Fugaerekben rejtőző líraiság

Szendrői Csabát nem hiszem, hogy bárkinek is be kéne mutatni. Legalábbis azoknak biztosan nem, akik figyelemmel kísérik az évről évre egyre népszerűbbé váló magyar alternatívrock-zenekar, az Elefánt ténykedéseit. Sőt megkockáztatom, hogy a hardcore rajongók számára az sem túl meglepő hír, hogy az énekes-frontembernek, akiről régóta tudni lehet, hogy dalszövegeken túl verseket is ír, amiket saját tumblr oldalán tesz közzé, 2019 nyarán megjelent az első verseskötete Mintha muszáj lenne címmel a Scolar kiadó gondozásában.

Ha némiképp rosszmájú akarok lenni, megjegyezném, hogy ennek már épp ideje volt. Ugyanis a magyar könyvkiadásban megfigyelhető egy olyan trend, hogy a könnyűzene jeles képviselőit, és itt leginkább a dalszövegírással (is) foglalkozó énekes-frontemberekre gondolok, időről-időre megpróbálják a kortárs magyar irodalomba beemelni. Kiváltképp akkor mutatkozik meg ez a szándék, ha az a bizonyos alkotó pályája zenitjén van. Amellett, hogy e mögött jól megfontolt üzletpolitikai kalkuláció áll, ez a tendencia már csak azért is visszás, mert azt sugallja az irodalomban kevéssé jártas olvasók számára, hogy az „irodalomcsináláshoz” elég egy kevéske rímfaragó tehetség és/vagy a kalandos életútból következő vaskos élményanyag, holott ez nyilvánvalóan nem így van. Az utóbbi években se szeri, se száma a zenészekről szóló különféle kiadványoknak (Lévai Balázs: Lovasi – Idáig tudom a történetet; Géczi János: A Bunkerrajzoló – Likó Marcell – élettörténet rekonstrukció; Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó – Beszélgetések Menyhárt Jenővel; Müller Péter Sziámi: Dalszövegkönyv; Kiss Tibor: Ventilátor blues vagy a Neonradír című könyve; Kiss László – Bérczesi Róbert: Én meg az Ének – behúzott szárnyú felfelé zuhanás), és ezzel nincs is semmi baj, a legtöbbje ugyanis interjúkötet, memoár vagy dalszövegkönyv, nem akarja „eladni magát” magas irodalomként, megbújik a szekunder irodalom biztos kategóriájában, azonban a fent említett kiadói stratégiának engedve megjelent a magyar könyvpiacon egy-két olyan könyv, amelyen érezhető a primer irodalomként való pozícionálás.

Miután 2015-ben megjelent Géczi János beszédes, A Bunkerrajzoló – Likó Marcell – élettörténet rekonstrukció című kötete az Athenaeum gondozásában, melyben az író/költő a zenész-dalszövegíró nehéz gyerekkorát és kamaszéveit dolgozza fel, alig egy évre rá ugyanez a kiadó előáll a Vad Fruttik frontemberének egybegyűjtött dalszövegeivel. Ugyan a kiadványban szereplő szövegek a zenekar lemezeinek megjelenési sorrendjében vannak prezentálva, és ezek valóban a sokak által ismert verzék és refrének, mégis az utolsó két album esetében (Darabok; Tudom milyen) az egyes szerzemények kapnak egy Géczi János által ritmikailag átdolgozott szövegvariánst, úgy, hogy közben a könyv másik oldalán a Likó által írt eredeti „zsengék” olvashatók. Ez a gesztus pedig amellett, hogy betekintést enged a kétségkívül izgalmas műhelymunkába, óhatatlanul arra irányítja a figyelmet, hogy miként lehet a Vad Fruttik frontemberének dalszövegeit „professzionális” versekként olvasni. A másik, talán ennél is beszédesebb példa Lovasi András: Még nem összes című könyve, amely 2017-ben jelent meg a Libri kiadásában. Ezzel kapcsolatban érdemes Nyerges Gábor Ádám: Letekerve a volumét című könyvkritikáját elolvasni, idézem: „A Libri idei kiadványa, a Még nem összes (…) leplezetlenül támaszkodik a jelentékeny szerzői életműveket összegző gyűjteményes kiadványok hagyománymintázataira”, majd a továbbiakban így folytatja: „a kiadvány egyértelműen összes versekként pozícionálja magát, és nem véletlen az sem, hogy a cím játékos kiforgatása is erre a sémára utal” – persze Lovasi András dalszövegeivel kapcsolatban, és itt leginkább a Kispál és a borz szövegvilágára gondolok, mindig is folyt egy élénk vita arról, hogy ezek mennyiben működnek úgy, mint a „valódi” versek.

