Az ökoszféra mint technoszféra

Tanulmányunk célja egy olyan komplex ökológiai szemléletmód felvázolása, amely a bőségből és nem a hiányból indul ki. Ennek a bőségnek az alapja az embertelenített xeno-temporalitások, valamint tágabban az emberi szintet meghaladó makroléptékek spekulatív filozófiai alkalmazása. A spekuláció autopoiétikus módon állítja elő a saját megalapozását.

Az általános ökológia mint szemlélet mindenekelőtt a környezetnek az embertől való autonómiáját hivatott előtérbe helyezni. Az általános ökológia fogalmát Erich Hörl vezeti fel Tausend Ökologien című tanulmányában. Hörlt az a dilemma foglalkoztatja, hogy a filozófia miként képes leírni a technológia által telített ökológia sajátos és aktuális tényét anélkül, hogy beletorkollna egy „technológia-ellenes poétikába”, mint történt oly sok szerzővel a múltban. A technológia kihívás elé állítja a gondolkodást, beleértve az ökológiáról való gondolkodást is. Utol kell érnünk az új, megváltozott ökológiát, miközben számolunk a modern gondolkodás zsákutcáival és tévútjaival, továbbá új szökésvonalak megnyitását helyezzük előtérbe. Úgy kell új teoretikus járatokat nyitnunk, hogy nem ragadunk le egy szűkös ökológiában, amely megfeledkezik a technológiai komplexitás negentropikus mozgásáról és önállóságáról. Hörl szerint a technológia alapvetően új helyzet elé állít bennünket, hiszen az ökológia társadalmi szinten is egyre inkább deszubjektizálódik és dezantropomorfizálódik. A lineáris, szűk ökológia perspektívájába befogadni sem képes a technológiai környezet komplexitását, valamint az antropocén sokrétű hatásmechanizmusait. A túlságosan technológia- és termelésellenes megközelítésmódok nem számolnak azzal, hogy a technológia – mint létmód – maga is létfeltáró jelleggel bír. Hörl egyetértően idézi tanulmányában Gilbert Simondon fontos állítását a technológia és kibernetika szerepéről, amelyet ezen a ponton mi magunk is felidézhetünk: „megvilágítja a társadalmi és egyéni élet folyamatait. Ebben az értelemben a technológia csökkenti az elidegenedést.” Közelebb hoz bennünket a technológia mint létmód a léthez, amennyiben utóbbit a kapcsolódások összességeként értelmezzük.

Bevezetés

A 21. században tapasztalható ökológiai válság arra hívja fel a figyelmünket, hogy a világról és az ökológiáról szóló kategóriáinkat át kell gondolnunk, mégpedig a bővítés irányába. Azok a folyamatok, amelyek az antropocén korszakot jellemzik, elbizonytalanítják az olyan kettősségeket, mint természet, kultúra, környezet, társadalom, ember, embertelen és a külsődlegesség és a bensőségesség. Többé nem gondolhatunk a társadalomra úgy, hogy az tisztán emberi konstrukció eredménye volna. A korai 21. század non-antropocentrikus fordulata (nonhuman turn) rámutat az emberen kívüli ágenciák kikerülhetetlen, valóságkonstituáló jellegére.[1] A technológia összefonódik a társadalmi létünkkel, de a tágabb értelemben vett környezetről vagy ökológiáról sem leválasztható. Szemben a szűkösséget hangsúlyozó partikuláris ökológia-fogalmakkal – amelyek lineáris logikák mentén szerveződnek – tanulmányunkban az általános ökológia mentén kívánjuk újragondolni a technológia szerepét az ökológiában egy poszthumán korban. Ehhez olyan szerzők gondolatai nyújthatnak elméleti fogódzkodókat, akik hozzájárultak a techno-ökológia konceptualizálásához. Jelen keretek között elsősorban Erich Hörl, Bernard Stiegler és a mindkettejük gondolkodását nagymértékben befolyásoló Gilbert Simondon észrevételeire támaszkodunk.

Általános ökológia, mesterséges környezet és a szféra-gondolat

Az általános ökológia mint szemlélet mindenekelőtt a környezetnek az embertől való autonómiáját hivatott előtérbe helyezni. A fogalmat elsőként Erich Hörl vezeti fel Tausend Ökologien című tanulmányában. Hörlt az a dilemma foglalkoztatja, hogy a filozófia miként képes leírni a technológia által telített ökológia sajátos és aktuális tényét anélkül, hogy beletorkollna egy „technológia-ellenes poétikába,” mint történt oly sok szerzővel a múltban.[2] Hörl azt a veszélyt kívánja elkerülni, hogy az ökopolitikáról tisztán technológia ellenes értelemben gondolkodjunk. Szerinte túlságosan is gyakori az ökológiai gondolkodásban a természetnek valamilyen fetisizált, mesterségesen megtisztított felfogásának romanticizálása. A technológia kihívás elé állítja a gondolkodást, beleértve az ökológiáról való reflexiót is. Utol kell érnünk az új, megváltozott ökológiát, miközben számolunk a modern gondolkodás zsákutcáival és tévútjaival, továbbá új szökésvonalak megnyitását helyezzük előtérbe.

