyan a közép-európai országokban történt, a Szovjetunióban sosem nevezték így ezt a folyamatot, pláne nem a birodalom 1991-es szétesését. A változásokat az 1980-as évek második felében az ukrán tagköztársaságban a nemzeti-nacionalista erők indították el, amelyek már ekkor szembefordultak az állameszméjükkel ellentétes nemzetiségi törekvésekkel. A rendszer ellenhatása volt a felülről jövő kezdeményezés a nemzetiségi lét felélénkítésére. Ennek volt köszönhető a Magyar Kulturális Szövetség létrejötte is 1989-ben. Az öregeket gyorsan leváltották az ellenzéki fiatalabbak, akik a maguk során ugyancsak házon kívül találták magukat, megteremtve a párhuzamos érdekvédelmet az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség létrehozásával. Még nem tudjuk pontosan, hogy a házon kívül kerültek, vagy a padsorokból kikerülő következő nemzedék húzta-e valójában maga után a múlt örökségét. A kétségeket mindenekelőtt az ébreszti, hogy Fodó Sándor, az örök ellenzéki egyetemi tanár, akire a nehéz időkben nem lehetett nyomást gyakorolni, inkább vállalta az összes hátrányt és penitenciát, az 1990-es első (félig) szabad választásokon hiába nyerhette volna tisztán a parlamenti mandátumot, a lehetőségről nem átlátható körülmények között lemondott egy ukrán jelölt javára, aki végül is nem sok vizet zavart a politikában.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség kibékíthetetlen viszonyba került, erősödésük és gyengülésük egyenes összefüggést mutatott a mindenkori magyarországi kormányváltásokkal, illetve kikristályosodott a legfőbb legitimációs kérdés, hogy melyikük adja a 450 fős kijevi parlament egyetlen magyar képviselőjét. A nyolc választás alkalmával (1994, 1998, 2002, 2006, 2007, 2012, 2014, 2019) háromszor bukták a mandátumot (2006, 2007, 2019), háromszor az UMDSZ, kétszer pedig a KMKSZ vitte el. 1994-ben és 1998-ban egyéni képviselői helyet nyertek, az összes többi választáson azonban, a választási szabályozás sajátságából adódóan, valamely országos nagy párt vagy pártszövetség listáján indultak, kivéve a legutóbbi esetet, amikor a magyar jelöltek önállóan indultak, kapcsolódás nélkül. Úgy bukták a három lehetséges körzetet, hogy a Kijevvel való politikai alkuk során számos alkalommal megígértetett, és választási törvényben is biztosított lehetőséget magyar választási körzet kialakítására egyik politikai hatalom sem váltotta be sem korábban, sem ezúttal. Ez a blokkolás elsősorban a helyi hatalmi harcok eredménye volt. Ugyanakkor a 2019-es kampány nem azt bizonyította, hogy a jelöltek minden rendelkezésükre álló lehetőséggel éltek volna. A szándékhiányosság esetleg utalhatott az önkormányzatok felértékelésére.

Önkormányzati választásokat eddig hat alkalommal tartottak (1994, 1998, 2002, 2006, 2010, 2015). A mindenkori önkormányzati választások sajátossága, hogy a pártpreferenciák csak megyei, járási és városi szinten érvényesülnek, illetve regionális szinten olyan politikai erők is érvényesülhetnek, amelyek az országos politikában nem játszanak szerepet, nem parlamenti pártok. 2005-ben a KMKSZ és az UMDSZ is létrehozta a maga regionális választási pártját KMKSZ Ukrajnai Magyar Párt és Ukrajnai Magyar Demokrata Párt néven. Így 2006-tól kezdve a két szövetség immár nem csak magyar nemzetiségű képviselőket, hanem magyar pártok képviselőit tudta bejuttatni az önkormányzatokba. Fontos azonban azt megjegyezni, hogy a magyar pártok képviselőit a megyei, járási és városi tanácsokban találjuk meg, a falusi önkormányzatokban csak elvétve találhatók meg, ezen a szinten a magyar képviselők továbbra is függetlenek, elvétve indultak párttámogatással, miközben a kárpátaljai magyarság zömmel faluhelyen él.

