dunszt.sk

kultmag

Szabad és ideológiamentes magyar kultúra Szlovákiában?

Még a 2020-as szlovákiai parlamenti választások előtt jelent meg az Új Szóban Rigó Konrád, akkori kulturális államtitkár nagyívű kulturális víziója, amelyben szembetűnő magabiztossággal határozta meg a szlovákiai magyar kultúra új évtizedre érvényes fejlődésének irányát. Az (ellen)kampányolás vádját kikerülve csak most, a választások után reagálunk rá.

Bár Rigó Konrád pártja, a Híd végül nem jutott be a parlamentbe, ezért az átfogó kulturális reform tervének súlya le is nullázódott, azonban a távolabbi jövőre nézve is érdemes gondolkodni a szlovákiai magyar kulturális mező állapotán és lehetséges változtatási irányain – ehhez pedig jó alapot adhat a Rigó által vázolt tervezet.

Írása valahol a szakmai programszöveg és a publicisztika között mozog, sokszor erőteljes definíciós szándékkal. Amint a szöveg elején írja is: „mindenekelőtt megfelelő értelmezési keretet kell felállítanunk pár alaptétel segítségével”. És valóban, több tételmondat is következik, tankönyvízű kijelentések többek között a közművelődés társadalmi szerepéről, az állam kulturális befolyásáról, a művészet szabadságáról. Ezek a mondatok azonban térből és időből kiragadva, nemcsak a szlovákiai magyar kulturális mezőtől, de a kelet-európai régió történelmi-társadalmi sajátosságaitól is távol állnak. Természetesen lehet nagyot álmodni és egy ideális társadalom irányába terelni a jelent, de egy programadó szövegben minimum reflektálni kellene a lokális sajátosságokra, mivel ezek azok a tényezők, amelyek gátat szabhatnak a változásnak, esetleg motiválhatják is azokat.

Kultúrpolitika kultúrpolitika nélkül

Rigó szerint az állam kulturális életben betöltött szerepét vizsgálva két végpontot állapíthatunk meg: az egyikben az állam szerepvállalása átlátható, kulturális működése kizárólag szakmai szempontok alapján zajlik, központilag meghatározott kultúrpolitika nélkül. Ez a definíció azonban nem állja meg a helyét, mert a kultúrába való nem beleavatkozás is politika. Onnantól, hogy a politika tematizálja a kultúrát, kulturális politikát művel. Ennek a foglalatosságnak aztán lehetnek különböző gazdasági, ideológiai, identitáspolitikai stb. motivációi. A politikát nem nagyon lehet és nem is túl korrekt kiradírozni a képletből, mivel elfedi a kulturális mező valóságát, azaz, hogy a kulturális termelés nagy része valójában a javak (egyenlőtlen) újraelosztásának és az elitek kitermelésének a színtere, tehát alapvetően hatalmi kérdés.

Rigó definíciójában a másik típus az ideológiailag elkötelezett állam, amely kultúrpolitikája során bizonyos szereplőket és intézményeket előtérbe helyez, míg másokat ignorál, rosszabb esetben ellehetetlenít. Mint írja, természetesen a két végpont között van sok-sok árnyalatbeli különbség, de ezekről nem ír, ahogy arról sem, hogy miért éppen ezt a két végpontot kellett definiálni, amikor épp ez a két jelenség az, amivel egyaránt nem írható le a szlovákiai helyzet.

Világos, hogy a tisztán szakmai és transzparens működés nem jellemző, azonban a másik végpont, a mindenható állami kultúrpolitika sem. Még Magyarországon sem, ahol most már hosszú évek óta a „kultúrharc” fogalma uralja le a kultúráról szóló diskurzust. A Helyzet Műhely friss elemzése például dinamikus hatalomként határozta meg Magyarország 2010 utáni kulturális termeléshez való viszonyát, mivel e termelésben esetlegesen, az aktuális érdekek mentén váltják egymást különböző szándékok: megjelenik a saját kulturális hegemónia teremtésének vágya (vagy ha így tetszik: szigorú kultúrpolitika), ami azt jelenti, hogy bizonyos szereplőket a rendszer egyáltalán nem akar integrálni. De ugyanígy jelen van egyfajta inkorporáló tendencia is, amely igyekszik integrálni a rendszer számára idegen elemeket is. Ennek legfrissebb és vitathatatlan példája a Térey-ösztöndíj nyerteseinek listája.

