dunszt.sk

kultmag

Bond időhurokban

Christopher Nolan, hú, apám, az Inception, abba’ úgy görbül a tér, ahogy egy ógörög gegman visibálja Pasziphaé élveteg gyönyörfájdalmát Minosz éjszakájában, pfú, a Dark Knight, olyan Joker Joaquin Phoenixig nem volt, mint a Heath Ledger, és az a rengeteg eye candy, üldözéses akciólátvány, kontrollálatlan erőszak, na az milyen komoly már! És az új film, a Tenet? Az sem rossz, egy szerencsésen rövid palindróma, régen tudott készségek újbóli fevillantása, enumeráció és listaállítás – „előtérben mord hadfiak, háttérben robbanó épület vótmá’? volt. oké”; „autóshajsza kézifékes rendőrkanyarokkal és visszafelé? volt. oké” –, de nem is lehet kötelezővé tenni az újszerűséget, hát hová innoválnánk már ezt a mai szép, új világot.

Miként azt Christopher Nolan vadiúj filmjéből megtudjuk, az van, hogy „homályos világban” élünk, a múlt jövővel keveredik, fikció reáliával, Akhilleusz teknőccel, a nyílvessző magányosan ácsorog a levegőég egy adott pontján az időtlenség végéig, az éleaiak belezavarodtak a keresztrejtvényfejtésbe, átállnak a sudokura. Platón barlangjában diszkógömb veri vissza a villódzást, Borges argentin nője nem saját magával találkozik a budapesti Szabadság (volt Ferencz József) hídon, hanem a Hellinger-féle családállítási terápiában az általa méhen belül megölt ikertesójával; duplumok és szimulakrumok, szeriális létezésvilágok halmozódnak egymás tetején, mesterséges intelligencia keveri a virtuális valóság kártyalapjait. A feladat nem más, mint a világ megmentése, nyilván, kerüljük el a harmadik világháborút, ha egy mód van rá, bár az orwelli triptichonból csak Óceánia és Eurázsia szerepel, Kelet-Ázsia lapít, mint szar a fűben, csendben és vígan kereskedik az ujgurok veséivel és szaruhártyáival és a hongkongi szabadságjogokkal, meg sem jelenik a színen. Ha visszamegyünk az időben, hogy valami komoly gebaszt orvosoljunk, az sokféleképpen hat a jelenjövőre. Amit a Tenet „időbeli átkaroló hadműveletnek” mond, az valójában uchrónia, és minden-fordítva-van, minden-fordítva-van. Az inverz golyó visszafárad a pisztolycsőbe, majd a tárba. A nukleáris neveltetésű orosz oligarcha halála, amiben szerepet játszana az is, hogy egy félig lőszerre, félig doxiciklin-alakú fémborítású kapszulára emékeztető tárgyat is le kell nyelnie – amitől vele együtt pusztul el a világ.

Na itt kap szerepet az időhurok!

Láttunk már olyan filmet, amit a maga teljességében visszafelé vettek fel. Ám ahogy Timár Péter trükkoperatőr első rendezése, az Egészséges erotika a csehszlovák újhullámra hajazott a történetiségi tartalomfejesztés frontján 1986-ban (Rajhona!, Koltai!!), úgy az új Nolan-film az örökbecsű James Bond-sorozat cselekményszövését és történetvezetését követi, ha a maga módján is. Bond és Leiter. James Bond fehér, Felix Leiter fekete. Bond MI6, Leiter CIA. Szövetségesek, de néha ellenérdekeltek. Kapcsolatuk tárgyszerű, a hasznos kooperáció olykor bürokratikus gátfutásként, de nem egy vidám és nem baráti nexus. Nem Persueders (a magyarban: Minden lében két kanál; Roger Moore és Tony Curtis). Nolan a Tenetben megcserél: Bond fekete (John David Washington), amerikai, tökös, Leiter (Robert Pattinson) liliomfehér alkonyi fényben, inkább a klasszikus Bond arc. Ahogy már szóltunk: keveredik fikcióval a valóság, a Lady Milliárd nem egy tiszakécskei vállalkozó Máltán bejegyzett yachtja, hanem egy orosz oligarcháé, akinek talán volgai német a vásárolt felesége, mint más orosz oligarcháknak is, a Kornati-szigetek és Brač helyett a nápolyi öbölben akcióznak, és a kijevi operában, ahol terroristák úgy mészárolnak, ahogy egykor csecsen fegyveresek a dagesztáni Beszlán általános iskolájában. Norvégiában, reptéren, tengeri fúrótornyok és szélerőművek tőszomszédságában, Tallinn utcáin zajlik az akció az akciófilmes szakma ősi szabályai szerint. A műkereskedelem fedőtevékenység – meg persze saját jogán is igen jövedelmező lehet, ahogy előremegyünk, akárcsak algoritmikusan is az időben, annak inverz visszahatása lesz a mára, most láttam egy térképet, hogy 250 millió év múlva hogyan néz majd ki a Föld: hát össze lesznek torlódva a kontinensek, mint régen, Brazília nyakán lesz Kongó, Indiát körbeöleli Etiópia és Chile, összetöpörödik a Balaton.

Bloefeldet ebben a filmben Szatornak hívják, de nem rokona Sátor Lajosnak, az egykori dunaszerdahelyi maffiavezérnek, és nem Donad Pleasence, hanem Kenneth Brannagh játssza. A szovjet nukleáris nyomorból küzdötte fel magát a Lady Milliárdig, mintha csak Vlagyiszlav Szurkov (Putyin vezérpropagandistája) agyában, illetve a véráztatta rögvalóságban képződött volna meg, de tényleg, innen már csak a Fekete Pákó meg az aldis borok hiányoznak, meg hogy „a ló néz, a csikó lát…”. Pirotechnika és egyébb SFX bőven használtatik, a grandiózus látványokat faék-egyszerűségű, a magyar szinkronnal további sarakba tiport dialógok tarkítják, közben nem merem megnézni az Aréna Pláza IMAX-vetítőjében a telefonomon az időt, mert körben biztonságiak állnak, és ha előveszem az eszközt, akkor lelőnek, mert nehogymár felvegyek egy percet is, és a forgalmazó a vetítésen résztvevő kritikusoknak írott levele mintha megváltásért és örök életért könyörögne, és mintha ez a film hozhatná el a megváltást. Nos nem teszi, valójában a jóöreg időhurok az „új nóvum” ebben a moziban, meg a nem-euklideszi ügynökök, az a Reiman-sejtésünk, hogy Gödelt is tanumányozta a forgatókönyvíró stáb, miközben a földtörténet legbárgyúbb dialógjait vésték márványba.

Az év ezen szakában általában Godard-t nézek, idén sem történik ez másként, néztem a régi Godard-t a friss Nolan-film ízével a számban, és arra gondolok, hogyan lehet gondolat nélkül mozit csinálni, és miért harapózott ez annyira el a mában?

A film adatlapja a Mafabon