A legutóbbi, 2015-ös önkormányzati választások jelentős átalakulást hoztak a megváltozott választási törvénynek köszönhetően. A meglehetősen bonyolulttá tett rendszerben immár nem indulhattak pártszövetségek, csökkentették a mandátumok számát, és a pártok számára 5%-os küszöböt állapítottak meg. Ilyen körülmények között a két magyar párt nem indulhatott szövetségben, önállóan pedig semmilyen körülmények között nem volt megugorható az 5%-os küszöb. Ebben a helyzetben Budapest támogató hozzáállásával az a megoldás született, hogy a két párt látványos békét kötött, az egyes listákat megosztották egymás között, a kárpátaljai megyei például az KMKSZ UMP, a beregszászi városi az UMDP nevén futott, a listára azonban paritásos alapon vették fel a képviselői neveket. Megyei szinten a KMKSZ UMP nevében a magyar pártok képviselői jelentik a mérleg nyelvét, a Beregszászi és a Nagyszőlősi járásban a két pártnak együtt abszolút többsége van, Beregszászban UMDP-s magyar polgármester nyert meggyőző fölénnyel. Bár látványos ellentétek nem alakultak ki a képviselők között, azonban a kommunikációban gyorsan elfelejtődött, hogy paritásos a képviselői mandátumelosztás, az UMDP mint párt elhalványult, így viszont a korábban majdnem nullára redukált magyarországi támogatások ismét elérhetővé váltak számára.

2015 óta a lengyel modellnek megfelelő közigazgatási reform – decentralizáció van folyamatban Ukrajnában, amelynek lényege a közigazgatási egységek létszámának drasztikus csökkentése úgynevezett településszövetségek létrehozásával, illetve a kompetenciaterületeknek a központból a helyi közigazgatási szintekre helyezésével. A projektet az Európai Unió, annak egyes tagállamai, valamint az Unión kívüli államok is jelentős anyagi támogatásban részesítik, amivel Kárpátalja egésze, közte a magyar közösség, igen csekély mértékben élt. A lengyel modell szerint a településszövetségek kezdetben saját kezdeményezésre szerveződtek, de az utolsó szakaszban a lemaradók esetében az állam vonta meg a határokat. Továbbgondolva az új önkormányzati rendszerben rejlő lehetőségeket, ez a lemaradás vesztes pozíciónak tűnik, különösen az 1991-es, erről szóló népszavazás óta folyamatosan hangoztatott magyar autonómiakörzetre vonatkozó igényre tekintettel. Nem javítanak a helyzeten az egyébként tartalmilag igen sokrétű ukrajnai ukrán sajtóban megjelenő erősen negatív felhangú tudósítások, amelyek könnyen tolják a közvélemény szemében a negatív sztereotípiák felé a magyarok megítélését, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy 2014 óta állandósult a titkosszolgálatok szeparatizmus-monitorozása, bármit is jelentsen ez. Az sem segít, amikor magyar részről összemossák ukrán szélsőségesek magyar emlékművek elleni támadásait, félelemkeltő utcai demonstrációit például az ungvári Petőfi-szobor kardjának fémtolvajok általi eltulajdonításával.

Függetlenné válása óta Ukrajnában a nemzetiségi alapon való területi tagozódás a létező legnagyobb ellenállást váltotta ki, a 2014-es kelet-ukrajnai hibridháború kitörése óta pedig egyenesen nemzetbiztonsági kockázati tényező. 2020 őszén esedékesek az új önkormányzati választások. Ezzel kapcsolatban figyelmezető jel, hogy hónapok óta napirenden van a választási törvény átalakítása, amivel a jelen állás szerint ki akarják zárni a regionális pártok indulását. A két magyar párt országos párttá válása a népesség csekély létszáma miatt kivitelezhetetlen. Ezzel gyakorlatilag ellehetetleníthetik a magyar pártok helyi politikai szerepvállalását a döntéshozatalban, amely irányba már most, választások nélkül is elindult egyfajta belső átrendeződés az önkormányzatokban. Az önkormányzatok jelentőségét azért sem lehet eléggé túlértékelni, mert a közösség gazdaságilag nem áll erős lábakon, magyar nagyvállalkozó soha nem volt körükben.

Mennyi is az a létszám, amiről beszélünk? A dualizmuskori régió körülbelül 600 ezer lakosnak adott otthont. A 2001-es, eddigi egyetlen ukrajnai népszámlálás szerint a megyének egy és negyedmillió lakosa volt. A magyarok lélekszáma megközelítette a 160 ezret, s ez a közösség az akkor már egyre csökkenő népességű Ukrajnában azon kevesek közé tartozott, amelynek lélekszáma stagnált, köszönhetően a magukat magyarnak valló roma lakosoknak. Magyar kutatók 2017-ben végzett demográfiai felmérése (árnyéknépszámlálás) szerint ekkor a magyarok lélekszáma legfeljebb 131 ezer főre volt tehető, beleértve az ideiglenesen távollevőket, és a magyar anyanyelvű romákat is. Közülük az évnek legalább a felében külföldön tartózkodók száma 11–12 ezer főre becsült. Ez a népességszám Ukrajna összlakosságának kevesebb mint 0,3%-a, s a megye lakosságának valamivel több mint 10%-a. Tény, hogy a kárpátaljai magyarok a politikai térben, és 2008, a vereckei honfoglalási emlékmű avatása óta a köztudatban is sokkal láthatóbbak, mint az számarányukból következne. Inkább tűnik nemzetiségi, mintsem katonai kérdésnek, hogy megkezdődött az építkezés Beregszászban – az egyetlen (enyhe) magyar többségű városban – egy jelentős létszámú katonai kontingens telepítése céljából.

