Mágnás mágusok forradalmi ellenforradalma

Az a baj, hogy ez a világban messze szétgyűrűző tiltakozáshullám tulajdonképpen nem is egyetlen téma. Vagy ha mégis, akkor könyvnyi terjedelmű. Annyira összefügg ugyanis más eseményekkel és szellemtörténeti folyamatokkal, hogy ha az objektívet szűkre zárom, és maradok a szóban forgó antirasszista tüntetések leírásánál és elemzésénél, nem tudok semmi lényegeset mondani. Mert ezek a zavargások, sajnos, már pusztán logikus következményei szerteágazó előzményeiknek és a hátterükben zajló eseményeknek. Úgy érzem, nagyon olcsó lenne kizárólag a Black Lives Matter mozgalom eddigi történetének és jelen állapotának erényein, visszásságain és ellentmondásain rugózni. Azt megtették és megteszik mások is. Megpróbálok inkább néhány távolabbi összefüggést, mintázatot megvilágítani – vagy hát inkább csak felvillantani.

Nem szállok be abba a teljességgel terméketlen vitába se, hogy kinek vagy kinek miben van igaza, jogos-e ez vagy amaz a követelés, cselekedet. Nem kívánok elköteleződni egyik politikai irányzat mellett sem, képtelen is lennék. Tudom azonban, hogy ez csupán nagyon kevesek számára fog így tűnni, némely megállapításom ugyanis óhatatlanul alkalmas lesz arra, hogy az irányzatok szorongóbb és szektásabb fanjai felcímkézzenek és saját véleménybuborékuk ellenbuborékába beszuszakoljanak.

Először is leszögeznék néhány alapvető dolgot. A rasszizmus mint a xenofóbia egyik agresszív elágazása, sajnos, napjainkban is pislákol, meg-megjelenik és fel-felizzik a világban. Az Egyesült Államokban ugyanúgy, mint fekete Afrikában (lásd pl. cirka félmillió tuszinak hutu milíciák általi legyilkolása). És bizony, hiába hogy mi aztán igazán jól elvagyunk eresztve a történelmi félmúltból származó tapasztalatokból, az auschwitzi hamu alatt nálunk is izzik még a parazsa. Egyáltalán nem meglepő ez, hiszen mindig is jelen volt az összes kontinensen, talán az Antarktisz kivételével, de ennek is csak kizárólag az az oka, hogy a kontinens egyedüli állandó lakosai, a császárpingvinek eleve fekete-fehérek, a nyakuk körül egy kicsi sárgával, és igen furcsa lenne, ha a testfelületükön megjelenő színek között lángolna fel a faji gyűlölet. No mármost, ha térben és időben ennyire kiterjedt a rasszizmus, miért éppen ebben a megabábeli világban szűnne meg, amelyben a kísértésnek mérhetetlenül felgyűlt a gyúanyaga?!

Az emberi civilizáció hosszú évezredei alatt addig sikerült eljutnunk, hogy a rasszizmust ma már minden jó érzésű ember helyteleníti, kiáll ellene, ha szükséges, demonstrációkon is. Demózzuk a felháborodást, de valahol legbelül mindnyájunkban ott pislákol még az ősi mágikus reflex, és megtorpanunk, ha például a szkeptikus szeánszra tartván elébünk toppan egy fekete macska.

Mindent összevetve, a jó érzésű emberek azért már elég jó hatásfokon képesek az elfojtásra. A többiektől pedig rossz érzésünk van, ők a rosszisták. Nyilvánvaló erkölcsi fölényünk parancsára tehát elhatárolódunk tőlük, kirekesztjük őket. Eddig még nagyjából (!) rendben is lenne, de sajnos, a jó érzésűek se mind azonos mértékben jó érzésűek, és ezért természetesnek mondható, ha az igazán jó érzésűek kirekesztik a kevésbé jó érzésűeket. Például amikor utóbbiak el találják magukat röhögni, ha a koppenhágai kis hableány szobrának termetes bronzhalára pillantva azt a pingálmányt olvassák: RACIST FISH. A legjobb érzésűek ilyenkor azt mondják róluk, fasiszták. Súlyosabb esetekben, ha a még elvetemültebbek példának okáért még azon is kuncogni kezdenek, hogy a L’Oréal kozmetikai cég a faji gyűlölet elleni hatékony küzdelem jegyében nem használja többé bőrápolási termékein a „fehérítés” szót, a legeslegjobb érzésűek számára már simán indokoltnak tűnik a „náci” jelző is.

