Egymásba fűzött regények

„A kazahsztáni Taldykorgantól nem messze, egy kis faluban, amelynek nevét jobb, ha nem írjuk ide, az ótemplom alatt, a tizennegyedik században épült kriptában hatvanhat ubir és harminchárom mhackay található.” Berta Ádám új regényének kezdőmondata az utóbbi évek egyik legerősebb incipitje. Persze, ma már tanítják is, hogyan kell az olvasót bevonzani. Valahogy így. Nincsen egyetlen biztos recept, lehet rövid és hosszú, egyszerű és cizellált kezdőmondatot is választani. Mindenesetre a legfontosabb, hogy narratív távlatot nyisson. Berta pontosan tudja, milyen ígéreteket kell egy elbeszélésnek tennie, hogy felkeltse a közönség érdeklődését, és fenn is tartsa azt. Az élőhalottak és vámpírok erre fölöttébb alkalmasak.

Berta regényszövegén látszik, hogy egyetemi környezetben és műhelymunkákon edződött, műfordításban jártas profi műve. Az elbeszélésmódban van valami sajátos interkulturális vonás. Nem elsősorban a nemzetközi témára és környezetrajzra gondolok (bár arra is), hanem inkább a történetmondás transzkulturalitására. A tágas tudáshorizontra, és a poétikai kultúra elegáns nagyvonalúságára. Az egyes epizódok filmszerűen elmetszett jelenetekben követik egymást, miközben a narratíva az epikus nyelv minden lehetőségét kihasználja. Ez leginkább a mesélőkedvben mutatkozik meg. Szakszerűbben fogalmazva: a narratíva olyan verbális kód-elemekkel operál, amelyek a látszólag egyébként objektív, személytelen elbeszélő stratégiát a személyes felé tolják el. A kígyó feje a mesélés, sztorizás beszélt nyelvi jellegzetességeit alkalmazza. Ez az adomázó beszédmódban és az anekdotikus történetvezetésben is megnyilvánul.

Egy igazi profi kerüli a makulátlan szerkesztést és a túlpedánt irályt. Berta könyve maximálisan megfelel ennek az elvárásnak. Olykor tán túlságosan is: nem restell banálisan egyszerű lenni. A magyar minimalizmus klasszikusainál, Benda Balázsnál, Hazai Attilánál és Dr. Kovács Istvánnál (Barta Bandikánál) olvastunk valaha hasonló mondatokat. Sugárzik belőlük valami különleges, nehezen körülírható nyelvi báj, melynek mindenesetre határozott vonása az irodalmiság lefokozása. Berta retorikája helyenként az irodalmon inneniség benyomását is keltheti, ám folyton felülírják az ironikus túl-pozíciók. Hazainál (aki egyébként Raymond Carver egyik első fordítója is volt) ezt a stílusformát annak idején néhány kritikus dilettantizmusként dekódolta, elvétve az irodalmi kontextusokat bevonó, folyton elcsúszó kódokat, a retorikai hullámmozgást. E poétika a kilencvenes évek, korai kétezres évek fiatal olvasóit viszont fellelkesítette, mert az elbeszélés lehetőségeinek radikális megújítását látták benne. Akkor úgy tűnt, hogy a speciálisan magyar minimalizmus ennek segítségével képes túllépni a posztmodern és a későmodern lassan önmagukba záruló stílusformáin. Mindez ma már az eredeti formájában folytathatatlan. Berta már nem is törekszik ilyesmire, inkább a különböző narratív kódok és stílusregiszterek kombinációjával kísérletezik. A kígyó feje poétikája így egyfelől magán az irodalmiságon mint nyelvi terrénumon gúnyolódik; másfelől viszont vissza is építi az irodalmiságot, sokat szelídítve Berta korábbi műveinek radikálisabb minimalizmusán.

A „posztmodern utáni próza” irodalmi diskurzusának két nagy elvárása a történet visszatérése és az új referencialitás. Azaz, a regény végre újra szóljon valamiről, és ez a valami most aztán már tényleg a valóság legyen. Ezek az elvárások különböző színvonalú manifesztációkban állnak össze rendszerré, ha egyáltalán. Informálisan mindenesetre megegyeznek abban, hogy az irodalomnak önmagán túlmutatóan hasznos, de azért jól olvasható (és eladható) konglomerátummá, tudatosan társadalmi (és piaci) mezővé kell önmagát visszaépítenie (vagy visszadózerolnia). Berta könyve kissé olyan benyomást kelt, mintha éppen ezeken az elvárásokon ironizálna. Minden további nélkül belevág egy mágikus realista történetbe, miközben bátran szóba hozza a posztszovjet társadalmak visszásságait; s mindezt beleoltja egy pszichologizáló kiégésregénybe.

