dunszt.sk

kultmag

Néma áldozatok és identitáspoltikai hangoskodók

Igencsak pontos képet ad a Black Lives Matter (BLM) mozgalomnak mint önellentmondásokat produkáló médiaspektákulumnak a belső feszültségeiről az a videófelvétel, amelyben egy középkorú afro-amerikai férfit erőszakosan letámad, majd dühös fölényeskedéssel hazakerget egy húsz év körüli, fehér, jómódú, középosztálybeli BLM-aktivista, amiért előbbi, a mozgalommal szembeni nem tetszését kifejezendő, elkezdi leszedegetni a tüntetők drótkerítésre aggatott posztereit.

Miután elolvastam Schiffer András vonatkozó írását, magam is többször újranéztem a rendőri brutalitás áldozatául eső George Floyd tragédiájáról készült felkavaró felvételeket,   amelyek alapján valóban nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a halálos kimenetelű, egyébiránt teljességgel önkényesen erőszakos intézkedésnek egyértelműen rasszista motivációi lettek volna. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne jelen, és ne fenyegetné a színesbőrű etnikai kissebbségek életét a rendszerszinten működő rasszizmus problémája az Amerikai Egyesült Államok, vagy a világ bármely más társadalmában. Ez a szisztematikus rasszizmus éppúgy megfigyelhető a közigazgatási, oktatási, vagy éppen a közbiztonsági szervekben és büntetésvégrehajtási intézményekben. Érdemes e téma kapcsán megnézni Ava DuVernay 13th című díjnyertes dokumentumfilmjét, amelynek címe az Egyesült Államok alkotmányának tizenharmadik kiegészítő cikkelyére utal. Ez a kiegészítés, amely az Amerikai függetlenségi háborút követően született, hivatalosan is eltörölte a rabszolgaság és a kikényszerített munka intézményeit, kivéve, ha a kikényszerített munka büntetés végrehajtási intézményekben végeztetett fogvatartotti foglalkoztatás  keretében történik. DuVernay filmje meggyőzően tárja fel, hogy ezen alkotmányos kiegészítésre alapozva miként él tovább az amerikai börtönrendszerekben a legújabb kori rabszolgaság, amelynek egyik alapját az afro-amerikai közösségekkel szembeni szisztematikus rasszizmus és rendőri erőszakmonopóliummal történő folytonos visszaélés képezi.

Walter Benjamin 1921-ben megjelent, Az erőszak kritikájáról című esszéjében a természetjogi és az általa “pozitív joginak” nevezett erőszak különbségét tárja fel. Előbbi értelmében az erőszak természeti, az utóbbi szerint viszont történelmi képződmény. A probléma sajátossága, hogy a német Gewalt/erőszak fogalomban az erőszak összekapcsolódik a politikai legitimitás, autoriter vagy intézményesített erőszak célképzeteivel. Benjamin éppen ezért különbséget tesz a “jogteremtő” és “jogmegtartó” erőszak között, annak alapján, hogy az erőszakos cselekedet(ek)et, történelmi perspektívából szemlélve, egy hatalom megalapozása, tehát egy újonnan létrejövő jogrend, vagy a fennálló status quo már meglévő hatalmának megőrzése szentesíti-e. Benjamin elemzése szerint azonban a halálbüntetés és a rendőri erőszak formáiban e két erőszaktípus közötti különbség felfüggesztődik, mivel ezekben az esetekben az erőhatalom erőszakmonópoliuma fejeződik ki és kerül (újra)megerősítésre. A védtelen, levegőért könyörgő Floyd nyakán diadalmasan térdeplő rendőr képében nem tudom nem észrevenni azt a (filozófiai értelmben is értett) botrányt, amely a jognak mint erőnek és erőszaknak a közvetlen manifesztációjában rejlik. 

Ezzel együtt azonban nem tudom nem észrevenni azt a másik botrányt sem, hogy a Floyd erőszakos halála következtében kirobbanó tiltakozási hullámok egyhamar átcsaptak a megemlékezés, az áldozat családjával való szolidaritás és a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni civil megmozdulásokból egy újabb globális méretű „woke” hisztéria-cunamivá. Az eredetileg afro-amerikai közösségeken belül, a fentebb már említett, rendszerszintű rasszizmussal szembeni éberségre való felhívás („stay woke!”), és az abból kialakuló szolidaritási mozgalmak eszméje igencsak hamar vált a demográfiailag javarészt húszas-harmincas éveiben járó, nagyvárosok, vagy módos szuburbiák fehér, közép- és felső középosztálybeli, tehát, privilegizált gazdasági hátterű társadalmi réteghez tartozó politikai alakoskodók martalékává – először az Egyesült Államokban, majd nagyobb nyugat-európai városokban is. Példájukat azután egyhamar követték azok a nagyvállalatok is, mint például a Coca-Cola, Nike, vagy a Mc Donald’s, amelyek saját társadalmi imázsuk polírozása céljából sok millió dollárt költöttek arra, hogy kifejezzék “szimpátiájukat” a rendszerszintű rasszizmus áldozatai és a BLM-mozgalom felé. Ahogy Schiffer András is utal rá, ez a “Great Awokening” tendenciája, amelynek lényege, hogy „a főáramú média- és szórakoztatóipar beindította a jóemberkedő üzenetek gyártását”. Mi ez, ha nem „woke-washing”, vagyis hangzatos, de valódi tartalmak nélküli identitáspolitikai szlogenek kiüresítése és marketing célokra történő kisajátítása?

Ebből is jól látszik, hogy minél zajosabbak a „woke” mozgalmak álprogresszív identitáspolitikai hangoskodói és véleménycsendőrei, annál jobban sikerül elleplezni a társadalmi feszültségek valódi mozgatórugóit: a vagyoni- és osztálykülönbségeket, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek egyéb formáit újratermelő átfogóbb politikai-gazdasági rendszereket.

Ahogy a fentebb idézett videóban is látható, a Black Lives Matter mozgalom javarészt fehér, privilegizált „woke” harcosai, meglehetősen narcisztikus módon, sokkal inkább el vannak foglalva saját fehérségük bűntudatipari spektákulumként történő erőszakos színrevitelével, mint az etinkai kisebbségek társadalmi és gazdasági egyenjogúsításának feladatával. A fehér BLM-aktivisták öntetszelgő önostorozásai (lásd a felszabadított rabszolgák által saját pénzből emelt washingtoni Felszabadulás Emlékműve bostoni másának BLM-aktivisták által kezdeményezett ledöntését) nem a problémákról folyó kritikai párbeszédeket generálnak, sokkal inkább ízléstelen bűntudatipari versengéssé radikalizálódnak.

Ebben a kiélezett versengésben a lehető legrosszabb választás, ha a nemzetközi „woke” mozgalmárok által gerjesztett hisztéria öngyarmatosító, a „haladó szellemű” nyugati élmezőny után kénytelen kullogó importőreivé válunk. Az emberi szenvedés egyetemes probléma, de az ahhoz vezető folyamatokat mindig egy körkörös, lokális-globális történelmi összefüggésrendszerben kell látnunk, hiszen a tragédiákat exploitáló büntudatipari megafonok valójában mindig a privilégizált társadalami csoportok hangján harsognak, és sohasem a köztünk vagy éppen többezer kilométerre élő áldozatokat engedik szóhoz jutni.