Emezek meg azt mondják amazokra, hogy „kommunisták”, súlyosabb esetekben pedig hogy „bolsevikok”. A „kommunista” jelző kiérdemléséhez az Államokban bőven elég, ha valaki következetesen szocialistának nevezi magát, és a jelenleg lyuk hátán lyuk (sic) szociális háló megstoppolását – például az általános egészségbiztosítás bevezetését – tűzi ki politikai céljául, akár csak olyan mértékben is, mint az az Egyesült Királyságban tapasztalható. Ha addig merészkedne, hogy a klasszikus skandináv modellt akarná ráerőltetni a kaszinókapitalizmus eszményén nyugvó amerikai álomra, evidens, hogy „patak vérben pancsoló bolsevik pribék” válna belőle. Az Egyesült Államokban. Nálunk persze sokkal több kéne ehhez, talán még a vagyongyarapodás reális mértékére kitekintő szigorú ellenőrzést és akár a vagyonelkobzásig ívelő felelősségre vonást is be kéne lengetni.

Az afroamerikaiakkal (a píszíhisztéria jelenlegi állása szerint African American) szemben megnyilvánuló „rendszerszintű” faji előítéletek és hátrányos megkülönböztetés ellen folyó tengerentúli küzdelem azonban Európába, sőt, nyomokban már a Kárpát-medencébe is begyűrűzött. Eljönni látszanak a Negro cukorka, a szerecsendió és a négercsók végnapjai. Remélem, Izaura rabszolgasorból való kiváltására is beindul majd újra az adománygyűjtés, mint a tévésorozat vetítésének idején…

De mit is beszélek, hiszen Izaura nem is volt se USA-beli, se afrikai származású amerikai. (Habár könnyen meglehet, hogy csörgedezett benne némi fekete vér, és akkor a fajelmélettel kérlelhetetlenül szembehelyezkedő posztmodern antifasizmus pillanatnyi állása szerint máris nincs igazam.) Hogy rabszolga volt, az, kérem, a politikai marketing elit műhelyeiben „újrakonstruált fogalmi keretek” között édeskevés. Sorsának alakulása persze teljességgel érdektelen lenne akkor is, ha afrikai származású amerikaiként rabszolga, ha nem USA-beli. És természetesen akkor se érdemelne megkülönböztetett figyelmet, ha Európából származó USA-beli rabszolga, de történetesen fehér. Merthogy kezdetben ilyenek is voltak szép számmal. Igaz, „önként” rabszolgasorba kényszerült (!) fehérek…, bár a DNS-láncuk behatóbb vizsgálata nélkül, ahogyan azt a történelem utáni antifasiszta etika megkövetelné, még ebben se lehetünk biztosak. Egyébként semmiben se. Merthogy a fogalmi keretek immár évtizedek óta folyamatos át- meg átszabása ezzel jár. Vagyis sikerrel.

Semmi esetre sem szeretném se megkérdőjelezni, se relativizálni az Államok Afrikából elhurcolt rabszolgáinak hajdani sanyarú sorsát és az utódaik nagy hányadát nyilvánvalóan a mai napig sújtó hátrányos megkülönböztetést. Ennek mértékét nem tudom megsaccolni se, ezért a zavargások valós sérelmi tőkéjének és hevességének arányossága kérdésében se vagyok hivatott nyilatkozni, de nem is az én feladatom egy másik kontinensen zajló konkrét napi eseményeket naprakészen megítélni. A rasszizmus általános, minden társadalmi nemre és fajra és az egész földkerekségre kiterjedő elítélésén kívül erkölcsi kötelezettségeim sincsenek, nincs miért vezekelnem, se én, se felmenőim soha nem éreztünk még látens gyűlöletet se az Amerikai Egyesült Államok afrikai származású állampolgárai iránt, nem korbácsoltattuk félholtra, nem robotoltattuk őket ültetvényeinken, nem húztunk ebből mérhetetlen hasznot, még csak nem is láttuk őket soha élőben, kivéve talán engem, akinek a rendszerváltás után elvben nyílhatott lehetősége nagyobb városokban megpillantani őket az utcán, de mivel soha nem igyekeztek az útlevelükkel igazolni magukat, még ez is erősen kétséges. A vezeklés a közvetlenül érintettek dolga, ha pedig a kollektív (történelmi) bűnösség régen meghaladott és mélyen antiliberális elve is játszik, akkor az USA tősgyökeres fehér lakosságának egészéé. És elsősorban persze a tesztoszteronnal fokozottan terhelt elnyomó fehér férfiaké. Már ha a gender studies játékelvei szerint kívánjuk megtenni tétjeinket. Sokan már így kívánják. Kérem; az égvilágon semmi kifogásom! Kifogásom csak akkor lenne, ha ezt hátrányos megkülönböztetésem kilátásba helyezésének Damoklész kardja alatt tőlem is megkövetelnék. De hát, tudjuk, ilyet jó érzésű emberek soha nem tennének.