Mi lehet az antropocén ökológiai válságának kihívása a kortárs gondolkodás számára? Annyi mindenképpen megjegyzendő, hogy ezen korszak újszerűségéből adódóan az antropocén szükségessé teszi a neologizmusok alkalmazását. Fogalmi invencióra kényszerít minket az ökoválság jelensége. Nem elkerülhető a tudományos nyelv átfogó reformja. Mint látni fogjuk, mindhárom általunk kiemelt szerzőnél központi szerepet játszanak az újkor mesterkéltnek ható kifejezései. Az „antropocén” neologizmust Paul Crutzen vegyésznek köszönhetjük, aki – részben a korábbi nagy földrajztudósokra alapozva – szükségesnek tartotta 2000-ben megalkotni egy, az ember világformáló tényezővé válását tematizáló kifejezést. Crutzen szerint az antropocén a holocént követő újabb korszak, minőségi értelemben éppúgy gyökeres eltérést mutat az ipar által jellemezhető modern társadalom a mezőgazdasági társadalomhoz képest, mint az emberiség létrejöttét megelőző korszakokhoz viszonyítva. Az antropocén minőségi komplexitás-ugrást jelent.[3] Elemi követelmény a nyelv bonyolítása, frissítése; angolszász kifejezéssel élve diszkurzív update szükségeltetik. Míg Crutzen az ipari társadalom kezdetét, legfőbbképpen a gazdasági fejlődést exponenciálisan felgyorsító gőzgép feltalálását javasolja kezdőpontként, origóként, addig más kutatók eltérő meghatározásokkal élnek.[4]

Hörl felől olvasva az antropocén geológiai korszakát, a nyelvi játékosság és összetettség elemi módszertani követelmény a valóság heterogenitása kapcsán. Úgy kell új teoretikus járatokat nyitnunk, hogy nem ragadunk le egy szűkös ökológiai szemléletben, amely megfeledkezik a technológiai komplexitás negentropikus mozgásáról és önállóságáról. Hörl szerint alapvetően új helyzet elé állít bennünket a technológia, hiszen az ökológia társadalmi szinten is egyre inkább deszubjektivizálódik és dezantropomorfizálódik.[5] A lineáris, szűk ökológia perspektívájába befogadni sem képes a technológiai környezet komplexitását, valamint az antropocén sokrétű hatásmechanizmusait. A túlságosan technológia- és termelésellenes megközelítésmódok nem számolnak azzal, hogy a technológia mint létmód, maga is létfeltáró jelleggel bír. Hörl egyetértően idézi tanulmányában Gilbert Simondon fontos állítását a technológia és kibernetika szerepéről, amelyet ezen a ponton mi magunk is felidézhetünk: „megvilágítja a társadalmi és egyéni élet folyamatait. Ebben az értelemben a technológia csökkenti az elidegenedést.”[6] A technológia mint létmód közelebb hoz bennünket a léthez, amennyiben utóbbit a kapcsolódások összességeként értelmezzük. Az általános ökológia Hörl szóhasználatában a ható- és cselekvőképesség redisztribúciójának fogalmi alakra való emelését jelöli. „Az ágencia és kollektivitás átértelmezése, a radikális technikai rendezés” rámutat arra, hogy a cselekvőképesség „szétszóródik” technikai folyamatok sokaságává.[7] Többé nincsen éles határ kultúra és természet között, sőt emberi érzékelő és érzelmi képességeinket sem választhatjuk le arról a tágabb technikai miliőről, amely egyre nagyobb fokú autonómiára tesz szert. A környezeti válság érzékelése sem elképzelhető technológiai eszközök és berendezések által mediált tudományos kommunikáció nélkül. Immáron belső életünk és szenzualitásunk is részét képezi a kibontakozó mechanoszférának. Hörl nézetében a kihívás abban rejlik, hogy az inkluzivitás érdekében „egészen átdolgozzuk az értelem-kultúra konstitúcióját”.[8] A megoldások tekintetében – Felix Guattari észrevételeire alapozva – Hörl egy „gépi animizmust” javasol, amely részben tradicionális, premodernnek nevezhető megközelítéseket és kulturális sémákat ötvözne egy új, posztmodernnek nevezhető szemlélettel.[9] A mechanoszféra azt a gépi környezetet jelenti, amely a 20. század során mesterséges ökológiaként felruházódik az embertől autonóm észlelési képességgel, sőt önálló adaptáló képes rendszerként kezd viselkedni.

Az animizmus ebben a vonatkozásban pedig azt a felismerést jelöli, mi szerint a környezet eredendően telített cselekvő- és hatóképességekkel, ezek pedig nem képezik az emberi létező kizárólagos privilégiumát. Amikor cselekvésről beszélünk, sohasem tisztán emberi döntésekről van szó.

Ez a típusú hibrid modell, miközben szakítana az antropocentrizmussal, valamint a fejlődéselvűséggel, mégsem jelentene egyértelmű visszatérést vagy regressziót, hiszen képtelenség egy az egyben lemásolni és globális mintává tenni a hagyományos együttélésmódokat, valamint a kulturális szokásokat. Áthidalhatatlan a mai összekapcsolt, globalizált társadalmi valóság és a tradicionális létmódok közötti szakadék. Hörl szerint viszont az animizmusból adaptálható a sokféle, heterogén életforma iránti nyitott viszonyulás. Vivieros de Castro, az amazonasi kultúrák neves kutatója szerint, a modern szemlélettől eltérő kultúrák ismerete gazdagíthatja a saját perspektíváinkat, valamint hozzájárulhat a környezettel való szimbiotikusabb viszonyok kialakításához. Mint fogalmaz, „gazdagabb ontológiákra” van szükség, olyan világképekre, amelyeknek köszönhetően sokrétűbben érzékelhetjük a valóságot.[10] A leegyszerűsítés és a linearitás helyett az általános ökológia a burjánzást és keveredést preferálja, a minél bonyolultabb és kuszább viszonyokat. Ha a modernitás az unalom és a szabványosítás varázstalanító uniformizmusát, valamint a kulturális imperializmust jelenti, akkor az általános ökológia egy posztantropocentrikus fordulatot jelent, ami elfogadja a létmódok pluralizmusát.

