dunszt.sk

kultmag

Malignus (Kivezetés)

Az ember pontosan tudja, mikor hagy ott
örökre egy tájat, egy szobát, ahol sokáig élt.
(Márai Sándor: Zendülők)

A járókeretet hátrahagyva megy, púpozott háttal, ahogy a csípője engedi. Karjai a vakok szerelmes slamposságával fognak rá mindenre, kezének pontos találatai viszont mutatják, nagyon is látó ember. A nappaliból nézem anyámat, ahogy szobáról szobára halad. Az erdőszéli házban vagyunk. Öt perce még egy feles mellett ültünk az étkezőben, mélyen lesújtva fejtettük vissza az emlékeket, mit is mondott, tett utoljára, aki nincs többé. Azzal ment el az időm, hogy féltem, nem tudom megvigasztalni, hiszen előbb magamat kéne. Kifosztották a kertecskéjüket, apám meghalt.

Megittuk a felest, tologattuk a poharat a viaszosvászon terítőn. Mikor anyám megindult, először fel sem fogtam, mi van. Eszembe jutott, hogy egy hónapja ugyanitt ültünk hárman, anyámék az étkezőben, én a kisnappaliban, amikor orvos barátom telefonját vártuk. Ide, ehhez az asztalhoz jöttem át a hírrel, hogy rosszindulatú. Tulajdonképpen erre ocsúdtam fel, hogy mit tettem. Emlékszem, milyen abszurd módon megijedtem, mert zajt keltettem. A zaj megszűnésére vágytam, hogy hallgassak el. Ítéletet mondtam ki, lehetséges ez? Hát szeretsz te engem?, kérdezhetné. Hányingerem lett, hisz feloldódtam egy tabuban. Ostoroztam magam – ennyi erővel jobban járok, ha kinyitom a nadrágom, és meglóbálom előttük az izémet. Beszéltek, hallottam valamit, ők voltak azok, de aztán békén hagytak.

Annál nagyobb volt a nyomás a gyomromban, amikor, valamivel később, jöttek az elkapott képek. Apám szinte bele sem piszkált a kétféle, háromféle menübe, visszafeküdt a belső szobába. Pedig anyám megfőzte az összes kedvencét, minden napra többfélét. Úgy maradt az edény, a tál, a tányér, ahogy odatette. A kettejük közti csendes és méltóságteljes szeparációt nehezen lehetett megemészteni. Néztem, ahogy anyám mereng a maradék fölött. Sebzetten szipákol, de nem szól. Ezeknek a még gőzölgő ételek közt töltött perceknek a szomorú közönye, attól tartok, nem vitt minket közelebb egymáshoz. Közös volt a szégyen, ez sem sikerült. Hiába tiltakoznék, ez a hibbant helyzet állt elő, mindenki szégyenkezett. Csak az elején próbálkoztam a felelősség felhígításával, egy hét után nem könyököltem anyám mellé az asztalra. Az arcát figyeltem lopva, vajon milyen volt kislánynak, hová bújt el, ha megijedt, vagy ha gondolkodni, játszani akart. Fakósárga az arcbőre. Lassan mozdult, a huzattal kiverette a gőzt a nappaliból, a friss levegő egy újabb utolsó románc kezdete volt: talán majd holnap. A lassan kihűlő áramlatokat azóta is érzem az arcomon.

Mint apám utolsó rám vetett pillantását. Még tudatánál volt, felismert, mosolygott, amikor a kórházban az ágyához léptem. Rá egy percre már kúszott a hályog a szemére, valami fehéredés, fene tudja. Talán tényleg akkor gondoltam bele, hogy a haldoklás az életnek vagy a halálnak a része-e. Egy mosoly, a felismerés mosolya, röptében elkapott pillanat, hetvenhárom év jóváírása egyetlen mosolyáért. Nem volt könnyű eset, de hát melyikünk az.