A cikk következő tételmondata a művészet szabadságáról szól, ami „vagy van, vagy nincs”. Ezzel nehéz vitatkozni, de annyi megállapítható, hogy amikor van, akkor többnyire nem az állami szerepvállalás szintjén. A kelet-európai félperiférián nagyon ritka jelenség, hogy egy állami fenntartású művészeti intézmény sosem találkozik a politika valóságával.

A művészet szabadságának ügyét továbbá egyáltalán nem könnyíti, ha kisebbségi kultúráról van szó. A kisebbség nem rendelkezik saját határokkal körülvett állammal, ezért egyik legerőteljesebb szándéka, hogy imaginárius határait meghúzza a többségi társadalomhoz képest (olykor egyébként az anyaországához képest is, sajátos lojalitásmintázatot alakítva ki ezzel). Ez a határhúzás leginkább a kultúra területén zajlik: a kulturális alkotásoknak és a róluk szóló társadalmi diskurzusnak a tétje általában az, hogy egy-egy alkotóról vagy műről megmondható-e, hogy „szlovákiai magyar”, tehát tartalmaz-e olyan identitásalkotó minőséget, amely csak az adott csoportra jellemző és ezzel tulajdonképpen meghúzza a szlovákiai magyar kultúra határait. A kisebbségi kultúrának a csoporthatárok meghúzásához való viszonya olyan mélyen beágyazott történelmi-társadalmi jelenség, amelyet nem lehet a művészet szabadságának nemes eszméjével felülírni (vagyis elméletileg lehet, de a gyakorlatban nem fog működni). Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy kisebbségi közegben a homogenizáló politikától mentes művészet valószínűleg sosem lesz mainstream jelenség. Természetesen vannak olyan szlovákiai és magyar nyelvű alkotók, akiknek munkássága messze túlmutat a kisebbségi kultúra kényszeres határtermelési gyakorlatán, de ők általában megtalálják a saját, szakmai és nem etnikai színtereiket.

Szabad művészet etnikai határok között

Rigó víziójában egy összművészeti csúcsintézmény megalapításának szükségéről ír: nem egy újabb „szlovákiai magyar” tényezőről, hanem – akár a Kisebbségi Kulturális Alap esetében – egy olyan intézményről, amely a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek közös művészeti fellegvára lesz műtermekkel és próbatermekkel, illetve befogadója lesz rezidenciaprogramoknak, koncerteknek, filmvetítéseknek és színházi daraboknak. Az egyébként nem derül ki, hogy a különböző etnikai kisebbségeknek az intézményen belüli elkülönülése fizikai formában hogyan valósulna meg. Ha együtt dolgoznának, az az intézmény curriculumát kérdőjelezné meg; ha külön, akkor újra a határhúzás és a politikai homogenizáció problémája merül fel. Homogenizáció alatt azt értem, amikor úgy véljük, hogy az emberek „tisztán” az egyik, vagy a másik etnikumhoz tartoznak, tehát végső soron az etnikai politizálás alaptételét erősítjük: azt, hogy bizonyos társadalmi csoportok és identitások stabil határokkal rendelkeznek.

Bár a terv szerint az intézmény falai közé nem csak az egyes kisebbségek képviselői kerülhetnének be, hanem tulajdonképpen bárki, aki „nyelvi, tematikai vagy más pontokon tud kapcsolódni az intézmény által képviselt művészeti világhoz”. Bővebb kifejtés híján azonban egyelőre nem világos, hogy mindez mit jelentene a gyakorlatban, az intézmény milyen elvek mellett szeretne elköteleződni, és hogyan szeretne a gyakorlatban reflektálni arra, hogy bár etnikai alapon jött létre, mégsem etnikai intézményként kíván működni.

Rigó szerint az intézmény létrehozása egy határozott lépés a kisebbségek kulturális autonómiája felé, amihez a politika csak a kereteket biztosítaná. És itt is van a terv buktatója: a politika „csak” lerakja a kereteket, azaz a kisebbségek által művelt művészetet egy etnikai alapon létrehozott, erős szóval gettóintézménybe tereli, és ott aztán megadja neki szabadságot.

De mennyire van értelme etnikai alapon létrehozni egy művészeti intézményt, amely azért jön létre, hogy a művészet szabadságát biztosítsa? A képzőművészet, a film, a zene eleve nem értelmezhetők etnikai keretek között (kivéve az irodalom és a színház, mivel e kettő erőteljesen a nyelvre épít). Nézzük csak meg a legsikeresebb szlovákiai magyar rendezőket, Prikler Mátyást, Molnár Csabát vagy Kerekes Pétert, és rögtön világos lesz, hogy a munkásságuk messze túlmutat etnikai határokon. Ugyanígy vannak tehetséges, a nemzetközi szcénában elismert, szlovákiai magyar képzőművészek is, akiknek talán csak a láthatóságát és ismertségét kellene segíteni. Őket elsősorban arra kell motiválni, hogy bekapcsolódjanak a saját művészeti területük nemzetközi színterébe, különösen, ha teljesállású és nem hobbiművészként szeretnének élni. Ez az ő érdekük és a széles értelemben vett nyelvi közösségüké is.