A mechanoszféra kibontakozása Hörl nézete szerint elemi módon befolyásolja, torzítja és átformálja az észlelést. Jelen sorainkat is számítógépen „vetjük papírra”, sőt azon információkhoz és hivatkozási alapokhoz sem juthattunk volna hozzá internet híján, amelyeket ebben a pillanatban összegezni és szintetizálni igyekszünk. Saját szintézisünk már részét képezi a kollektív intelligencia kibernetikai hálózata szintézisének. Hörl nyomán kijelenthető, hogy „azok a technológiai objektum-kultúrák, amelyekkel egybekapcsolódunk, alapvetően formálják az észlelés ökologizálódását.”[11] Többé nem elválasztható a saját észlelés a környezet tágabb rendszerétől, hiszen a technológia kibontakozásának korszakában a környezet is egyre inkább képes észlelni bennünket; a különböző érzékelési technológiák robbanásszerű fejlődése okán is egyre inkább felruházódik érzékelő és reagáló képességgel.[12] Egyre kevésbé beszélhetünk olyan észlelésrétegről, amelyet ne hatna át az a gépi mátrix, amelyben élünk. A „kultúra” nem tekinthető immáron tisztán emberinek, hiszen a mesterséges képződmények is bejelentik igényüket az autonóm kultúra- és társadalomformálásra. A mechanoszféra által informált általános ökonómia éppúgy számol a pazarlás szükségességével, mint a szabályozás elkerülhetetlenségével.

A technikai miliő hűtlensége: Bernard Stiegler a technoszféráról

Georges Canguilhem nyomán Bernard Stiegler a „miliő hűtlenségét” tematizálja a Hörl cikkére írt reflexiójában, utalva arra, amiképpen a gazdaság és technika mint autonóm rendszerek katasztrofális mértékben leváltak a természet saját önszerveződéséről. Mint Stiegler a rá jellemző kissé nehézkes, ám mégis megvilágító nyelvezetével írja, „a technikai élet egy technikai miliőt konstituál, ami a hűtlenség új formáját vezeti be, amelyben az organológiai és nemcsak organikus élet folyamatosan megzavarja a maga környezetét, méghozzá strukturális módon és egyre nagyobb sebességgel: strukturális, mivel a megzavarás számára elengedhetetlen elem, ám ugyanakkor tragikusan, hiszen ez már-már toxikus, mivel olyan fáziskülönbséget vezet be, ami immáron nem transzindividualizálható.”[13] A transzindividualizáció – mely fogalom szintén Simondontól származik – mindazon módokat jelöli, ahogyan az individuumok felépülnek és társadalmi folyamatokon keresztül konstruálódnak, továbbá ahogyan képessé válnak a közösséggel koordinálni a saját elvárásaikat, magatartásmódjaikat és életmódjaikat. Mivel a technika lényegéhez tartozik a szakadatlan gyorsulás, Stiegler nézetében radikális, akár világrombolónak tekinthető kockázatként jelenik meg az önállósodó technikai miliő, szemben a természetes miliővel vagy akár az emberi humánkörnyezettel. Mégis, Hörllel analóg módon Stiegler is elveti a leépítést, a technikai civilizációtól való elfordulás reakciós megoldását. Képtelenség immáron gátat szabni azoknak a termelőerőknek, amelyek már elszabadultak. A kihívás sokkal inkább az, hogy „rekonstituáljuk a miliőhöz való hűséget,” méghozzá a kölcsönös „gondoskodás” keretén belül. Ez lehetővé tenné az antropocénnek a „negentropocénbe” való átfordítását, ahol újra kivirágozhat többféle kapcsolódásmód. A negentropocénben egyetlen életforma – beleértve a technikát mint új, mesterséges életet – sem uralkodhatna a többi felett, és így lehetővé válna a komplexitás továbbfokozása a környezet veszélyeztetése nélkül.[14] Mindenesetre megjegyzendő, hogy maga Stiegler sem gondolja úgy, hogy a komplexitás minél több formáját megőrizni hivatott negentropocén több lenne, mint normatív igény. Nem egy létező alternatíva, inkább egy ideál, aminek a megvalósítása gyakorlati irányokat is kijelöl.

Az új, kíméletet hangsúlyozó gondolkodásmód a „bioszféra” gondoskodása köré összpontosul. Ennek szükségképpen részét képezi a termelés, termelékenységhez kapcsolódó nézetek revideálása, hiszen jelentős mértékben „kontraproduktívnak” tekinthető számos olyan termelési mód, amely ma gazdasági értelemben kifizetődőnek vagy gazdaságosnak tűnhet. „Az általános ökonómia, általános ökológia, és általános organológia egy mentési kísérlet, ami egy teljesen szétroncsolt libidinális ökonómia helyreállítását célozza” – fogalmaz Stiegler.[15] A kiindulópont a jelenlegi állapotok katasztrofális voltának belátása, továbbá az értékmentés mozzanatának kiemelése. Stiegler egész társadalomfilozófiájának kulcsmomentumát képezi a modernitáskritika. Nézete szerint a modernizációt egy kettős tendencia jellemzi, nevezetesen a standardizáció és proletarizáció. A szabványosodás nem csak az egyre egységesebb kulturális sémák globális elterjedésére, elterjesztésére utal, hanem éppenséggel azokra a kártékony pszichoszomatikus mellékhatásokra is, amelyek decivilizálódásként is értelmezhetőek.[16] Gondolhatunk itt a modern társadalmakban egyre növekvő figyelemhiányos hiperaktivitási zavarra vagy a szintén civilizációs betegségnek tekinthető depresszióra.