Apám pupillája lassan üvegessé vált. Az őrző bal szélső ágyának hófehér lepedőjén szinte eltűnt a teste. Zihálva, aprókat lélegzett, majd már sehogy. Az EKG monitoron vízszintes csíkok. Megállt a szíve. A nővér ugrott, kiterelt minket. Kint ültünk, sírás, tehetetlenség, a lemondás első, még törődött kiütközése. Odabent az újraélesztéssel próbálkozhattak. Mire visszaengednek, múmiaként betekerték az őrző fehér lepedőivel. A folyosó nedves szaga jött velünk, míg megtettük azt a pár lépést az ágyig. Ott már semminek sincs szaga, steril minden. És ő olyan kicsi. Feje is letakarva. Lehajtottam a lepedőt, anyám, majd én is megcsókoltuk a homlokát. Teljesen összezavart, hogy az én csókomnál a műbőr tolltartóm illatát éreztem a messzi múltból. Az iskolai leckevégzések emléke. Apám meg se rezzent. Végül így lett a történteknek súlya. Mostantól csak magunkra dolgozunk.

Kint a folyosón egy tipp-topp kis ember, sztetoszkóppal a nyakában, bizonyára orvos, előzékenyen a falhoz húzódva megállt, míg apám kórterme felé haladtunk. Össze kellett szedni az ágyánál hagyott dolgait. Egy autósújság, ilyesmik, nagyjából sejthető, hogy a félelemtől nem értette, mit olvas. Márpedig próbálkozott, a tűzésnél látszott a visszahajtás.

A síró különítmény betoppanásakor a kórteremben mindenki felült az ágyán. El lehet képzelni, még semmit sem tudtak. Látták, ahogy apámat a műtőbe tolták, de még akkor is a rehabilitációval biztatták. Amit bevittünk oda, azt a romlott szellemű üzenetet, miszerint ilyen gyors a halál, leejtett állal vették tudomásul. Azt vágtuk a képükbe, ez vár rátok is. A görgős kis szekrénykén kaparásztam a könnyektől megvakulva, és hát őszintén szólva, a halált képviselni ezek között nagyon magányos dolog volt. Holott közben szabadabbnak éreztem magam, mint aznap, vagy az elmúlt hónapban bármikor. Néztem az arcukat, ez lenne a természeti állapot? Szegényeknek odalett az épphogy aládúcolt, korhatag bizodalmuk. Dicső harc és hősies vereség. Mint az Iliászban, hogy abban mennyit sírnak a férfiak…

Apám esernyője, amit már nem bírtam rendesen a hónom alá szorítani, minden második lépésnél a keramitnak koppant, úgy haladtunk végig a hosszú kórházi folyosón, mint a facipős szerzetesek. Átvágtunk a melegben elernyedt parkon, a kórház kapujából visszanéztem. Apámat a bevett kíméletességgel boncolják majd. Aztán pár nap múlva összezsugorodik, elporlik a lángok közt, hiszen köztudottan hamvasztás párti volt. Valami kis reményt nyújtott, hogy az ördög éjszaka dolgozik, és akkor nappal volt.

*

Szóval állok a nappaliban, nézem anyámat, ahogy elindul az asztaltól. Kézrohamos búcsúját, ezt a tettmámort, megérinti az összes bútort, kinyit ajtókat, fiókokat. És mindezt bot és járókeret nélkül. Valóban kértem, nézzen szét, mit vinne a másik városba, ahová elviszem. Itt nem maradhat egyedül, nem tudná ellátni magát. De ilyen holdkóros bolyongásra nem számíthattam.

Úgy lehet nézni őt, mintha álmodnék. Piros szalvéta hull a földre. A régi csillár kristályfüggői esnek mellé. Rá ne lépjen, elesik. Amikor mellé érek, látom, milyen kicsi. Félek, hogy megfordulnak a szerepek. Vegyél fel, mondaná nekem, elfáradtam. Lehajolok hozzá, pillanatra meglátom magam a tükörben, a fejtetőn a tonzúrafélét, úgy kopaszodom, ahogy az apám. Erősen összerázkódom, mint amikor egy szörnyű gondolat ledönti a gátakat, vagy amikor véres sebesülés tanúja vagyok.

És ő halad tovább. Vizsgáztatja a tárgyakat. Elég nagy zajjal van. Gondolom, kapaszkodna, mert dőlnek a barnult dobozok, a ruhák mosva eltett halmai. Csodaszámba megy, hogy bírja ki a testi fájdalmat ordítás nélkül. Végig a száján át lélegzik, a szája félig eltátva. Világos, azért fog meg mindent, hogy érezze az életet, az ő elmúlt, közös életüket. A holttesthez nemigen mert nyúlni, a hátramaradt dolgaihoz muszáj volt. Asszonyos módon foglalkozott az egyedüllét máris előbukó talányaival. Például a miniatűr aranyozott bányászlámpákkal mi legyen. Eltesz, válogat, lelök, megsimít dolgokat, dönt a halott további jelenlétének intenzitásáról. Talán így frissül fel, gyűjti a lelkierőt, hogy tovább bírja. Csak jön majd a túllendülés.