Becsület, lovagiasság tekintetében tehát az itt vázolt variációk valamelyikének alapján látom elrendezhetőnek a dolgokat… Viszont a folyamatokat követve támadt egy olyan gyanúm, hogy ez a véresre fordult politikai játszma, amelynek pillanatnyi állása a jelenleg elérhető információk szerint 1:50 a sápadt arcú hullák javára, akik között elnyomó fehér fiúgyermekek és csak az Afrikából származó amerikaiak tekintetében, tehát csupán részben elnyomó fehér kislányok is voltak, szóval, hogy ez a nemtelen játszma valójában nem is azon a sakktáblán zajlik, amelyet a globális közfigyelem reflektorai megvilágítanak.

Ezen a ponton nyugalomra inteném a már nyilván erősen gyülemlő jogos indulatok tisztelt gazdatesteit, ugyanis megsejtésem leírásának végkifejletében nem az Egyesült Államok afrikai származású rabszolgáinak létbizonytalanságban élő leszármazottait teszem felelőssé a zavargásokért és különösen nem az azok hátterében és farvizein zajló, posztmodern identitáspolitikába ágyazott cselvetésekért. Éppen hogy nem! Úgy látom, rájuk újból az áldozatok szerepét osztották, noha korántsem egyedül ők lesznek, akiket a végére úgy szívatnak majd meg, hogy nem is tudnak róla.

Mellékesen megpendítettem már fentebb a szociális hálónak, a társadalmi szolidaritásnak és az ellátórendszereknek a hiányosságaiból adódó áldatlan körülményeket az Államokban. Gyakorlatilag alig létezik társadalmi újraelosztás, és az adórendszer is a tehetősebbeknek kedvez. Aki vesztesnek születik vagy elveszti a munkáját és azzá lesz, az nagy valószínűséggel a kukák mellett marad, vagy rövidesen oda kerül.

A transznacionális cégek éppen azoknak a munkahelyeknek a többségét szervezték és szervezik ki az országból a harmadik világba, hogy az ottani legszegényebbekkel vagy meglehetősen gyakran gyerekmunkásokkal és újkori rabszolgákkal (és ez, sajnos, egyáltalán nem túlzó szófordulat) végeztessék el, amely munkahelyeket korábban a mostani gettólakók, kukatúrók, homleszek, kényszerbűnözők töltöttek be.

És a „heartland” meg a gettók népe háborog, fehérek, feketék egyaránt, már jó pár évtizede.

Jó példa erre Seattle városa, ahonnan 1999-ben indult el egy magát alterglobként definiáló, alapvetően baloldali, bár politikai irányultság tekintetében rendkívül színes mozgalom, amely nem is elsősorban a globalizáció, hanem a transznacionális cégek előbb ismertetett gyakorlata ellen lépett fel. Megalapítottak a városban egy szimbolikus, ún. „szabad államot”, és gyakran „Seattle népé”-nek nevezték magukat. A különféle irányzatoknak sok-sok dologban nem sikerült ugyan megegyezniük, ám a multik világuralmi törekvései elleni fellépés, a szolidaritás, a sokszínűség és a tolerancia elvének megvallása, valamint a politikai baloldal kirekesztésre hajlamos, totalitárius elhajlásainak határozott elutasítása szilárd közös platformnak bizonyult.

Teltek-múltak az évek, közben az égető szociális kérdések képviseletét a demokrata párt egyik frakciója is felkarolta. Bernie Sanders, Vermont állam szenátora (igen, ő az, aki magát szocialistának meri nevezni) a maga nagy vonalakban minden ellentmondásossága ellenére is szociálisnak nevezhető programjával kétszer jelöltette magát demokrata párti elnökjelöltnek, de az előválasztáson pártja panamái miatt mindkétszer elbukott. Utóbbi esetben (idén tavasszal) jellemzően már az afrikai származású amerikaiak ellenszavazatai okozták a vesztét. Valószínűleg azzal követte el a „hibát”, hogy már a kampány előtt nyilatkozatot tett, hogy „nem fogad el bizonyos összegnél nagyobb kampánytámogatást, így ellenlábasaival ellentétben programját nem befolyásolják a Wall Street-i milliárdosok”. Hát csoda, hogy kigolyózták?!

Időközben megbicepszesedett és megcombosodott a nyolcvanas években fejét felütő gender studies, évről évre erősödött az uncsi hagyományos érdekek (adók, munkaügyi és szociális kérdések) képviseletében hitelét vesztett klasszikus politika helyett felkínált identitáspolitika, és egyre jobban pörgött a polkorrektség-vetélkedő.