Az általános ökológia a proletarizálódással szemben a proliferációt preferálja. Az ökológiák sokfélesége, az ezernyi ökológia felszabadítása nem képzelhető el a kulturális sokféleség és sokszínűség affirmációja nélkül. Stiegler számára evidencia, hogy az új ökológiai szemléletnek együtt kell járnia a lokalitás tiszteletével, és a kulturális különbségek elfogadásával. Szemben a technofóbokkal, Stiegler hangsúlyozza, hogy a technológia egy új fajta szervesség forrása is lehet, a „grammatizáció” legújabb lépcsőfokaként a virtuális ökológia negentropikus tényezővé látszik alakulni.[17] A technológia képes egy párhuzamos ökológiát létrehozni, amely akár tehermentesítheti is a bioszférát. Egyre több digitális termelési technikát ismerhetünk, amely kifejezetten kisebb mértékű anyaghasználatot tesz lehetővé, továbbá a javak felhalmozódása is egyre inkább a digitalizáció felé tendál, ez pedig a szerzési ösztön tárgyainak nagyfokú dematerializációját is implikálja. Az általános ökológiának egy fontos belátása a fantázia, a képzelőerő fontosságára fektetett hangsúly. Míg az ökoaszkézis a leállásban, a kibocsátás puszta mérséklésében látja a megoldásokat – benne ragadva ezzel a modern homogenitásban –, addig a szférikus ökológia a szférák heterogenitására és a képzelőerő felszabadítására támaszkodik.[18] A szűkösség diskurzusai az emberi tartomány gazdasági, társadalmi és demográfiai visszafogásán, leépítésén keresztül egy negatív értelemben vett antropocentrizmussal él egy már eleve poszthumán valóságban, mindezzel elvétve az ökológiai problematika tétjét. Az ember felelősségének túlhangsúlyozása ontológiai tévedésre vall, ezáltal elfelejtjük az ágencia sokrétűségét, komplexitását. Geometriai módon megszerkesztett vonalak és alakzatok, illetve az ezekkel való gyorsítás és lassítás helyett, a szférák sokdimenziós heterogenitása kínál több fogódzkodót az antropocén megértéséhez, sőt meghaladásához. A technológiai ágencia által felerősített társadalmi gyorsulás az azonnaliság felé tendál, amikor „az idealizáció, a vágy sebességet elérve továbblendíti a negentrópiát egy új konzisztencia-sík irányába.”[19] Poszthumanista perspektívából a vágy meghaladását nem az egyszerű lekapcsolás vagy unalmas lassítás útján érhetjük el, hanem a kioltódásba torkolló fokozáson és növekedésen keresztül. Stiegler a maga részéről kifejezetten gyümölcsöző metaforának tekinti a „szféra” metaforáját, és saját negentropikus organológiájához hasonlóan az ökológiai szemlélet megváltoztatását célzó lehetőséget lát benne.[20]

A vonaltól a szféráig

Vonalak helyett szférákban kell gondolkodnunk. A szféra metaforáján keresztül tematizálható az ökológia nem-lineáris felfogása. Minél több szférára van szükség, hogy megtörjük a proletarizáció és a modernitás lineáris sematikusságát. Már csak azért is szükséges a szféra fogalmának a bevonása az ökológiai gondolkodásba, mert az elmúlt évtizedek során a kibernetikai rendszerek kibontakozásával párhuzamosan valóban hasznavehető és széles körűen alkalmazható fogalmakká váltak a különböző előjelekkel ellátott szférák. Beszélhetünk kiberszféráról, kogniszféráról, bioszféráról, technoszféráról, a nyilvánosság szférájáról, hiperszféráról, kulturális szféráról, sőt a szféra-metafora önironikus paródiájaként funkcionáló „szférikus tehénről” is, hogy csak egy párat említsünk. A különböző szférák burjánzása az antropocén korban elkerülhetetlenné teszi egy szférikus ökológiai elmélet megalkotását, amely felválthatja a modernista linearitást, valamint a protestáns szellemiségű takarékosság-eszmét. A szféra Tom J. Bartuska és Gerald L. Young sokat hivatkozott tanulmánya szerint nemcsak pusztán esztétikai érdekességgel bíró fogalom, hanem éppenséggel a tudományos leírásban is hasznosítható metafora. Sőt éppenséggel az ökológia sokszintű megközelítésmódjának egy alapvető fontosságú eszköze.[21] A szféra tehát több, mint puszta díszlet. Azt az ígéretet hordozza, hogy képessé válhatunk összekapcsolni egymástól látszólag távol eső regisztereket. A szférikus gondolkodás hidat képez többféle diskurzus, tudományterület és szerveződési szint között. Ez a híd külsőségekben igencsak eltér a megszokott hidak külsejétől, formavilágától, hiszen gömböcskék szinte végtelen sokaságából tevődik össze. Mint Bartuska és Young fogalmaz, a szféra „egyesítő eszköz.”[22] Földünk egészét elgondolhatjuk egymásra rakódó gömbszerű tartományok rétegződéseként. Lentről felfelé haladva megkülönböztethetjük egymástól a következő szférákat: litoszféra, pedoszféra, bioszféra, hidroszféra, atmoszféra, ökoszféra és szolárszféra.[23] De éppenséggel említhetjük a különböző mesterséges, azaz kulturálisan meghatározott és körülírt tartományokat, mint Teilhard de Chardin nooszférája, Boulding ökonoszférája, valamint Lander diboszférája és Smith esztetoszférája.[24] A szféra előnye a szerzőpáros szerint mindenekelőtt abban rejlik, hogy képes bekapcsolni az esztétikai regisztert is az ökológiai gondolkodásba. Holisztikus fogalom, ugyanakkor mégsem reduktivista, hiszen megtartja a különbségeket, sőt azok spekulatív fokozására, a bonyolítás folyamatának elmélyítésére is alkalmasak. A szférikus megközelítésben megvan a maga helye a mélységnek, a leírás szintjeinek hierarchiájának, a rétegződésnek, a halmozódásnak és keveredésnek. Amint rálépünk a szféra-hídra, mi magunk is átjáróházzá vagy féreglyukká válunk, amelyet természetkulturális légkörök járnak át. Bartuska és Young a szféra-metaforának három fontos előnyét hangsúlyozza: 1. A kör ősi szimbólumára utal, ami az egységességet és a ciklikusságot reprezentálja. 2. A rendezettségre referál. 3. Helyet kap benne a hely maga, a valóságban való különbözőség a lét különböző tartományainak elismerése által, és mégis egy sajátos egységet képez. Röviden a szféra lehetővé teszi a sokféleségben rejlő egység tételezését.[25]

