Disznóvágás szlovák módra

A járvány kirobbanása előtt a szlovák mozikkal kapcsolatos hírek főként a Sviňa (Disznó) című filmről szóltak. Március első hetében azt lehetett olvasni, hogy Mariana Čengel Solčanská és Rudolf Biermann közös alkotására egy hónap alatt mintegy 370 ezer ember vásárolt mozijegyet, ezzel pedig a független Szlovákia történetében a második legnézettebb filmmé lépett elő. Aztán jött a koronavírus, a mozik pedig bezártak. Kérdéses, hogy a film megdöntötte-e volna a rekordot, mindenesetre a négyszázezres határ nem tűnt olyan távolinak. A hatalmas kasszasiker ellenére a film megnézése után a nézőben mégis joggal merülhet fel kérdés: a Sviňa sikere vajon a szlovák filmgyártás sikerének is tekinthető?

Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, először is meg kell vizsgálnunk, minek köszönhető ez a hatalmas érdeklődés. A meglepően magas nézőszám feltehetően a megfelelő időzítésen múlott. A film sikere ugyanis elválaszthatatlan attól a társadalmi-politikai klímától, amelyben született. Ez a szempont nem csak a néző önkényes belemagyarázása, vagy a valóságra való reflektálás belső igénye, a film marketingje is erre alapozott. Bár a nyitójelenetben leszögezik, hogy a valósággal való bármiféle egyezés a véletlen műve, ezt valószínűleg sem a nézők, sem a rendezők nem vették túlságosan komolyan.

Mindez nem feltétlenül baj. A filmnek mint művészi terméknek egyik alapvető feladata, hogy valamilyen társadalmi problémára reflektáljon. A kérdés, hogy mi az a határ, amit már nem érdemes átlépni (viszonylag ritkán fordul elő egy film esetében, hogy egy nyilvános politikai vitában hivatkozási alapként emlegetik), főleg akkor, ha a túlzott valóságmímelés a film minőségének rovására megy. A néző ösztönösen keresi a valósággal való kapcsolódási pontokat már a film első kockáiban, ez pedig rá is nyomja a bélyegét az egész alkotásra. Fontos azonban kiemelni, hogy itt elsősorban arra a nézőre gondolok, aki követi a szlovák közélet alakulását. De vajon mi van azzal a nézővel, aki nem érdeklődik a politika iránt? Vagy mi van esetleg a külföldi nézőkkel? Róluk később lesz szó.

Térjünk vissza egy kicsit a valóság és a film kapcsolódási pontjaira. A szlovák közéleti botrányokban jártas néző rövid időn belül össze tudja kötni az egyes alakokat a valóságbéli megfelelőjükkel, azonban csakhamar az is nyilvánvalóvá válik, hogy a karakterek nem egyetlen konkrét személyt testesítenek meg, sokkal inkább a társadalom egy-egy szegmensét. Wagner (Jozef Vajda), az arrogáns maffiózó például nyilvánvaló egyezéseket mutat egy bizonyos szlovák „nagyvállalkozóval” (külsőleg és belsőleg egyaránt), viszont a filmben olyan botrányokkal is összefüggésbe hozzák, amelyek más szlovák „nagyvállalkozók” nevéhez köthetők. Hasonló a helyzet Bobo miniszterelnökkel (Marko Igonda) és Ňuňu belügyminiszterrel (Daniel Heriban) is. Wagner az úgynevezett „szürke zónában” mozgó vállalkozói réteget, az említett tisztviselők pedig a korrupt politikai tábort testesítik meg. A karakterek tágabb értelmezési lehetősége ad választ a film címére is: a film nem egy „disznóról” szól, hanem a nagy társadalmi „disznóságról”.

A társadalomkritika túlzott kidomborítása viszont két (nem feltétlenül szerencsés) következményt von maga után a filmben. Az egyik, hogy nincsen főszereplő. Pontosabban fogalmazva: van főszereplő, de nem egy filmbéli karakter, hanem a társadalom általános értelemben vett mocska, a szereplők pedig ennek alávetve a „disznóság” egy-egy szeletét mutatják be. Ez magában hordozza a másik következményt is: a karakterek teljesen fekete-fehérek, már-már kidolgozatlanok. Nagyon könnyedén szétválasztható a „jók” és a „rosszak” tábora, nincsenek átfedések, a gonosz karakterek egyszerűen csak romlottak, a jók pedig rendkívül idealizáltak. Ennek eredményeként egyetlen esetben sem beszélhetünk valamiféle jellemfejlődésről, a karakterek ugyanott fejezik be, ahol elkezdték. Erről természetesen nem a színészek tehetnek. A közhelyes szerepek ellenére Jozef Vajda vagy Daniel Heriban alakítása mindenképpen elismerést érdemel, mégpedig azért, mert túljátsszák a szerepüket, amivel az általuk megtestesített karakterek paródiájává válnak (ez főként Heribanról mondható el).  