Pár perc után másként látom, ezek megindítóan szép mozdulatok. Nem úgy szépek, hogy bármi visszatükröződne bennük, mondjuk a múlt. Ahogy örömtelenül robog tovább, a tárgyak meglepetten lélegezni kezdenek a keze alatt. És anyám sem zihál már olyan vadul, néha újszülött csodálkozással megáll, úgy néz körül, mint aki soha nem csalódott még. Ez jó lesz rád, tart felém egy piros pulóvert, teljesen új. Kérném, hogy ne feszítsük túl a húrt, de odamegyek, átveszem. Tényleg egészen újszerű. Nem hordanám, mondom, de máris megbánom, a fiún is múlik, ha elgyávul az anyja. Inkább innentől követem, csigaként csúszunk a ház belső felületein. Pedig hordhatnád, veti még ellene, és bár nálunk nem játszanak az örökkévalóság szempontjai, szerintem ezen azt érti, álljunk át, úgy könnyebb, az apám oldalára.

Aztán kifulladva ül a kertben a diófa árnyékában. Az erdő felől kiáltást hallunk. Az erdész az. Látszott egy ligetes részen a kivénhedt terepjárója is. Sosem voltunk jóban, elhúzódott a vita egy kerítés áthelyezéséről. Virágot hoztam magának, mondja, messze az Adrián mögött voltam, ott nőnek ezek, az erdőszéle egész fehér. Hallottam a férjéről, részvétem. Majd, a kegyelmi pillanatok iránt borzasztó érzéketlenül vált a tónuson. Mint aki vidámabb témát talált, balra anyám mögé mutat, és azt mondja, maradt még kettő, ide szorítottuk őket, kivinnénk. Csak most értünk ide, órákon át üldöztük a többit. Feltűnt mögötte egy fiatalabb férfi, sötétzöld formaruhában. Mintha bármi kérdés hangzott volna el, hozzátette: Ki kellett őket, annyit romboltak a környéken. És mutatja, ott, ahová apám egy törött kecskelábú asztalt húzott le még tavasszal, ott lőtték le a vaddisznókat. A külső kerítést átszakították, de a betonoszlopokkal megerősített belsőt, ez régen egy nagyobb kennel volt, már nem tudták. És ott lőtték le őket. Nem jött ki senki, gondolták, nincsenek itthon. Aztán a felső szomszéd, a Barna elmesélte, mi történt nálunk.

Amikor nekiállnak, vonszolnák ki őket, az egyik állat egész testében megráng, kiugrik a fiatalember markából, a lejtős talajon néhány tánclépésnyi leszúrással és sasszéval elnyeri egyensúlyát. Bűvölő tekintetét anyámra villantja. A szeme körül – sörte lehet az is – mintha műszempilla meredezne. Aztán a völgy felőli kerítésnek rohan. Testének, mozgásának feszültsége robbanásszerűen üt meg minket. Világos, hogy ez a manipulált létezésmód, a testsúlynak és egyéb adottságoknak ilyen tudatos alkalmazása, ahogy a zöld drótfonat óriásszövetét felszakítja, talán tíz méteren lerántva a tartóoszlopokról – földöntúli. Mind a négyen mozdulatlanná válunk, hallgatjuk a csörtetés távolodó hangjait.

Anyám rám néz, ezek voltaképpen az erdőből lőttek a lakott terület felé. De szó nélkül hagyja a történteket, int, hogy segítsek neki felállni. Kéri, hogy induljunk. Tudom, hogy sajnálja az életéért küzdő állatot. Úgy egészében, ezeket a mai, émelyítően szörnyű tanulságokat. Meg hogy rám is hárul a rosszból. Ezt ki is mondja a kocsiban, aztán egy mozdulattal kiszedi a fogsorát. Kicsiket csámcsogva, az ínyét edzve, fejét csóválva bámulja a jól ismert, elsuhanó telkeket. A lemenő nap éles kontúrokat húz a szegényesebb dűlőkre, mindkettőnket megragad ez a fogyatékos harmónia.