Bármennyire is vonzó perspektívának tűnik az egységben rejlő sokféleség, a diverzitás hangsúlya, mégis van valami zavarba ejtően anakronisztikus az egység és rend túlhangsúlyozásában. A holizmus hibája abban rejlik, amit a spekulatív realista filozófus Graham Harman overmining-nak nevez. Míg a reduktivisták aláássák a létezőket az alapvető alkotóelemekre fektetett hangsúllyal – a Dawkins-Williams féle génelméletben a gén az evolúciós szelekció egyedüli fontos eleme, minden egyéb csupán járulékos –, addig a módszertani holisták a létezők egyediségét ássák alá a nagy egység tételezésével.[26] Márpedig a szférák kommunikativitása szavatolta sokféleség ígérete pontosan az irányíthatatlanságban található. Egyetlen szféra sem kódolhatja felül az összes többi tartományt, a partikularitás a barokkáoszban nyeri el a komplexitásnak egy olyan fokát, amely a leírást közelíti a valóság heterogén káoszához. Bartuska és Young szerint „az ökológia végső célja holisztikus természetű, egy »összetett partikuláris« kinyerésére irányul. Ebben a metafizikai értelemben az ökológia fókusza az egy, a szférák rendszereként értett »Föld-űrhajó«.”[27]A holizmus igénye a rendszerek rendszerének megalkotására irányul. A probléma az, hogy a Föld-űrhajó enyhén szólva is képzavar, ez legfeljebb a saját bolygónk szféráinak egyfajta foglalataként képes funkcionálni. De még ez sincsen így, mivel még a saját maguk által felsorolt földi szférák közül is kitűnik a szoláris szféra, mely elkerülhetetlenül referál a Napra, egy externalitást képviselve. Ezzel szemben az űrhajó képzete a zárt, önreferens és kontrollálható rendszereket juttatja eszünkbe. A természeti jelenségek tehát nem űrhajók, sokkal inkább önszerveződő folyamatok, amelyek nincsenek tekintettel sem az irányíthatóság technokrata ambícióira, sem a módszertani holizmus felülíró igényeire. Mindazonáltal Bartuska és Young megragadja a lényeget, amikor egy makro-esztétika szükségességéről beszélnek. A makro-esztétika olyan környezetei imperatívuszt mozgósít, mely szerint kötelező elszakadnunk emberi lépték-függőségünktől, ezáltal létrehozva olyan új környezeteket, amelyek fokozzák, azaz hozzáépítenek az önszerveződő természeti folyamatok saját bonyolódásához és összetettségéhez.[28]