A sablonkarakterek sablonsorsa viszont sajnos ahhoz vezet, hogy a filmvégi katarzis teljes egészében elmarad. A nézőnek ugyanis nehéz együttéreznie egy olyan szereplővel, akit nagyjából a film közepén ismert meg. Hatásosabb lehetett volna egyetlen szálat jól kidolgozni (ha valaki esetleg azt kifogásolná, hogy a társadalomkritika és az egyéni sorstragédia nehezen egyeztethető össze hatásosan egy filmen belül, annak ajánlani tudom a Filth [Mocsok] című filmet, amely ezt a feladatot igencsak sikeresen oldotta meg).

A film fókuszának töredezettsége nemcsak a karakterek kidolgozatlanságát eredményezi, hanem a cselekmény szétdarabolódását is. A rendezőpáros nyilván arra törekedett, hogy minél több aspektusát mutassa be a „társadalmi disznóságoknak”, ennek eredményeként viszont néhány mellékszál súlytalanná válik (gondoljunk csak az egyházas történetszálra). Ebből a szempontból fontos megemlíteni, hogy a Sviňa adaptáció: Soltész Árpád újságíró a film címével megegyező regénye alapján íródott a forgatókönyv. A filmkészítők itt is beleestek abba a hiába, amelyet nagyon sokszor elkövetnek a rendezők: túlságosan is arra törekedtek, hogy hűek legyenek a könyvhöz. A film és a könyv kapcsolatának boncolgatása egy külön esszét is megérne, itt csak annyit emelnék ki, hogy a könyv narratív struktúrájának filmbe való átemelése szinte lehetetlen feladat. A filmrendezőknek nem szabadna megfeledkeznie arról, hogy a regény sokkal több cselekményt bír el, mint a film. Az adaptációnál nagyon fontos a „kevesebb több” elvének követése, hiszen a nézőnek másfél-két órája van egy teljes történet megismerésére. A sikeres adaptáció ismérve, hogy nem a könyv történetét emeli át (vagy legalábbis nem csak azt), sokkal inkább a történet által közvetített üzenetet. A Disznóban ugyan látszik az erre való igyekezet, de a történet kuszasága miatt ki lehet jelenteni, hogy ez csak kevéssé sikerült.

Ha a cselekmény még azoknak is kusza, akik alapvetően tisztában vannak a szlovák közélet működésével, gondoljunk a külföldi nézők reakciójára. Itt érkeztünk el a filmek kultúrába ágyazottságának kérdéséhez. Másképpen fogalmazva: mennyire szerencsés filmeket gyártani egy könnyen körülhatárolható nézőközönségnek? Erre a kérdésre nem mernék egyértelmű választ adni, az viszont nyilvánvaló, hogy a nemzetközi piac megcélzásával egy adott ország filmkultúrája csakis nyerhet. Ehhez azonban alapvetően más rendezői hozzáállásra van szükség (üdítő példa lehet a magyar filmipar, amely az utóbbi években megkezdte a filmek „nemzetköziesítését”, és a globális sikerek sem maradtak el). Amíg viszont a kasszasiker kulcsa éppen a kultúraspecifikusság, addig kevésbé valószínű, hogy a rendezők más irányba kezdenek el gondolkodni. Nem véletlen, hogy Mariana Čengel Solčanská az Únos után megrendezte a következő, valós történéseken alapuló politikai thrillerjét. Solčanská ráérzett a megfelelő receptre, és nyilvánvalóan nem akar lemondani róla. A probléma csak az, hogy a Sviňa olyannyira támaszkodik a néző előzetes ismereteire, hogy egy „nem beavatott” számára sokkal kevésbé élvezhető az alkotás. És amíg az ilyen típusú filmek hozzák a legnagyobb bevételt, addig a szlovák filmipar továbbra is elszigetelt marad. 

Összeségében elmondható, hogy a Sviňa kellemes élményt okozhat, de csak egy bizonyos rétegnek. Azoknak, akik többé-kevésbé ismerik a szlovák politikai élet árnyoldalait, de nemcsak a fantáziájukban szeretnének találkozni a működésével, hanem konkrét vizuális élmény formájában is. Azok a nézők, akik viszont szeretnek elmélyedni a letisztult történetvezetésben vagy a szereplők jellemfejlődésében, csalódni fognak. Azok pedig, akik egyáltalán nincsenek tisztában a szlovák közélet működésével, valószínűleg elvesznek majd a kusza cselekményben. A szlovák filmgyártásnak talán érdemes lenne ambiciózusabb projektek kitermelésén gondolkozni, olyanokon, melyek nemzetközi viszonylatban is megállják a helyüket. Ez mindenképpen növelné a szlovák filmgyártás renoméját. Amíg azonban a recept adott a hazai kasszasikerhez, addig ez továbbra is csak elmélet szintjén valósulhat meg.