A kárpátaljai magyarok legnagyobb teljesítménye és kincse a magyar iskolarendszer, az óvodától a felsőoktatásig. Az állami iskolarendszerben végig színmagyar nyelven lehet tanulni, és magyar tannyelvű az alapítványi fenntartású (Magyarországról finanszírozott) II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Beregszászban, illetve az állami Ungvári Nemzeti Egyetem magyar kara. Eddig. Ukrajnában elnöki-parlamentáris és parlamenti-elnöki rendszer váltogatja egymást, az ország első számú politikusa az államfő. A baloldali államfők regnálása torkollott forradalmakba – a narancsos forradalom 2004-ben és a méltóság forradalma 2014-ben, és a jobboldali államfők alatt hoztak olyan intézkedéseket, amelyek negatívan érintették a kisebbségeket. A narancsos időszakban hozták be a kötelező emelt szintű érettségit – azonos feltételekkel, mint az ukrán anyanyelvűeknek – azok számára, akik a felsőoktatásba akarnak felvételizni. Majd 2012-ben következett egy nyelvtörvény, amely regionális jogokat biztosított minden olyan kisebbségi beszélőnek, akiknek aránya az adott régióban eléri a 10%-ot. 2014-ben a forradalom előidézte politikai fordulat legelső parlamenti döntéseinek egyike volt ennek a nyelvtörvénynek az eltörlése, melynek aláírását, a közfelháborodás hatására, akkor még elutasította az ideiglenes államfő. A folyamat azonban elindult, amit egyszerre lassított és tett visszafordíthatatlanná 2014 tavasza – a Krím elcsatolása, és a keleti megyékben az azóta is zajló háborús konfliktus kitörése.

2017 óta a magyar kérdés az akkor elfogadott új oktatási kerettörvény körül forog. A jogszabály nyelvi cikkelye megszünteti az anyanyelvű oktatás vertikumát, felmenő rendszerben a tantárgyak egyre nagyobb százalékának államnyelven való oktatását írja elő. Kivételezett helyzetbe az őslakosokat helyezi, mely kategóriába Ukrajna csak a krími tatárokat sorolja, akik száz százalékban de facto külföldön élnek – a megszállt Krím-félszigeten. A jogszabály hatályos, így hivatalosan nemzetiségi iskolák már nincsenek, hanem minden oktatási intézmény államnyelvű, a volt nemzetiségi iskolákban pedig a nemzetiségek nyelvén is folyik oktatás. A magyar oktatási hálózat ettől független zsugorodása már korábban megindult, több helyen a magyar iskolák fenntartása a roma tanulóknak volt köszönhető.

Egyre szigorodik a felsőoktatás feltételrendszere is. Bár a beregszászi főiskola alapítványi fenntartású, de meg kell felelnie az állami szabványoknak ahhoz, hogy működhessen. Az egyre inkább felfelé srófolt tudományos-szakmai kritériumok keményen próbára teszik a negyed évszázados intézmény utánpótlást teremtő erejét, és a különböző direktívákból az is kiolvasható, hogy a felsőoktatás államnyelvűsítése sem elképzelhetetlen. A 2015-ös önkormányzati választások után, amikor a magyarok várakozáson felüli sok mandátumot, s ezzel önkormányzati pozíciókat szereztek, jól látszott, hogy nagyon nehezen tudják betölteni ezeket a helyeket, kevés az ukrán nyelvben megfelelő szinten jártas személy. A nyelvi szabályozásokat az állam éppen azzal indokolja, hogy az államnyelvben járatlan állampolgárok és közösségek nem integrálódnak a társadalomba, nem tudnak részt venni annak vérkeringésében. A magyar közösség államnyelvtudása minden erőfeszítés ellenére alacsony, a vita lényege, hogy ez politika kérdés – törvénnyel lehet rajta változtatni, vagy módszertani kérdés – rosszul tanítják, amire a magyar közösség hivatkozik. Tény az is, hogy sem politikust, sem (politikai) szakértőt, sem sajtómunkást nem tudott kitermelni a közösség, aki a magyar közösség szempontjait az ukrán nyilvánosságban és a politikai játéktereken is egyenrangúan meg tudná jelentetni. Ennek a következménye, hogy az ukránok bármit elhisznek a magyarokról. A politika pedig ezzel a hangulattal a háta mögött negligálni tud.