Az mindenesetre biztosra vehető, hogy egyetlen központi intézmény nem fogja megoldani a teljes intézményrendszer hiányából adódó problémákat. Nem fogja pótolni egy teljes színtér hiányát, tehát azt, hogy a kisebb-nagyobb városokban nincsenek kortárs művészeti helyek, galériák, műtermek és egyáltalán: rá igényt tartó emberek. Lesz azonban egy reprezentatív hely, amelyet lehet mutogatni, amikor a hiányosságokról esne szó. A kisebbségi kortárs művészeti szcéna (amennyiben létezik egyáltalán) nem fog hirtelen megreformálódni attól, ha Pozsonyban saját épülete lesz. Illetve kérdés, hogy szükség van-e a megreformálására? Nem lehetünk biztosak abban, hogy egy szlovákiai magyar művész rosszabb helyzetben van, mint egy szlovákiai szlovák. A sikerességnek valószínűleg nem a nemzetiségi kategória szab gátat.

A területi egyenlőtlenség problémája

A következő nagy kérdés, hogy egy pozsonyi központi intézmény miként éreztetné hatását Dunaszerdahelyen, Losoncon, esetleg Kassán? A sajátos, déli határ menti elhelyezkedés miatt a szlovákiai magyar nyelvű intézményrendszerre így is jellemző a területi egyenlőtlenség állapota, amit egy ilyen intézmény csak tovább erősíthet. Ez egy olyan komplex probléma, amit nem lehet gyorsan és látványosan megoldani, és egyáltalán nem biztos, hogy olyan dologról van szó, amit az egyenlőtlenséget elszenvedők fontosnak tartanak. Ettől még persze érdemes foglalkozni vele, hiszen a kulturális javak elviekben mindenkihez szólnak, gyakorlatilag óriási és determináló különbségek vannak aközött, hogy ki fér hozzájuk és ki nem.

Tanulságos megnézni a Csakoda nevű magyarországi projekt honlapját, ahol egy hasonló indíttatású, a kulturális javak egyenlőtlen elosztására reflektáló, 2011-ben megvalósult kiállítássorozat (Képvándorlás Magyarországon) aprólékos dokumentációját találjuk. A projekt lényege az volt, hogy budapesti képzőművészek kimerészkedtek a főváros határain túlra és olyan helyre vitték el munkáikat, ahol jellemzően hiánycikk az ilyenfajta művészeti reprezentáció és főleg, a róla való beszéd. Szándékaikat röviden így foglalták össze: „Célunk, hogy a kortárs képzőművészet legalább egy kicsiny, általunk képviselt szeletét a Budapesten kívül élő, a kortárs művészeti párbeszédből gyakran kirekesztett közönség számára is elérhetővé tegyük, és egyúttal mi is bővíthessük ismereteinket, új szempontokkal és véleményekkel szembesülhessünk.”

Fontos tanulság lehet még az Artportal közelmúltban indított cikksorozata, amelyben magyarországi vidéki városok kortárs képzőművészeti színtereiről készítenek alapos riportokat (eddig Pécsről, Szombathelyről és Zalaegerszegről és Győrről). Ezeket olvasva gyakran ráismerhetünk a szlovákiai magyar viszonyokra, amely megmutatja, hogy a legtöbb, hétköznapjainkban érezhető probléma nem okvetlenül a kisebbségi helyzetből adódik, hanem a kisebb városok sajátos helyzetéből. Ami sok esetben azt jelenti, hogy nincs működő és sokszereplős művészeti színtér, csak néhány magányos szereplő, akik sokszor szembeszélben, ingatlan- és pénzhiányban, illetve értetlenségben végzik a munkájukat. A dolog első ránézésre nagyon rosszul hangzik, azonban érdemes elgondolkodni azon is, hogy egyáltalán össze lehet-e hasonlítani a fővárosok kulturális életével a teljesen más társadalmi-kulturális berendezkedésű kisebb városokat? Ez a hasonlítási minta kissé arra emlékeztet, amikor a kelet-európai régió országai magától értetődően a nyugat-európai országokkal vetik össze magukat, nem tudatosítva, hogy maguk is egyfajta perifériát képeznek Európán belül. A saját helyzet felismerésének elmulasztása pedig sok-sok eredménytelen változtatási kísérletet eredményez, ugyanis önismeret híján aligha lehet reális célokat belőni.