Az általuk felvetett makro-esztétikai szempontot a bonyolultság követelményét, a magunk részéről tovább kívánjuk terjeszteni, kirobbantva azt az egység és rend Bartuska és Young által megőrzött szemantikájából. A szerzőpáros amellett érvel, hogy a mesterséges, modernista emberi környezetek, így a nagyvárosok és lakótelepek egyszerűbbek, egysíkúbbak a természet saját rendjénél. Csakhogy a bonyolódás barokkossága, nem állhat meg a rend tételezésénél, a kozmikus egység igenlésénél. Tovább kell lépnünk a szférák hídján, míg megkapjuk a rend és káosz egyvelegeként funkcionáló multiszférikus modalitást. Végtelenül szaporíthatóak, feloszthatóak a buborék-univerzum cseppjei, nincs megállás, a negantrópiának és a gyorsulásnak nincsen felső határa. A Föld-űrhajó túlságosan szűk közeg az önmagát növelő barokkáosz számára. Még túlságosan kötődik ez utóbbi metafora az emberi lépték sovinizmushoz, a valóban makro-esztétikai perspektíva maga mögött hagyja az emberi állapotot. Tanulmányuk során Bartuska és Young az esztétikai jólét humanista fogalmát vezetik fel, ami visszacsatornázza a szférikusságot az ember számára való realitásfelfogások unalmába. Makro-esztétikai szempontból egy város lakóinak jóléte vagy közérzete igencsak sokadlagos szempont, ami messze nem merítheti ki az általánosságra igényt tartó ökológiai szemlélet normatív és ontológiai dimenzióit. A szféra-gondolat fontos tanulsága a határvonalak szétfeszítésének igénye, mivel a társadalmi problémák „nem oldhatóak meg a jelenlegi határvonalakkal való kibékülés által, legyen szó politikai, vallási, társadalmi és oktatás-beli határvonalakról. A szféra fogalom a reflexió folyamatának kitágításának eszköze.”[29] Ez a kitágítás azt is megköveteli tőlünk, hogy a szférák burjánzását válasszuk le az egészlegesség eszméjéről. Nyugodtan lehetünk agnosztikusak „a rendszerek rendszere” létét illetően, az általános ökológiának nincsen szüksége legfőbb létezőre vagy legtágabb szférára. Az általános jelző egy rugalmas, dinamikus határfogalom, amely nem tart igényt az egyetemességre vagy a kizárólagosságra. Totalitást kínál a barokkáosz általános ökológiája, ám ez egy agonisztikus lezárhatatlan teljesség. Az esztétikai jólét integrálná a mentális és fizikai síkokat, a jólétként felfogott állapot minőségi és mennyiségi szempontjait. Ez a jólét még mindig emberi, az állampolgárok megelégedettségét mérni hivatott mutató. Az integráció alapja szerzőink konklúziója szerint „a szférákban található.”[30] Kiegészítve Bartuska és Young mondandóját, a barokkaotikus ökológia szempontjából megjegyzendő, hogy a szemlélet kiterjeszthetősége nem érhet véget az emberi dimenziónál.

Simondon és a technicitás

Tanulmányunk záró szakaszában a huszadik századi francia technológiafilozófus, Gilbert Simondon, gondolataira térnénk ki, elsősorban az Du mode d’existence des objets techniques című, 1958-as kötete kapcsán. Simondon érdemben befolyásolta ugyanis mind Hörl, mind Stiegler nézeteit, sőt az általános ökológia és a technoszféra vonatkozásában egyenesen nélkülözhetetlen hivatkozási alapnak tűnik. Simondon elméletének kiindulópontja a természeti és mesterséges létezők elválaszthatatlansága. A „nagykorúság” és „kiskorúság” nemcsak a szerves, növekedő organizmusok sajátossága: Simondonnál éppúgy beszélhetünk nagykorúvá váló technológiákról, mint nagykorú, felnőtt személyekről. A nagykorúság ugyanis az autonómia szinonimája. Akkor válik egy technológia nagykorúvá, mihelyt világformáló tényezővé lényegül át, azaz szert tesz a valóságkonstruálás képességére. A technikát magát is áthatja a két szerveződési fok feszültsége.[31] Eredendően áthatják egymást a különböző létmódok. A „technicitás” egyféle létmód a sok közül, ezek viszont egymással egyenértékűek. Nem beszélhetünk a „természetinek” bármilyen elsőbbségéről a „mesterségessel” szemben.[32] Sohasem egyszerű, egyedi létezőkről van szó, amikor a technológiáról értekezünk. Simondon nézete szerint a technológia mindig „elrendeződés” (ensemble) formájában adódik, a technológiai fejlődés összetett struktúrák evolúcióját jelenti, ami magában foglalja a környezet átalakulását is. „A technicitás”, fogalmaz Simondon, „nem egy olyan valóság, ami hierarchizálható: egészként áll fenn a maga elemeiben is, és transzduktív módon propagálja önmagát a technikai individuumokon és elrendeződéseken keresztül”.[33]

Hangsúlyozandó, hogy a technicitás több, mint az egyes gépek története vagy partikularitása. Amennyiben nem átható környezetként, miliőként viszonyulunk hozzá, nem érthetjük meg a technicitás lényegét. Átfogó, technikailag orientált szemléletre van szükség, ami elkerüli a technológiával mint „idegenséggel” szembeni „xenofóbiát és xenofíliát” egyaránt.[34] A technicitás Simonon nézetében redukálhatatlan mássággal bír, léte olyan autonómiával rendelkezik, ami nem egészen visszavezethető emberi kategóriánkra.

A technicitás által kialakított komplex környezet az egyszerű felől a bonyolultabb irányába ható tágabb evolúciós mozgásnak a része. A technoszféra nem a történelem végállapota, valamilyen tökéletes végállomása a történelemnek, mindössze az evolúció egyik vonalának tekinthető a sok közül.

„A létrejövetel nem ér véget a technicitással”, érvel Simondon.[35] Nyitott folyamatként az evolúció ellenáll minden kisajátítási kísérletnek, egyetlen leendés-forma sem képes végső válaszokat adni vagy megnyugtató kifejlettel szolgálni. A fejlődés sohasem eredményezhet végleges, kidolgozott kifejlettséget. Ellentmondás áll fenn a „kifejlettségen” belül, a technicitás tulajdonképpen sohasem lehet sem tisztán kiskorú, sem egészen nagykorú. Minden alrendszer rá van utalva más alrendszerekre, egyik sem egészen önreferens. Az a kihívás számunkra, hogy elkerüljük a technoszféra egyoldalú elutasítást és a technológia dominanciájának való fatalista alárendelődést. Mihelyt magába integrálja a többi szférát, „a technicitás túlszaturálttá válik”, telítettsége pedig az újabb szétrobbanást, saját komplexitás-fokának ismételt megnövelését teszi elkerülhetetlenné.[36] Simondon dinamikus evolúciófelfogása értelmében a rendszerek az összesűrűsödés pillanatában a szétrobbanva történő negentropikus szaporodás, vagy entropikus megsemmisülés alternatívája elé kerülnek fejlődésük egy bizonyos szakaszában. A technicitás több, mint a technológiai objektumok összessége, hiszen magába foglalja azok dinamikus kölcsönhatásait és összekapcsolódásait, beleértve az ember és a szerves természettel való együttállást is.