A magyar nyelvűség fenntartása az iskolákban csak a magán fenntartású intézményekben látszik elképzelhetőnek. Ilyenekkel Kárpátalján az egyházak rendelkeznek – ez a kevesebb mint kilencven iskolából öt intézmény. Egyre több idős ember marad magára, az idősödő társadalomban és a munkaképes korúak növekvő elvándorlása mellett, humanitárius megfontolásból is a karitász szerepét nem lehet túlértékelni, sőt, nem lehet nem értékelni, ami szintén az egyházakra hárul.

A magyarországi média egy része rendszeresen felhorgad az „ukrán” szavazókon, akik a szociális ellátórendszert is elveszik, anélkül, hogy itt adóznának. Ezt a kárpátaljaiak a saját szempontjukból nem így látják. Az 1990-es évek elejét, a teljes nincstelenséget a hallgatólagosan engedélyezett határon átnyúló csencselésekkel lehetett túlélni. A helyzet normalizálódott, de az életminőség beállt egy reménytelenül változtathatatlannak tetsző monoton szintre, amelyet például egy folyamatosan a földbe állás előtt toporgó egészügyi rendszer kísér(t). A magyar állampolgárság megszerzése – az ukrán törvények ezzel kapcsolatos elutasítása ellenére – egyfajta lélegeztető csatorna is. Ugyanakkor a magyarországi ellátórendszer csak úgy áll rendelkezésükre, ha Ukrajna felé mindenféle szálat elvágnak, leadják a személyi igazolványukat, kijelentkeznek minden nyilvántartásból. A fiatalok jelentős része eleve a magyarországi felsőoktatásban tanul, és szinte teljes bizonyossággal így elvesztek Kárpátalja számára. Mindeközben az egyre öregedő Magyarországnak szüksége van a szomszédból érkező humán erőforrásra, és nagyon jól jön az egyre növekvő számban érkező (magyarul nem beszélő) ukrán munkaerő (is).

A 2019-ben, az államfőválasztás után, de még a leköszönő elnök hivatali idejében elfogadta a parlament és Petro Porosenko rögtön aláírta az új nyelvtörvényt, ami a kisebbségi nyelvek regionális jogai helyett az államnyelv jogait helyezte védelem alá, olyan szinten, hogy a focimeccsen a káromkodás nyelvét is jól meg kell fontolni. Arról ne is beszéljünk, hogy aki szándékos helyesírási hibát ejt, az ellen eljárás indítható – miközben az új nyelvtörvénnyel egyidejűleg megjelent az új helyesírási szabályzat. Aki abban reménykedett, hogy a 2019-es államfő-, illetve parlamenti választások után hatalomra kerülő politikai tábor új arcokat és új szeleket hoz a nemzetiségi és nyelvpolitikában, azokat meglephette, hogy az új elnök, a politikán kívülről jött Volodimir Zelenszkij és a megújult parlament, amelyben Ukrajna történetében először szerzett egyetlen párt többséget, nem törölte el sem az oktatási kerettörvényt, sem az államnyelvi törvényt, hanem további lépéseket tett az implementáció irányába. A durva hangütés csillapodott a porosenkói érához képest, azonban a nemzetiségpolitikában – és a külpolitikában – nincs váltás. Az ország általános állapota már-már civilizációs kihívás, s ebben a békés peremterületek problémái periferiális problémák, miközben nyilvánvaló, hogy a regnáló hatalom minden lehetséges politikai alternatívája a reménykedést is azonnal elvágná.

A két ország közötti párbeszédben Ukrajna jól tudja használni, hogy az Európai Unió társult tagja, Magyarország pedig láthatóan ráhagyatkozik a kárpátaljai véleményre. Hozzátesz-e valamit az ukrán állam a magyarok életéhez? Ugyanannyit, mint az egész országéhoz. Működteti, beleértve az iskolákat, az olyan, amilyen egészségügyet stb. A magyar immunitás a permanens gazdasági és politikai válságokkal küzdő országban egyre gyengébb. A magyarországi támogatás ezt próbálja megtámogatni.

Itt tartunk.

*

Hová jutottunk száz évvel Trianon után? További cikkeink:
Szalay Zoltán: Trianon és a szolidaritás
Szerbhorváth György: Magyarok a Vajdaság „Aranyidejében”

Parászka Boróka: Szabadulás Trianontól
Széky János: Trianon – kinek fáj?