A történet középpontjában a vállalkozó Talmai Aladár és fia, Talmai Sándor állnak: az erős alapító, és a folytatásra kényszerülő, kevésbé rátermett fiú. Fontos szereplők még Anna, Sanyi felesége, a lányuk, Ágica (no és Gergő, a titkos házibarát). Házasságuk buktatóiról hosszasan tudósít az elbeszélés; mint ahogyan Sanyi korábbi szingli életéről, hosszúra nyúlt ifjúkorának elszakadási nehézségeiről is. A regényben a családtörténeti szálak a legfontosabbak, de rögtön utánuk az üzleti vonal, és – ettől nehezen elválaszhatóan – a maffiózó szál következik. A mágikus realista hangoltságú, dekadens-gótikus fantasy pedig a felszabadult örömöt csempészi vissza az újrealista kísérletbe.

A helyenként vázlatos és ötletszerű, de mindig ötletes könyv vidáman játszadozik a horizontokkal és kultúrákkal; no és az olvasóval. Váltogatja az elbeszélőket és a fókuszokat. Töredékes, mégpedig hol formalista-manierista módon, hol dokumentumjátékszerűen. Néha forgatókönyvszerűen rövid mondatokban, jelen időben tudósít az eseményekről. Azután visszavált elbeszélő üzemmódba (hosszabb mondatok, múlt idő). Gyakoriak az átfedések. Egy-egy epizódot többször is elmesél, különböző nézőpontokból, olykor csak variálva a témákat. Ilyen például a sorsdöntő találkozás Sanyi barátja (és Aladár bizalmasa), Norbi, valamint Miras, a titokzatos képességű kazak között az idősebb Talmainál (de sok másik tematikus egységre lehetne még hivatkozni). A részletgazdag minimalizmus olykor, fejezeteken át, kriminál-paranoid struktúrába fordul, à la Ellis. Hogy azután hirtelen egy, a korai Tarantinóra emlékeztető, köznapi-abszurd párbeszédes rész örvendeztesse meg az olvasót.

A regény sajátosan tagolt fejezetrendjében eleinte leggyakrabban Norbi és Sanyi szemszöge váltakozik, de kisvártatva világossá válik, hogy Sanyi a legfontosabb szereplő. Az ő énjéről olvashatunk hosszas identitáslélektani elmélkedéseket és retrospektív életrajzi beszámolót. Ennek során gyorsan posztindrusztriális kiégéstörténetbe fordul a regény. A tematikus folyamatosság itt a legerősebb: az antihős Sanyi jellemrajza és lélekrajza áll a középpontban. A közvetlen elbeszélői hang megmarad, de a szöveg gondolatilag jóval tartalmasabb, mint előzőleg. Ez a komolyság folyton dekonstruálódik, és folyton újraépül. A századik oldal körül lassan már-már patografikus színezetet ölt az élettörténeti elbeszélés, Camus idegenség-konstrukcióját és John Barth Az út vége című regényét is megidézve (valamint John Williams Stonerjét, amint arra a kötet végi jegyzetben maga a szerző figyelmeztet). Talmai Sándor egy cselekvésképtelen, elszigetelődésre hajlamos, motiválatlan fiatalember, akinek az utolsó nagy dobása az volt, amikor annak idején Felvégi Petivel és Hajdú Tomival hónapokon át készültek a szökésre. Mármint az óvodából. (A dolog egyébként nem jött össze.) A regényben mozgósított fantasztikus, bűnügyi és kalandzsáner kódok felől tekintve, egy ilyen főszereplő nem igazán kelti fel az olvasó érdeklődését, de a lélektani kód vagy a társadalomkritikus kód felől esélyes a dolog. A regisztercsere az olvasót is arra biztatja: eljött az ideje, hogy dekódolási rendszert váltson.

Sanyi folyton töpreng; hol naiv, hol teoretikusan figyelemreméltó módon. Foglalkoztatja az emlékezet és a jelenlét fenomenológiája. Útkeresése ezoterikus, new age-es kísérletekhez vezeti. Végül a szerelemben, a tartós kapcsolatban véli megtalálni a megoldást. Azonban itt is gondok adódnak. „A beszéd, a telefon, bármilyen információ átadása vagy megkapása túltelítettséget vált ki belőlem, ahhoz, hogy egyensúlyban legyek (és ezen elsősorban szellemi egyensúlyt értek), érdekemben áll ritkítani mindazt, ami efféle telítettséget vált ki; az információ átadása vagy megkapása mellett hasonló érzést kelt még az elköteleződés, ezért ez utóbbit is érdemes kerülni, mondta magában Sanyi.” (141.) Lényének benső mivolta volna a számára a legfontosabb, s minden őt ért impulzust külsődlegesnek érez. De – éppen ezért – egyre nehezebben tud azonosulni egy lényeginek érzett én gondolatával. Már Pecsorin, Lermontov Korunk hőse című regényének főszereplője is hasonló gondokkal küszködött.