Számító üzletpolitikai megfontolás vagy sem, a kortárs magyar irodalomban több olyan írót és költőt találni, akik zenészként kezdték a pályájukat, és ma már oszlopos tagjai a irodalmi kánonnak. Elég csak Kollár-Klemencz Lászlót vagy épp Závada Pétert említeni, akik amellett, hogy igen jelentős zenei karriert tudhatnak maguk mögött (az előbbi a Kistehén zenekar frontembere, utóbbi pedig a mára már feloszlott Akkezdet Phiai underground hiphopcsapat oszlopos tagja), sokak által elismert, magas esztétikai minőséggel bíró irodalmi tevékenységet folytatnak. Kollár-Klemencz Lászlónak eddig három prózakötete (Felhős – Kistehén; Miért távolodnak a dolgok? – Új természetírások; A műanyag kerti székek élete), Závada Péternek pedig három verseskötete (Ahol megszakad; Mész; Roncs szélárnyékban) és egy drámakötete (Je suis Amphitryon) jelent meg. Ők amellett, hogy saját tehetségük okán kerültek be (vagy inkább: maradtak benn) a kortárs irodalomba(n), mondhatni ennek a kiadói üzletpolitikának a nyertesei, úgy, hogy ma már kevesen kérdőjelezik meg szépírói legitimitásukat.

No, de mi a helyzet, merül fel a kérdés ennek tükrében, Szendrői Csaba Mintha muszáj lenne című verseskötetével? Ez a vékonyka, 39 írást tartalmazó kötet el tudja-e hitetni az olvasójával, hogy szerzője nemcsak remek zenész, hanem jó költő is egyben? Illetve, a zömében rövid, instagram-bejegyzésnyi szövegek el tudják-e feledtetni az emberrel az Elefánt dalszövegeit, kibírják-e a csend próbáját, és vajon önálló művészeti alkotásként tudnak-e hatni? Rájuk aggatható-e a címke, miszerint ezek versek, ahogy erre a könyv hátsó borítóján lévő fülszövegben Simon Márton is utal?

Megítélésem szerint, ezek a hangulatában későmodern, sok esetben neoavantgárd képzettársításokat felvonultató, váratlan, ötletes – „angyalpornó” (9.), „Neonsárga mellényben jött a nyár” (36.), ám sok esetben keresett és „túlagyalt” – „Nesztelen csigák / a meztelen csigolyán” (18.), „Atommagjaimat a járdára köpöm” (17.), az öniróniától és a dialektikus gondolatfűzésektől sem mentes – „Nyugodj meg, nem vagy egyedül. / Mind egyedül vagyunk” (9.) írások billegnek azon a határon, hogy mikor tekinthetőek az egyébként nagyon tehetséges dalszövegíró vers-blöffjeinek, illetőleg mikor válnak egyedi tapasztalatokat izgalmasan rögzítő, higgadt (értem ezalatt: mértéktartó, a versteremtő akarat „túlhabzásait” féken tartó) lírai szövegekké. Ez utóbbira egyébként többször is van példa a kötetben (Cérna; Káni; Pocsolya; Skizofrén szerenád; Zár; Hattyú; Zsák; Busz; Satír), ilyenkor kellemesen andalgó, megindítóan szép lírát kapunk, meghökkentően eredeti költői képekkel: „az ősz, / ez az apró mellkasával küzdő, / hízott szívű öreg” (14.).

Ám sajnos a kiadvány összképét erősen lerontja a gyengébben sikerült írások viszonylag nagy hányada, a verseskötet mintegy kétharmadát teszik ki az ilyen típusú szövegek. Szerencsére kifejezetten rosszul megírt versből, ami az elejétől a végéig rossz vagy érdektelen, kevés van (Lufi; Modem; Öl; Sehonnan bárhova; Fizikus; Krémes), azonban sok az olyan szövegrész a Mintha muszáj lenne közepesen jó verseiben, ami ujjgyakorlatnak hat, keresett és snassz: „Vagy valami ilyesmi” (16.), a befejezetlenség érzetét kelti vagy nyelvtani pontatlanságokat tartalmaz: „Nem fojt, / hogy múlsz idő. / Veled vagyok. / És mind integet” (50.) vagy: „Testet ölt a szél, / ahogy a kabátomba csap” (24.), elsődlegesen a szavak ritmikájára, és nem az adott szöveg belső logikai struktúrájára épít. Sok esetben a szövegek koherens egészként való elfogadását paradox módon egyszerre gátolja a szerzői „könnyűkezűség”, adott esetben a felületes szövegmegmunkálás, illetőleg az elmésnek vagy humorosnak szánt, épp ezért túlpörgetett vagy „túlgondolt” költői képalkotás, illetve a bonyolult hasonlatrendszer- és metaforahasználat.

Van, hogy egy izgalmas versfelütést (ilyen például a Fény című vers első pár sora: „Nem maradhattam ott. / Fagykarikát lehelek a télbe, / míg felszikráznak az éjjel / fogcsikorgatóan hideg padok”) gyenge folytatás követ („mintha leföldelnék a húst, / valami szomorú áramot / kapnak. Elvezeti az ónos eső / át a városon. Veszek / valami halottat”). Az idézett szöveg második fele nemcsak a pongyola megfogalmazás miatt rossz – „Veszek / valami halottat” –, hanem azért is, mert a szerző érezhetően nem fordított kellő figyelmet a versindító gondolatok kibontására, és a hanyagul, mintegy ötletszerűen odavetett sorok – „Elvezeti az ónos eső / át a városon” – súlytalanná, rossz értelemben véve „légiessé” teszik az adott szöveget. Máshol viszont pont a versindító gondolatok okozzák a bajt. Például a már korábban említett Öl című írásnál a – „Nesztelen csigák / a meztelen csigolyán” – felütés elsőre kétségtelenül attraktívnak hat, ám a vers tanulsága az, hogy ezzel a szürreális képpel a szerző nem igazán tud mit kezdeni. Gyanítható, hogy az indító sorokat a nesztelen–meztelen szavak összecsengése és a csiga-csigolya hangalaki hasonlósága ihlették, ezek aztán olyan gondolatokat és képi asszociációkat generálnak a későbbiekben, amelyeket Szendrői már nem tud szerves egésszé összegyúrni a vizsgált szövegben.

A fizikai vagy kémiai kifejezések nagy arányát – „szublimál”, „endoterm folyamat” –, illetve az ezeket a folyamatokat valamiképpen megidéző verssorok – „értem a fizikát”, „elfelejteni a fizikát” – túlzott szerepeltetését nem tartom túl indokoltnak, annak ellenére, hogy például a Káni című versből tisztán kiviláglik, miért is olyan fontos a szerző számára a sok esetben hőveszteséggel vagy halmazállapot-változással – „Láttalak a parton elpárologni” (19.) – járó vegytani folyamat. Világos, hogy Szendrői a múló szerelem metaforájaként érti a fizikát, amivel a szakítást, a leválást, majd a szükségszerű eltávolodást, és e folyamatban a szeretett másik fél különféle állapotváltozásait írja le. A gázokban és ködökben a gyászmunka lelki stációi sejlenek fel. Tulajdonképpen maga a kötetszerkezet is ezt a folyamatot követi, ugyanis, amíg az első, Állítólag kémia ciklus a fájdalom- és veszteségérzetre koncentrál, addig a Satír a fennálló helyzet elfogadásáról, a primer fájdalmon való felülemelkedésről szól, arra tesz kísérletet, miként lehet a hontalan szerelmest rezignált, magányos férfiként ábrázolni. E folyamat példaértékű szövege a cikluscímadó Satír című vers, amely terjedelmében és kidolgozottságában is felülmúlja a kötet többi írását. Ez nem csak azért kitüntetett szöveg, mert programadó versként is funkcionál: „csak egy vonalat húzok / inkább cikkcakk / firka lesz / vonalak jobbra / vonalak balra / jó sok vonal / túl sok vonal / satír”, hanem mert kimondatik benne a kötet egészét meghatározó alapgondolat: „nem lesz / egyebe / csak széle / ott kezdődik / ahol vége”.