Már Simondon is észrevette azt, hogy a mesterségesség és természetesség többé nem különválasztható kategóriák. A technológiai létezők nagykorúságának korszakában a kezdetben „regulatív, külsődleges szabályozó miliőhöz” kötött technológiai objektumok mintegy kiszabadulnak eredeti kontextusukból, és telítik az egyéb, szerves környezeteket is.[37] Nincsen egyetlen környezet: ökológiák sokféleségével kell számolnunk, amikor a technológiáról elmélkedünk. A technicitással asszociálható miliők „technicitások konkretizációi”, melyen azokat a stabilizálódó működésmódokat és funkciókat kell értenünk, amik a konkrét technológiákban öltenek alakot.[38] Minden technológia egyben „erő” is, ami előállítja a maga számára legmegfelelőbb környezetet. Elkerülhetetlen, hogy a technológia tehát a saját képére formálja át a világot. Minél magasabb fokú „technicitásra” tesz szert egy technikai objektum, annál erőteljesebb erőkifejtésekre képes, vagyis több működésmódot képes foganatosítani. Látnunk kell, a technicitás önrendelkezéssel bíró potencialitás, ami nem visszavezethető tisztán emberi célokra vagy szándékokra. Simondon egész technológiafelfogásának fontos belátása az, hogy a technológia új, mesterséges lét-, sőt életmód, aminek idegensége sohasem válhat egészen hozzáférhetővé a szerves élethez fűzött perspektívánk számára. Ez a kettősség mégsem valamilyen egyszer és mindenkorra adott esszenciális különbség azonban, hiszen mi magunk is eleve mesterséges létezők vagyunk a civilizáció kezdetei óta. Ember és gép egyaránt „önszabályozó”, homeosztatikus rendszerek, még ha a gépek Simondon idejében rá is szorultak még az emberi beavatkozásra ahhoz, hogy működjenek.[39] A technikai miliő egészét kell tekintetbe vennünk, a funkcionalitás mint olyan eredendően ökológiai és kontextuális. Nincsen önmagában fennálló működés.[40] Provokatív módon Simondon úgy látja, hogy a technicitás egyfajta válasz ember és világ kérdésére is. A technológia mint létmód megmutatja a helyünket, orientálja a világban való létünket a mesterségesség felállítása és a szerves élet keretezése révén.[41] Amennyiben a technicitást is „az evolúció képessége egy hordozójának” tekintjük, azaz adaptációra képes önszerveződő rendszerként kezeljük, a technológia az élet, sőt a valóság egyetemes evolúciójának egy meghatározott, szervetlen formájaként tűnik fel.[42] Eredendően „elidgenítő” a technológiailag mediált termelés, mivel a technicitás keretén belül elválasztódik egymástól a technikai objektum használati értéke, valamint annak tényleges, immanens és dinamikus léte. Mint Simondon fogalmaz, „az alapvető elidegenedés abban a törésben rejlik, ami különválasztja a technikai objektum ontogenezisét és az ugyanezen technológiai létező létét.”[43] Az eredendő elidegenedés már az objektum szintjén lelhető fel: a technológiai tárgyak, legalábbis a modern ipari termelés rendszereiben, ketté vannak hasadva a tényleges funkcionalitás és a rendeltetés mentén. Nem szükséges behatóan ismerni az általunk használt elektronikai eszközöket, sőt pontosan akkor működnek leghatékonyabban a fogyasztó szempontjából, amikor rejtettek maradnak. Ez a – mondhatni – beépített ismerethiány az elidegenedésnek egy típusa, véli Simondon, amit csak abban az esetben lehetne meghaladni, ha egymáshoz közelebb kerülne a hasznosítás és a termelés.[44] Csakhogy a komplex gazdasági rendszerek esetében ez utóbbira túlságosan nagy esély nem igazán mutatkozik, hiszen ez feltételezné a decentralizált nemzetközi termelési és logisztikai hálózatok felbontását, ami aligha tűnik realisztikus, vagy akárcsak kívánatos forgatókönyvnek a globalizáció korszakában. Mindenesetre egyetérthetünk Simondonnal abban a tekintetben, hogy a termelés kontinuumára való odafigyelés, nagyobb fokú társadalmi érzékenységként, hozzájárulhat a technológiai folyamatoktól való elidegenedettségünk mérsékléséhez.[45] Evolúciós belátásai nyomán pedig nagymértékben demisztifikálhatjuk a technológia státuszát övező vitákat, beleértve a technofetisizmus vagy technofóbia szélsőségeit is. Megtanulhatjuk végre a helyén kezelni a technológiai létmódot, miközben természetesen arról sem feledkezünk meg, hogy mindeközben az is „kezelésbe” vesz bennünket.