Az időrend megbontása erősen megnehezíti az élettörténeti rekonstrukciót. Az epizódok mellérendelő egymásutánisága formai szinten is céltalanságot sugall. Egyre halványul a remény, hogy az olvasói várakozást előbb-utóbb valamilyen nagyobb arányú fejlődéstörténeti mozzanat fogja kielégíteni. Aztán újabb váltás: felgyorsul a tempó, gyors snittek követik egymást, s visszatérünk a nézőpontokat váltogató, cselekményesebb elbeszélésmódhoz. De máris újabb kísérlet veszi kezdetét: nagyot ugrunk az időben, és Ágica, Sanyi lánya veszi át a szót, aki immáron húszéves, s visszaemlékezik a kislánykori történetre. Ekkor válik világossá annak is, aki esetleg az apró (de vajon eléggé következetes?) jelekre nem figyelt volna fel (technikai állapot, zenék stb.), hogy a korábban elbeszélt események a „voltaképpeni” jelenhez képest tizenöt-húsz évvel korábban történtek. Azután ismét visszaugrunk valahova az idővonal közepére; és így tovább.

Az ubir- és mhackay-áramlat lassan a regény minden szegmensébe beszűrődik; az elbeszélés azonban nem adja át magát az irracionalitás sodrásának. Sanyi balul sikerült házasságának rejtelmeiről az okok és okozatok nyelvén értesülünk; Annának a szüleivel való kapcsolatát, apja iránti megfelelési kényszerét, anyja elnyomó egyéniségét, a gyöngének tűnő apa elfojtott agresszivitását és feltételezett alkoholizmusát mérlegre téve. Az omnipotens-intellektuális történetmondás ennek során olyannyira eluralkodik, hogy szinte teljesen kizárja a jelenetezést. Valahol a stendhali és a Németh László-i stílus között ingadozik ilyenkor a regény. Egy jellegzetes, mindkettejüknél fellelhető vonásra gondolok itt: mindkét írónak hajlama van ugyanis arra, hogy az érzelmi történéseket az idő absztrakciójával, s az események ritmusának homogenizációjával közelítse meg. Ilyenkor a narráció összefoglalássá, sűrítménnyé alakul. Szinopszissá, bizonyos értelemben vázlattá tehát. Kérdés, hogy mi ellensúlyozhatja ezt. Stendhalnál is, Németh Lászlónál is a regényalakok gazdag egyénítése kárpótol a hosszúra nyúlt statikus-értelmező betétekért. Elfogadjuk, enélkül nem volna lehetséges, hogy a kulcsszereplők kitűnjenek a jelenetezés külsődleges dinamikájából. Az intellektuális, az érzelmi, valamint a közvetlenül cselekvést utánzó poétikai szférák elegyéből azután – legalábbis a sikerültebb regényeikben – valóban kiemelkednek a mitologikusan gazdag, egyediségükben egyetemes alakok.

Berta Ádám regiszterkeverő eklekticizmusa még alkalmasabb közeg a körmönfont narratív-alkímiai műveletekre. Hősökről és jellemekről persze aligha lehet szó, csak pszichikumokról és appercepciós felületekről. Ennek a modernizmus nagy vívmánya, a trükkös nézőponttechnika az egyik fő terepe. Bár felületes pillantásra úgy tűnhet, hogy az elbeszélő Sanyinak ad igazat, és a házassági válságban mindenért Annát okolja, a regény finommozgásai óvatosan afelé terelgetnek minket, hogy felismerjük: Sanyi legalább annyira felelős a lassú összeomlásért. Az összefoglaló betétek vezérszólama ugyanis, az első benyomás ellenére, nem a mindentudó elbeszélő okoskodását közvetíti, hanem a protagonistáét, akinek hideg és hatékonytalan egyénisége akkor is hamissá teszi a gondolatmeneteket, ha azoknak, valamely absztrakt-tényszerű nézőpont magasáról tekintve, egyébként minden szava külön-külön igaznak minősül. Külön-külön talán, de együttesen, történetként: aligha.

És ezzel el is érkeztünk a Berta-regény valódi tétjéhez.

A vállalkozás célja nem egyéb, mint hogy az egyes, elszigetelt jelenségek, töredékes esetek folytonos történéssé alakulásának lehetőségeit mérlegelje. Részint l’art pour l’art módon, magáért az irodalomért, főként azonban társadalomkritikus céllal. Az alakok egyénítéséről alig-alig lehet szó, sugallja a regény. Az önmagaság jelszavával ágáló, de (éppen ezáltal is) uniformizáló történelmi korszakunkban az egyediség és az egyetemesség is paródiává, puszta arcmaszkolássá alakul. Erre éppen a sajátos narratív mintázat hívja fel a figyelmet. Berta képes rá, hogy a történettöredékeket kiemelje a banalitás ingoványából, s oly módon kapcsolja össze őket, hogy előadódjék a folytonosság és a távlat illúziója – ám ez minduntalan relativizálódik. A történeteknek csak banális kifutása lehetséges. Szingli élet vagy házasság; gyermektelenség vagy gyermekvállalás; kreativitás vagy karrier; élhetetlenség vagy ügyeskedés: csupa közhely, amelyet a társadalmi tudat erőltet az egyénre. Már a nyelv szintjén blokkolódik a dolog, így ellehetetlenül az értelmes kérdésfeltevés. A regény stílusnyelvi pragmatikája ezt a kritikai vonatkozást alapozza meg, a minimalista hagyomány felől. Ebből a szemszögből tekintve a fantasy-szál is a társadalomkritikus vonalat erősíti. Furcsa fintor, hogy az eszképista illúziók a pénzuralmi környezetben a legkevésbé sem kínálnak menekvést a hideg valóság elől.

Mindennek azonban megvan az árnyoldala. A sok-sok különféle részletből időnként összeállni látszik egy regény, sokszor azonban erre esély sem mutatkozik. A regény végén novellaszerű részekre akadunk, melyeket csak laza szálak kapcsolnak a fővonalhoz. Hirtelen új kulcsszereplőket ismerünk meg, közelről, intenzíven és céltalanul. A könyv záró fejezeteiben felbukkan Nelli, Sanyi új kapcsolata, akit titokban éppen Anna irányított hozzá. Az ő szólama ismét új hangot von be az elbeszélésbe, a finoman célzatos beszédnyelvi paródia műfaját. Az így megteremtett kommunikációs helyzetben nyert implicit szerzői, implicit olvasói kompetenciafölényt szerencsére nem viszi túlzásba a szövegpoétika. Ez is csak egyike a számos kipróbált lehetőségnek. Berta Ádám nagy kedvvel kísérletezik, nyakló nélkül zúdítva stíluskísérleteit és ötleteit a közönségre. Egyetlen elem sem nyomja el a többit, minden egyformán érvényesülhet. Igaz, e körbeforgó kaleidoszkóp egy idő után kissé fárasztónak, monotonnak bizonyul. Az önismétlő és vontatott, széttördelt narratíva kifejezetten próbára teszi az olvasó türelmét; egyes szálak mintha sehova sem vezetnének. Persze rámondhatjuk, hogy ez is a poétika szerves része.

Ha mármost a regény kényelmetlenségeit egyfelől, és szívderítő vonásait másfelől, lehetőleg teljes tárgyilagossággal, Tartozik és Követel rovatokba jegyezzük fel, a következő megállapításokra juthatunk.

T: E könyv nem is egyetlen könyv. Két regény, egymásba fűzve: egy társadalomlélektani és egy mágikus realista. Vajon külön-külön megállnának-e a lábukon? Nagy kérdés. Talán nem.
K: Viszont – két regény, egymásba fűzve, kész nyereség. Akár megállnának a lábukon külön-külön, akár nem, együtt többet érnek, mint egyedül.
T: Eklektikus könyv. Olykor túlfeszíti a húrt.
K: Igen, de lefegyverző stílusa megmenti a projektet. Sajátos ritmusa van. Elhiteti, hogy létezik egy ilyen gondolkodásmód, egy ilyen elbeszélő nyelv. Hogy létezik ez a próza. S mivel elfogadtatja magát – máris létezik!
T: A történet kimódolt, és mégsem vezet sehová.
K: Ez igaz, de nem is akar vezetni. A könyv a magánérdek és a közromlás egymást átható, démonikus őselveit vetíti elénk változatos technikákkal. Világunkat üresként, jelentés nélküliként ábrázolja; nem-helyek tereként mutatja be, szuggesztíven. Persze, hogy nem vezet sehová.
T: De regény-e egyáltalán? Vajon miért legyek türelmes olvasója?
K: A kígyó feje a regényszerűség sajátos újraértelmezésével tüntet. Az eredeti architextuális mintáihoz képest újraszerkeszti az epizód-szekvenciákat, kitágítva azok variációs logikáját. A mágikus realizmus és a minimalizmus találkozása új esélyeket teremt. Az irónia lehetővé teszi a társadalmi felelősség autentikusabb kifejezését.

Valahogy így. Nem mellesleg pedig¸ nemcsak bevonzza, de valami varázslattal tartósan magához is láncolja az embert. Mint egy ubir, vagy egy mhackay.

Berta Ádám: A kígyó feje. Cser Kiadó, Budapest, 2020