Közművelődés ideológia és Csemadok nélkül?

Az önismeret hiányára utal az is, hogy amikor a programadó szöveg a közművelődés tárgyalásához ér, nem írja le a Csemadok nevét, nem is utal annak létezésére. Miközben mindenki számára világos, történelmileg is belátható tény, hogy a szlovákiai magyar nyelvű közművelődést szinte teljes mértékben a Csemadok fedi le. Ezt a szervezetet lehet és kell is kritizálni: a politikával való, sokszor kibogozhatatlan és eltagadott összefonódásait; zárványszerű működését és sajátos, elég szűken értelmezett kultúrafelfogását; átgondolatlan, esetleges emlékezetpolitikáját; önmagát túlmitologizáló, túlértékelő gesztusait. De mindezek ellenére sem tűnik logikus lépésnek, hogy a közművelődés reformjának tárgyalásakor úgy tegyünk, mintha nem lenne. Annak ellenére sem tűnik jó kultúrpolitikai döntésnek, hogy tudható, hogy a Csemadok nevének és reformjának említése azonnali támadássorozatot, elképesztő túlérzékenységet von maga után. A közművelődésről szóló diskurzus tehát jelenleg olyan, mint egy aknamező, azonban ezt a helyzetet nem oldja fel, ha a szlovákiai magyar közművelődés felelős ernyőintézményét (akár csak egy szöveg erejéig is) kiiktatjuk a diskurzusból.

A tervezet alapján nagy szükség lenne egy államilag támogatott, országos lefedettségű közművelődési intézményre (az országos lefedettség megvan, az állami támogatás nagy változás lenne), amely ideológiáktól mentesen működne. Ez a felvetés sajnos nem számol azzal a ténnyel, hogy a közművelődést általában, de kisebbségi körülmények között még inkább a folklórcentrikus kulturális reprezentációt jelenti, amelyet pedig szinte lehetetlen leválasztani az ideológiáról. Ez nem azért van így, mert a közművelődésben dolgozók ennyire ötlettelenek lennének, hanem mert a kisebbségi közösség egyik legfontosabb szándéka, hogy magát közösségént láthassa és láttassa, identitását a többségi társadalomtól elkülönülten értelmezni tudja. Ehhez a munkához a legjobb alapanyagot a népi kultúra és népművészet jelenti, mivel a benne megnyilvánuló etnicitás képes arra, hogy mobilizálja a társadalmat a közös származás és vérségi összetartozás nyilvánvalóan vitatható mítoszaival.

Rigó szerint egy új, jobban koordinált közművelődési ernyőintézményre továbbá azért lenne szükség, mert a szlovákiai magyar közművelődésre nagyon jellemzőek a duplicitások és a párhuzamos működések. Azonban a duplicitás jelensége valóban probléma? Nem inkább egy természetes jelenség, amely végső soron a kultúra (valamilyen mértékű) szabadságát mutatja?

Valószínűleg nem e párhuzamosságokat kellene kiküszöbölni, hanem a meglévő intézményeket, kezdeményezéseket kellene összekötni egy információs platform által. (Mint például teszi ezt az Ikon.hu, amely a magyarországi képzőművészeti élet eseményeit gyűjti és archiválja, hírlevelében pedig minden közelgő eseményről tájékoztatást küld.) Például egy olyan gyűjtőoldalon, amelynek nem az adatbázis-építés az elsődleges célja, hanem az információáramlás és a kulturális mezőn belül való együttműködések motiválása; ugyanakkor az archiválódó információk okán akár adatbázisként is működhetne. Ezzel segíthetné például azt is, hogy érvényesebb és igazabb megállapítások születhessenek a „szlovákiai magyar kulturális életről”, amelyről sokunknak van véleménye, teljes rálátásunk azonban többnyire hiányos, éppen a kommunikációs csatornák hiányos működése miatt.

A választási eredmények után azonban világos, hogy a politika szintjéről nem fog érkezni jelentősebb intézményi reform a szlovákiai magyar nyelvű kultúrára nézve. Ha a parlamenti képviselet nélkül maradást túl optimistán szeretnénk értékelni, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy itt az idő megpróbálni szabadabb kultúrát csinálni.

Címlapfotó: Hégli Máté