Konklúzió

A kortárs technológiafilozófia két szerzője, Erich Hörl és Bernard Stiegler kapcsán a technológiai környezetnek az emberhez viszonyított „hűtlenségét” igyekeztünk tematizálni. Hörl elgondolása szerint az antropocén korszakban újra kell értelmeznünk a környezethez és helyhez való viszonyunkat, a jelenkori társadalmi valóság mesterséges jellegét elfogadó, sőt affirmáló „gépi animizmus” segítségével. Olyan világképre van szükség, ami tematizálhatja a technológia önállóságát anélkül, hogy bármilyen létmódot lefokoznánk. A szféra metaforája fontosnak tűnik ennek kapcsán, utóbbit Hörl cikkére adott választanulmányában emeli ki Stiegler. A modernitás haladáselvű linearitásával szemben Stiegler a szférákban való gondolkodást javasolja, amelyet tanulmányunk idevonatkozó szakaszában Young és Bartushka klasszikussá vált cikkének segítségével elemeztünk. Míg Hörl némiképpen optimista hangvételben értekezik a technoszféra lehetőségeiről, addig Stiegler pesszimistább, és inkább az értékmentés mozzanatát emeli ki. Ezt követően Gilbert Simondon, a technológiafilozófia egyik klasszikus szerzőjének a technológiai létmódra való reflexióit vettük górcső alá, tekintettel a technológiai miliő („technicitás”) kérdésére. Az elidegenedés Simondon esetében eleve a technológiai objektum immanens sajátossága – a használat és a tényleges működés közötti ellentétként – ez pedig a modern ipari termelés rendszerén belül maradva nehezen feloldható feszültségnek tűnik.

Horváth Márk jelen tanulmánya AZ INNOVÁCIÓS ÉS TECHNOLÓGIAI MINISZTÉRIUM ÚNKP-19-3 KÓDSZÁMÚ ÚJ NEMZETI KIVÁLÓSÁG programjának szakmai támogatásával készült.  

Hivatkozások:

[1] Grusin, Richard (szerk. 2015) The Nonhuman Turn (Minneapolis, London: University of Minnesota Press)
[2] Hörl, Erich (2008) “A thousand ecologies: The process of cyberneticization and general ecology.” Modern Language Notes 123 (2008): 194-217.2008: 121.
[3] Hamilton, Clive, Christophe Bonneuil, and François Gemenne (2015) “Thinking the Anthropocene.”, 1. In: Clive Hamilton, Christophe Bonneuil és Francois Gemenne (szerk. 2015) The Anthropocene and the Global Environmental Crisis (New York: Routledge), 1-14.Hamilton, Bonneuil és Gemenne 2015: 1
[4] Hamilton, Bonneuil, Gemenne 2015: 1-2.
[5] Hörl 2008: 122.
[6] Simondon, Gilbert (2017 [1958]) On the Mode of Existence of Technical Objects, ford. Cecile Malaspina és John Rogove (Minneapolis: Univocal), 121, idézi: Hörl 2008: 123.
[7] Hörl 2008: 124.
[8] Hörl 2008: 127.
[9] Hörl 2008: 129., Guattari, Félix (2000 [1989]) The Three Ecologies, ford. Ian Pindar és Paul Sutton (London: Athlone Press)
[10] de Castro, Eduardo Batalha Viveiros (2004) “Exchanging perspectives: the transformation of objects into subjects in Amerindian ontologies.” Common knowledge 10.3 (2004): 463-484.
[11] Hörl 2008: 127.
[12] Parisi, Luciana (2009) “Technoecologies of Sensation”, In: Herzogenrath, Bernd (szerk. 2009) Deleuze & Guattari & Ecology (London: Palgrave Macmillan), 182-199.
[13] Stiegler, Bernard (2017) “General ecology, economy, and organology”, 135., In: Erich Hörl és James Burton (szerk. 2017) New General Ecology. The Ecological Paradigm (London, Oxford: Bloomsbury), 129-151.
[14] Stiegler 2017: 137.
[15] Stiegler 2017: 141.
[16] Uo.
[17] Stiegler 15.
[18] Stiegler 143.
[19] Stiegler 145.
[20] Stiegler 137-138.
[21] Bartuska, Tom J., és Gerald L. Young (1975), 3. “Aesthetics and Ecology: Notes on the Circle and the Sphere.” Journal of Aesthetic Education 9.3 (1975): 78-91.
[22] Uo.
[23] Bartuska és Young 1975: 3-4.
[24] Bartuska és Young 1975: 4.
[25] Uo.
[26] Harman, Graham (2016) Immaterialism (Cambridge, UK, Malden: Polity Press ), 14-16.
[27] Bartuska és Young 1975: 6.
[28] Bartuska és Young 1975: 7-8.
[29] Bartuska és Young 1975: 9.
[30] Bartuska és Young 1975: 13.
[31] Simondon 2017 [1958]: 105.
[32] Simondon 2017 [1958]: 169.
[33] Simondon 2017 [1958]: 80.
[34] Simondon 2017 [1958]: 159.
[35] Simondon 2017 [1958]: 170.
[36] Simondon 2017 [1958]: 171.
[37] Simondon 2017 [1958]: 50.
[38] Simondon 2017 [1958]: 75.
[39] Simondon 2017 [1958]: 79.
[40] Simondon 2017 [1958]: 140.
[41] Simondon 2017 [1958]: 169-170.
[42] Simondon 2017 [1958]: 170.
[43] Simondon 2017 [1958]: 255.
[44] Simondon 2017 [1958]: 256.
[45] Simondon 2017 [1958]: 258.