Munkánk gyümölcse, a szorongás

Kortárs szorongásainkról, a munka változó világáról, önmagunk kizsigereléséről, a kapitalizmus belénk épült logikájáról és a természettől való eltávolodásról, majd a hozzá való visszatérési kísérletekről beszél a Budapest Galéria Eddig minden rendben című kiállítása, melynek elnevezése Mathieu Kassovitz A gyűlölet című filmjéből ered. A film egyik főszereplője idézi fel az ötvenedik emeletről zuhanó ember mantráját, aki minden egyes emeletnél elismétli: „eddig minden rendben, eddig minden rendben”, miközben nyilvánvaló, hogy semmi sincs rendben.

A művészek munkáiban megjelenő problémák és megoldási próbálkozások fájdalmasan ismerősek, egyrészt azért, mert egyre több ilyen témájú írás jelenik meg, így már csaknem rendelkezésünkre áll egy közös szókincs és keret, amely alapján elbeszélhetővé válnak legújabb szorongásaink. (A kiállítás megnyitása a COVID-19 járvány miatt csúszott, a tényleges nyitásig azonban folyamatosan jelentek meg hosszabb-rövidebb írások a Budapest Galéria Facebook oldalán, amelyek a kiállítás tágabb témájához kapcsolhatók. Illetve az Artportal leközölte Horváth Bence megnyitószövegét, amely szintén sok hivatkozást tartalmaz a munkáról, kiégésről és szorongásról szóló társadalomelméleti és filozófiai szövegekre.) De még inkább ismerősek azért, mivel a bőrünkön érezzük őket, a hétköznapjaink részeivé váltak. Különösen most, a koronavírus-járvány okozta széleskörű korlátozások, iskolabezárások és otthoni munkavégzések, nagyfokú egészségügyi és társadalmi bizonytalanságok idején, amelyek oly sok kortárs jelenséget tettek láthatóbbá és átélhetőbbé. Bár az Eddig minden rendben koncepciójának megszületésekor még szó sem volt járványról, mostanra mégis úgy hat, mintha a kiállítást gondosan a járvány idejére tervezték volna.

A kiállított munkák egyrészt a szorongást igyekszenek megragadni, másrészt a lehetséges kiutakra koncentrálnak. Barbora Kleinhamplová és Tereza Stejskalová közös videómunkája, Az alvók manifesztuma egymást követő képek és egy szövegalapú manifesztum eszközeivel hívja fel a figyelmet az alvás körüli társadalmi diskurzusra, amely alapvetően kriminalizálta, a lustasággal azonosította az alvással töltött időt. E diskurzusban az alvás a hatékony és értelmes élet ellentéteként jelenik meg, nem pedig egy testi és mentális szempontból is rendkívül fontos időtöltésként. A videó néhány szereplője kényelmesen fekve, ellazultan, lehunyt szemmel mondja fel a manifesztum szövegét. Az ő állapotuk természetesnek és egészségesnek hat, különösen a zsúfoltan, vagy zugokban, titokban alvó munkások képeivel összevágva. A videót látva hirtelen magától értetődővé válik, hogy a teljesítményalapú kultúra kisajátította a privát szféránk egyik legfontosabb területét, az alvásunkat. Az alvók manifesztuma pedig, mint a jó manifesztumok általában, lázadásra (alvásra) késztet.

A szorongás változatos fajtáira épülnek Adelina Cimochowicz videói is (Természetes állapot; Elveszett), és amint az alvás hiányáról beszélő alvók, úgy az ő munkái is az ellentétek erejét használják fel. A Természetes állapot című videóban három nő susogva, lopva meséli el a hétköznapok legelemibb szintjén jelentkező félelmeiket, miközben egy középkorú nőt látunk, amint felszabadultan (?) táncol a természetben. Apró mozzanatok azonban rávilágítanak, hogy a nő felszabadultsága, lazasága, a természet természetessége nem valódi. A képzeletbeli zenét, amelyre mozog, az okostelefonjából hallgatja – ugyanabból a készülékből, amely folyamatosan elérhetővé, esetleg figyelemzavarossá teszi őt. A háttérként szolgáló természet sem tűnik érintetlen vadonnak, sokkal inkább egy emberlakta terület melletti füves-fás tájnak, kompromisszumnak, a valódi természet pótlékának. A háttérben bár ott a folyó, a tánc betontalajon történik.