Aztán jött George Floyd szerencsétlen halála, és újból megalakult Seattle „szabad állama”. De – láss, csodát! – az új „szabad állam” törekvéseit közben sikerült „újrakeretezni”, vagyis tökéletesen a visszájára fordítani: a szociális reformok követelésének a helyére a hátrányos faji megkülönböztetés megszüntetésének követelése lépett, a sokszínűség, a tolerancia és a munkásszolidaritás helyére a homogenitás, a szélsőséges intolerancia, a faji szolidaritás került, és (hogy éljek az eufemizmus keserű szarkazmusával is) valahogy a politikai baloldal kirekesztésre hajlamos, totalitárius elhajlásainak határozott elutasítása sincs éppen napirenden.

És most már a nincstelen „afrikai amerikaiak”, fehér sorstársaikról sikeresen leválasztva, mindezen kissé átfazonírozott elvek nevében már a multi cégek hatékony anyagi és politikai támogatásával és helyeslő bólogatásától övezve menetelnek a szimbolikus térben az évszázadokkal ezelőtt élt fehér nagyurak bronzszobrai ellen. Miközben a jobb és bal oldali nagytőke és mindkét oldal kiváltságos, végtelenített nyerőszériában tartott közép- és felső osztálya már csak egy kávét kér.

Valami egészen zseniális! De hogyan, miként, mi módon sikerülhetett ez egyetlen évtized alatt?! Az az igazság, hogy a manőverhez szükséges folyamatok már jóval hamarabb elkezdődtek, és csupán első gyümölcseiket hozták meg az elmúlt években. A Gutenberg-galaxis összeomlása, a helyén kialakult légüres térbe benyomuló kommersz vizualitás, az Internet, és legnagyobbra nőtt fattyai, a közösségi hálók nélkül nem sikerülhetett volna mindez.

Csak egészen röviden foglalom itt össze, mire is gondolok. Ropolyi László írja Az internet természete című tanulmányában: „A mágikus világkép ontológiája nagyon hasonló a képek ontológiájához. A kép esetében (…) a lét és jelenség ’permanens átmenete’ mindent, ami a képben létezik, jelenséggé változtat. A mágikus világkép esetében a lehetséges és a tényleges valóság elválaszthatatlansága a világkép ontológiai alapja…” – A valóság és a virtualitás tehát mindkét esetben összemosódik.

A nagyszerű svájci pszichológus, Jean Piaget az ötéves kor előtti gyermekek gondolkodásának mágikus jellegéről értekezve megállapítja, hogy a gyermek varázslatos oksági viszonyokat tételez fel egy-egy jelenség között – például összetöri kedvenc játékát, hogy egy másik dolog megtörténjen. A vallások előtti, mágikus kor emberének világa, hasonlóan a kisgyermek világához, még nagyon kevéssé differenciált. A jelenségek és a dolgok szétválasztatlanok benne, és logikailag koherens egységet nem képeznek ugyan, ám varázslatos belső kölcsönhatásaik kiismerése révén befolyásolhatóak. Mindennek az a következménye, hogy „alig van arra lehetőség és szükség, hogy a (mágikus kor embere) tudatmegosztás révén közösségeket hozzon létre. A közösség inkább természet adta módon adott, az egyes egyed lényegében nem vagy alig tudja magát a közösségtől megkülönböztetni. A lehetséges és tényleges valóság szilárd elválása természetes módon kapcsolódik a közösség differenciálódásához, az egyedeknek a közösségen belüli megkülönböztethetőségéhez.” (Ropolyi)

Nos, jelenleg éppen ehhez konvergálunk. Visszatérőben vagyunk az őskor mágikus világképéhez. Amikor az Úr még nem választotta el a világosságot a sötétségtől. Se Hérakleitosz villáma nem hasította ketté az ég mélysötétjét. Amikor a nagy tömegben áradó manipulatív és gagyi vizualitás észrevétlenül mágikus magatartásra programozza a társadalmat. Amikor lassan a szavak, a fogalmak jelentése, tartalma is összemosódik, minden egész eltörik, szilánkjaira hull, és olyan véletlenszerűen áll össze valami borszeszlángként mulandóvá a pillanat relációjában, mint a kaleidoszkópban a színes üvegdarabok.

Amikor a rabszolgatartást tökélyre vivő és a végletekig vitt önfeladást maradéktalanul megkövetelő multi-mágnások vezénylik a mágikus kor emberének véghetetlen szorongásával menetelő, igazi eszmeközösségekké összeállni képtelen tömegeket önmaguk valós érdekei ellen.

Miközben Lewis Hamilton a Führer kedvenc autómárkájának, a hajdan zsidó kényszermunkásokat dolgoztató Mercedesnek és az SS-egyenruhákat gyártó Bossnak a logójával ékített mezben ágál a fajgyűlölő múlt szimbólumainak felszámolása mellett.

És miközben George Floyd hatéves lánya, Barbara Streisand jóvoltából, részvényes lett a Disney-ben.