dunszt.sk

kultmag

Vonal menti gondolatok

„A rajzolt vonal talán sokkal közelebb van, közvetlenebb a művész gondolatához és érzékeléséhez, mint a vonal, amelyet a vászonra készítenek.” (Norman Bryson)

A június 19-én újra megnyílt a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Centrum gyűjteményéből rendezett kiállítást, mely tárlat a változatos médiumok közvetítésével a rajz gesztusát és a kortárs vonalhasználatot térképezi fel. Süli-Zakar Szabolcs kurátori válogatása a témát – mint hosszú időn át vitatott – manuális gesztust a kortárs gondolkodás szűrőjén keresztül mutatja be: a vonal kilép korábbi alárendelt szerepéből, többé már nem a vázlat- és a tanulmánykészítést szolgálja, hanem önálló képzőművészeti formaként, a vizuális gondolkodás lenyomataként, teljes értékű alkotásként jelenik meg.

Az angol nyelvű szótári meghatározás szerint a rajz szorosan kapcsolódik a vonalhoz: lehet az egy tárgy, alak, ábra vagy vázlat vonalak által történő ábrázolásának módszere vagy művészete. Noha a rajz már a reneszánsz idején is önértékkel bíró művészeti ágként volt jelen – egyszerre volt költői és tudományos tény, amely a legmagasabb intellektuális hivatással bírt –, de kiegészítő jellegét képtelen volt maga mögött hagyni, hiszen a természetben vagy az emberi képzeletben megjelenő tárgyak tudományos megértésének eszközeként szolgált. Történetét ez a kettősség kíséri végig egészen a 20. század elejéig.

Leon Battista Alberti 1435-ben kiadott Della Pittura (A festészetről) című tanulmányában megállapítja, hogy a helyes rajzolás önmagában is élvezhető: „A vonal – a művészet szíve – fontosabb volt, többet ért, mint a szín a műalkotás létrehozása szempontjából. A vonal volt az uralkodó elv, amely a színt keretezte, és minden tárgy kontúrját a tapintható, illuzionisztikus, fiktív reneszánsz térben létrehozta.” A reneszánsz mesterei a vázlatkészítést bizonyos értelemben szimbolikus absztrakcióként gondolták el. Legalábbis ezt a koncepciót támasztja alá Leonardo da Vinci következő elképzelése is: a színnel ellentétben a vonal nem létezik a természetben; emiatt annak fogalma a valóságban pusztán intellektuális módon jelenik meg. Ennek értelmében számos reneszánsz alkotó a természethű ábrázolás érdekében megkísérelte elhagyni a vonalhasználatot. Kiváló példa lehet erre a velencei, késő reneszánsz festő, Tiziano időskori festményeinek egyike, az 1576 körüli Pietà, ami a megjelenő témát és formákat már csakszínfoltok létrehozásával éri el.

A vita azon műértők és alkotók között, akik a vonalat és a formát tartották az egyetlen és legfontosabb művészeti elemnek, valamint akik a szín elsőbbrendűsége mellett tették le a voksukat, egészen hosszúra nyúlt. A szín-ellenes dogma képviselői szerint a festmény alapszerkezetét a megfelelő rajz adja, mivel abban az emberi értelem mutatkozik meg. Ezzel ellentétben a szín pusztán az érzékek kényeztetésére szolgál, s legfőképp emiatt a rajzot a színhez képest felsőbbrendűként gondolták el (hasonlóképp mint az emberi észt az állati érzékekhez képest). Ugyanakkor a szín és a fény követői a színhasználatra tekintettek úgy, mintha az a tiszta művészethez vezető egyetlen járható út lenne.

A MODEM falai között tematizált alkotások egyik műpárja találó választ kínál erre a megkülönböztetésre: Burai István Beszélő állatok címet viselő litográfiái az alábbi gondoltak mentén támogatják a befogadói élményt: „Állat és ember beszéd nélküli egymás iránti tisztelete egyidős együttlétezésükkel. Köztük, ha megértik egymást, szükségtelen a szó. A műalkotás sem igényel semmiféle kiegészítést, ha ott történik valami. Talán szóban sem.

Ahogyan a vonal idáig felvázolt aspektusaiból is jól kirajzolódik, a művészet történetében jószerivel találkozhatunk a vonalat támogató, megtűrő és elutasító tendenciákkal. A komplikált és hosszadalmas érvek hálójában elveszve azonban találhatunk legalább egy biztos fogódzót, ami megkönnyítheti a jelen felé tartó utunkat: mind a direkt és az „indirekt” vonalhasználat magában hordozza létrehozója gondolatainak, érzékeléseinek (kéz)jegyét. A 60-as évek közepén indult neoavantgárd művészeti mozgalom egyik alapítója, Nádler István Három egy egész I-III. című festménysorozata a kétdimenziós képi felszínen végbement változás nyomait hordozza magában.