A Mintha muszáj lenne kapcsán sok mindenről lehetne még beszélni. Például felvetődik a kérdés, hogy az olyan modern szavak és kifejezések, mint a „raszterizál”, „fotocella”, „kompatibilis”, vajon problémamentesen belesimulnak-e az egyedi megfigyeléseket tartalmazó, javarészt állapotleíró (helyenként nagyon is lírai) szövegekbe? A kémiai és fizikai folyamatokat leíró (vagy azokat ilyen-olyan formában felemlegető) szövegrészekkel ugyanez a bajom. Amellett, hogy ezek a szavak/kifejezések/félmondatok sok esetben logikailag sem következnek az adott szövegekben használt gondolati struktúrákból, meglehetősen szervetlenül kapcsolódnak a mindenkori szövegtesthez. Emellett, szintén problémásnak tartom az olyan szövegrészeket, amelyekben a szerző sablonos, esetenként közhelyes megállapításokat tesz: „s végül megadja magát / minden, mit észlelünk, a víztől a / ceruza hegyéig minden csak atomok / és molekulák egyidejű remegése” (38.) vagy: „Hogy a haláltól / állítólag nem is félhetünk, mert / annyira sem kiismerhető, / hogy félni lehessen tőle” (45.) – ezekkel nem is csak az a baj, hogyha Szendrői így is tud írni: „Mielőtt hátat fordítasz, / tapogasd magad végig: / elviszel-e mindent, ami zörög? / A törött dolgok közt lesz-e, / ami eszedbe idézi / az elásott ördögöt?” (28.), akkor miért a könnyebbik utat választja, hanem hogy ezek az okoskodó kiszólások nem illeszkednek szervesen az adott versekbe, megmaradnak idegesítő zárványoknak, amelyek ráadásul az addigi metrumot is megdöccentik.

Szendrői Csaba Mintha muszáj lenne című kötetében egy ügyes zenész dalszövegei vannak versekként prezentálva, amelyek ráadásul alig különböznek az Elefánt zenekar jólismert szövegeitől. Egyrészt sok bennük a nyelvi átfedés – „fugaerek”, „macsek” stb. –, másrészt ugyanaz az asszociatív, a szavak zeneiségére építő szövegalkotási metodika jellemzi a kötetet, ami a zenekar lemezein is megfigyelhető. Ráadásul ezek a versek semmivel sem precízebbek vagy jobban kidolgozottak a daloknál. Számomra hiányzik belőlük a fegyelem, ami a szigorú szöveggondozáshoz szükséges. Ennek hiányában legtöbbször hol jobban, hol rosszabbul sikerült versvázlatoknak tudom tekinteni az adott írásokat. Pedig, ha a Hattyú című verset (és itt valóban az elejétől a végéig jól kimunkált szövegről van szó) veszi az ember alapul, láthatja, hogy Szendrői Csabában valóban megvan a lírai véna, és egy kis energiabefektetéssel nem csak jó dalszövegíró, hanem igazán jó költő is lehetne. Zárásul, mintegy véleményemet alátámasztandó, hadd álljon itt néhány sor a fentebb említett versből: „Nem vagyok túl nagy rajongója az / élőlényeknek, inkább / csodálattal bámulom őket, / például ott azokat a kenyérrel / hattyúkat etető gyerekeket, meg a / mögöttük álló nőket, / pedig jól tudom, hogy a madarak / felfordulnak a túl sok kenyértől, de azt is, / hogy az ember meg végül belehal abba, hogy él.”

Szendrői Csaba: Mintha muszáj lenne. Scolar, Budapest, 2019