Varju Tóth Balázs háromcsatornás, Askholia című videóinstallációjában a budapesti művészeti közeg változatos szereplőit szólaltatja meg munkáról, pénzkeresésről, szabadidőről és az elkerülhetetlen szorongás kérdéseiről. A monológokból kirajzolódik az értelmes élet vágya, amely túlmutat a pénz keresésének és elköltésének gyakorlatain. A művészi-értelmiségi munkát végző interjúalanyok szinte mindegyike eljutott arra a felismerése, hogy a munka mára messze nem azt jelenti, hogy ébredés után elvégezzük az élethez szükséges dolgokat; helyette gyakran értelmetlen munkát végzünk, hogy pénzt keressünk, amiből jó esetben megvásárolhatjuk az élethez szükséges dolgokat. Az élet így szétválik munkára és szabadidőre, amelyek arányai ritkán kielégítőek; főleg, hogy a társadalom egy része számára a munka világa jelentősen átrendeződött, az otthoni munkavégzés és a projektalapú, határozott idejű munkaszerződések elmosták a munka és szabadidő közötti határokat. Sokáig úgy tűnt, hogy mindez elhozza a vágyott szabadságot és a humánusabb napirendeket, de a szorongás jelenségének széleskörűvé válása inkább azt mutatja, hogy míg korábban esetleg egy cég vagy főnök zsarnokoskodott felettünk, mostanra önmagunk zsarnokai és kizsákmányolói lettünk.

Az önkizsákmányolás és a bizonytalanságból eredő szorongás problémáiban különösen érintett lehet egy képzőművész, ugyanis hatványozottan szembesül a saját maga által beosztandó idő miatti frusztráció, az önhajszolás és az önmagából, illetve saját ötleteiből való áruelőállítás nyomasztó pszichológiai hatásaival. Ezt a területet érinti Madalina Zaharia Amikor elfoglalom a jelent című videója is, melyben a művészi önreprezentáció abszurditásaira hívja fel a figyelmet. A videóban két női alak művészinek ható kontextusban és mozdulatsorokkal jeleníti meg Amy Cuddy pszichológus hatékony testbeszédről szóló TED-előadását. A videó eközben a PowerPoint stilisztikai eszközeit is használja, ami a szakmának való kiszólásként értelmezhető, amint arra a gyakorlatra utal, amikor különböző eseményeken (például művésztelepek lezárásaként) vagy ösztöndíjak utáni kötelező beszámolókon a művészeknek röviden, frappánsan, a PowerPoint adta keretek között kell összefoglalniuk munkásságukat, tehát könnyen fogyaszthatóvá, olykor áruvá tenni alapvetően nem árunak szánt munkájukat.

Varju Tóth Balázs videóiban a művészek a természetben ülve beszélnek saját világukról, azaz a természetből kiszakadt társadalom egy sajátos közegéről. A videót áthatja a természeti környezet és a természetből kiszakadt világról szóló monológok közötti ellentét. Ember Sári fotóin hasonlóképpen (vélhetően) városi, értelmiségi-művész fiatalokat láthatunk, amint éves vízitúrájukon vesznek részt. Itt már egyértelmű kivonulást látunk, amikor a munka világát hátrahagyva az emberek napokon keresztül a természetben mozogva próbálnak boldogulni, és a munka, amelyet mégis végezni kénytelenek, kizárólag az azonnali létszükségleteikkel (evés, alvás, közlekedés stb.) kapcsolatos. Idilli képeket láthatunk, azonban mivel rendelkezésünkre áll az információ, miszerint egy alapvetően nem ilyen környezetben élő társaság éves rítusáról van szó, világossá válik, hogy amit látunk, az egy terápiás kísérlet, feltöltődés, ami csak könnyebbé, elviselhetőbbé teheti a munka világába való visszatérést.

Virginia Lupu fotói egy romániai boszorkányközösség különböző élethelyzeteiből villantanak fel képeket. Társadalomból való kivonulásuk már tényleges: egy komplett valóságot hoztak létre, párhuzamosan a teljesítményelvű, fogyasztásalapú és patriarchális társadalommal. Egy erőteljes női közösségről van szó, amelyet a boszorkányság és a mágia elvei igazgatnak. A képek a női emancipáció reprezentációiként is értelmezhetők, és bár a boszorkányközösség (a mi hétköznapjaink felől bizarrnak ható) hétköznapjait mutatják be, valamiképp mégis arról a világról mesélnek, amelyből kénytelenek kivonulni azok, akik nem szeretnének a hagyományosnak mondott nemi szerepek, a tekintélyelvű politika és iskolarendszer, a kórházi orvoslás és intézményesített gondoskodás játékszabályai szerint élni.

A kiállítás erénye a kurátori koncepció, amely a régió képzőművészeinek munkáiból válogat. Így nem egy olyan társadalom diagnózisa rajzolódik ki, amely a mi hétköznapi valóságunktól alapvetően távol áll, és sokkal érvényesebb a nyugat-európai vagy észak-amerikai társadalmakra. Azonban téves lenne azt gondolni, hogy a munkákban érintett problémák közös megbeszélése lesz az a nagy közös élmény, amely minden kortársat egyformán érint és létrehozza a közös tapasztalatot, ami akár közös cselekvést, mozgalmat is eredményezhetne. A művészek, az ő közegük, illetve a kiégést és szorongást megtapasztaló tágabb középosztály az, akinek ideje, lehetősége és nyelvezete is van a szorongás és pánik beazonosítására és megragadására. A középosztály az, aki jó esetben már jólétbe született, ezért idejét nem (kizárólag) a folyamatos gyarapodás és valahova jutás köti le. Ebben a környezetben van mód arra, hogy megfogalmazódjanak olyan kérdések, minthogy mi végre élünk: valóban annyi az élet, hogy dolgozunk, eladhatóvá teszünk dolgokat, vagy akár önmagunkat és a gondolatainkat, e munkából pénzünk lesz, majd a pénzt elköltjük (végül a felhalmozott javaktól gondos munkával szabadulunk meg adományozáson, apróhirdetéseken és garázsvásárokon keresztül)? E kérdés nyugtalanító volta és a helyzet, miszerint aligha vannak előttünk kipróbált életutak olyan életmódokra, amelyeket nem a munka- és felhalmozásalapú társadalom szervez, csak tovább fokozhatják a szorongást.

Számtalan cikk, oktatóvideó jelent meg a minimalizmusról, kapszulagardróbokról, fogyasztáscsökkentett életvitelekről, de az egyelőre nem látszik, hogy ezek mennyire kitartó életvitelek, és mennyiben képeznek tömegesnek nevezhető jelenséget, esetleg megmaradnak néhány individuum eszképizmusának. Kiutak ugyanis vannak, ahogy a művekben is látszott, egyrészt a spiritualitás, másrészt a természet, amelyet bármennyire is tönkretettünk, még mindig vissza lehet hozzá vonulni. A kiútkeresés egyik nagy csapdája azonban, hogy gyakran az is a rendszert fenntartó fogyasztásba van kódolva, így végső soron azt a rendszert tartja fenn, ami ellen lázad. A természetközeli élet gyakran úgy van tálalva, mint újfajta, természetes és organikus javak beszerzése után elkezdhető élet. A szorongó középosztály túlad a felhalmozás időszaka alatt megszerzett tárgyain, újabb tárgyakba fektet, és ezzel új, nem tudni, mennyire hosszú távon is kivitelezhető életmóddal kísérletezik. Mindezek felismerése újabb szorongásokat szülhet.

A spiritualitás gyakorlása mint társadalomból való kivonulás ugyanígy könnyű célpontja a kritikának. Elterjedt vélemény ma már, hogy a posztkoloniális bűntudat miatt a világ nyugati része a mai napig gyanakodva tekint önmagára, amikor tőle távoli kultúrák gyakorlatait igyekszik beépíteni mindennapjaiba (a kiállításon ezt a témát érinti Kateřina Konvalinová Gyógyító kapcsolatok: kellemetlen utazás című videója). Ilyenkor a hozzáférhetőség, félreértés és kisajátítás valós problémái merülnek fel, azaz a jogos kérdés, hogy miért játszik egy nyugati kultúrában szocializált ember egy távoli ország vallásával és szimbólumaival, ha azok nem jelentenek számára semmit? Azonban e kérdés mögött legalább annyira a gyarmati logika húzódik meg, mint a kisajátítás mögött, mivel a „távoli” vagy „keleti kultúrákat” sematikusnak és homogénnek tekinti, nem látva sokszínűségüket és az esetleg önként vállalt hajlamukat arra, hogy terjeszkedjenek a világban: jó példa erre a tibeti buddhizmus, amely hatalmas személyi és infrastrukturális károkat szenvedett a kínai megszállás kezdetén és azóta is. A hagyományukban azonban fellelhetők olyan szövegek, amelyek megjósolták, hogy a buddhizmus meggyengül majd Tibetben és nyugat felé veszi majd az irányt, a világszerte épülő tibeti buddhista központok pedig gyakran e narratíva örökségéből eredeztetik legitimitásukat.

A szorongások és a megoldási kísérletek tehát a rendszer kritikáját hívják elő, a rendszer kritikája pedig gyakran önmaga kritikáját hozza magával, ami tovább növelheti a nyugati középosztály bizonytalanságérzetét (ezt hivatottak érzékeltetni Szemző Zsófia Bizonytalansági elv című kollázsai). A probléma kulcsa valahol ott lehet, hogy egyének gondolkoznak egyéninek vélt problémáikon, és egyéni megoldásokon törik fejüket, miközben a társadalom nagyobbik része teljesen más irányba tart.

A Lumiére testvérek 1900-ban lefilmezték a párizsi világkiállítás egyik szenzációját, a mozgó járdát. Filmükön mindenféle korú, nemű embert láthatunk, amint a járdát próbálgatják. Arcukon ott van a félreismerhetetlen öröm és dicsőség, a modern ember mára már elképzelhetetlen hite abban, hogy a modernizáció egy jobb és élhetőbb világot teremt. Részben megható figyelni ezeket az embereket, másrészt hihetetlenül elszomorító a világban napjainkban megfigyelhető fejlemények fényében. Mára már tudjuk, hogy a folyamatos technikai fejlődés minden erénye mellett kizsigerelte a Földet, ezért a kortárs középosztálybeli jólétből kitekintve legszívesebben leszednénk őket a mozgó járdáról, miközben a társadalmunk egy jelentős része nagyon szeretne legalább e folyamatos előre tartó mozgást végző járdának legalább a közelébe kerülni.

A kiállítás egyik legerősebb darabja az első teremben található,Kristóf Krisztian Jégtörő című installációja. A munka minden eleme organikus alapanyag, ezért a klímaválság diskurzusában élő egyénnek azonnal eszébe juttatja a lebomló vagy legalább újrahasznosítható fogalmakat. A selyempapíron látható, önmagában evező ember képe számos érintett problémát villant fel: a meghasonlott, kettévált embert, aki a természetbe menne, de alapvetően elkülönül tőle. De akár azt is mutatja, amint az ember önmagát eszközként használja az előrejutás, a nem is igazán tudni, hogy mi felé és mi végre való, folyamatos haladás végett, miközben egyre távolabb kerül önmagától.

Eddig minden rendben (Budapest Galéria) Kurátor: Gadó Flóra. A kiállítás megtekinthető szeptember 6-ig.

Fotók: Juhász G. Tamás