A MODEM kiállítása a vonal emancipációs folyamatának kortárs vetületét mutatja be: a művészek reflektálnak a rajz régi hagyományaira, és sok esetben maguk mögött hagyják a konvencionális anyagokat. Új gyakorlatok és eszközök sokaságával találkozhatunk, amik megváltoztatják a rajz konvencionális terét és felfogását. Zömében az alkotás módjai is progresszívvé válnak: a rajzra a valós térrel azonos kiterjedésű mezőként tekintenek, ennek következtében a rajz többé már nem a külvilágtól elszigetelt tárgyként jelenik meg. Mindezt nyomon követhetjük Szabó Ádám Vulkán és Ludman Éva Mentális térkép című alkotásainak mentén is:

mindkét installációról elmondható, hogy általuk az illúzió tere változáson esik át, összeolvad a világ valós terével, emiatt pedig még szubjektívebbé válik.

A Vulkán esetében a rajzi vonal elhagyja a papír anyagát és kétdimenziós felületét, hogy eggyé váljon többek között a plasztikával. A művészeti ágak összeolvadtak és egyre nehezebb a különböző médiumokat önállóan, elkülönítve definiálni.

Soltész István fotósorozatának (Vadcsapások) vonalai csak részben emlékeztetnek a 20. század nagyjaira: a vonal itt is megszabadul a kétdimenziós felülettől és annak hagyományos rendeltetésétől. Noha elhagyja a klasszikus a hordozófelületet, azonban „vonalhúzasait” fotós tekintete helyezi keretbe. 

Csontó Lajos fehérre meszelt üveglapja (Frázis Nr.121.) a transzparenciát hozza játékba, a materiális és vizuális tartalomról a konceptuális felé tereli a befogadó figyelmét.

A rajz átlátszóságának elgondolása úgy tartja, hogy a vonal az a valami (kisugárzás, egy láthatatlan mentális esemény nyoma), amit a művész tudatának legelrejtettebb részéből hoz a felszínre. A rajzolt vonal valahol mindig nyers, és nyomai örökké láthatóak maradnak.

Innen nézve pedig Csontó a következő jelenséget rendezi kortárs formába: míg a festett képen a korábbi állapotokat (például a vázlatot) kitakar(hat)ja az újabb festékréteg, addig a rajz esetében  – hagyományos értelemben legalábbis –a korábbi vonalak láthatóak maradnak. „Ezt erősíti a >>closed down<< felirat is, ami nem hagy kétséget, hogy egy végleg lezárult esemény vagy folyamat részeseivé válik a befogadó.” Az üveglap egy installáció részét képezi, amit ezen felül két videómunka is kiegészít.

Gyenis Tibor Szabad sarok I-II. című munkája áthatol a kép hordozófelületén és átnyúlik a valós térbe: képeit bekötött szemmel roncsolta, így mozdította ki a fotográfia megszokott funkcióját. Célja a kínai buddhista templomokban található és a terekbe durván beavatkozó építési állványok eltávolítása volt. Ezzel a gesztussal tulajdonképp a végtelenbe, az univerzum irányába mozdítja figyelmünket. Az anyagiságtól megszabadulva a vonal kozmikussá vált, valódi létezésből átmenetet kínál a metaforikus övezetbe. Mindezeken túl azt a fontos kérdést is felveti, hogy a digitális képek világában miként avatkozhatunk be a képbe úgy, hogy annak nyoma is maradjon, illetve maga a nyom értelmezhető legyen szándéka és elhelyezője szerint is.

A ’60-as évek konceptuális művészetének megjelenésével a gondolat értéke egyre inkább felerősödött: az elméleti folyamatok ugyanolyan lényegesek, mint a vizuálisak, sőt, sok esetben fontosabbakká válnak. Az esztétikai formalizmus egyik jól ismert megkérdőjelezője, Joseph Kosuth egyértelmű állásfoglalást tesz amellett, hogy önmagában a gondolat is lehet művészet. Végül e gondolat mentén visszaugorva a jelen válogatásunkhoz érdemes említést tenni Szabó Károly munkájáról is: installációja (Megrendezett véletlen) – a terhelt fogalmak jelentéseinek eltérítéseivel – az értelmezés útjainak eltéréseire reagál, mint a vonal mentén a gondolatok.

Kiállító művészek: Bartos Mucha, Szépfalvi Ágnes, Csontó Lajos, Gábor Imre, Anna Pelc, Soltész István, Katharina Roters & Szolnoki József, Madácsy István, Aknay János, Szabó Ádám, Szabó Károly, Nádler István, Andrew Young, Dóró Sándor, Csurka Eszter, Egyed Judit, Gyenis Tibor, drMáriás, Rácmolnár Sándor, Ludman Éva, Imreh Sándor, Burai István

A Vonal mentén című tárlat november elejéig várja látogatóit.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket