A végtelenben elveszve, majd megtalálva

Tavasszal, amikor a járvány miatt lelassult a világ, és otthonmaradásra kényszerültünk, gyakran érezhettük úgy, hogy ugyanazt a napot éljük át újra és újra. Ez az időtlen időkig állapot, vagy más néven időhurok-effekt a világirodalomban és a filmművészetben egyaránt jól bejáratott toposz. Önmagában az idő és annak múlása egy nehezen megfogható motívum, ezért izgalmas témát szolgáltat az íróknak, hiszen csupán a képzelet szab határt annak, hogy a fiktív térben mi az, ami lehetséges, és mi az, ami nem.

Gondoljunk csak a hatvanas években elindított tudatfolyamat-ábrázoló filmekre, melyek elsősorban Alain Resnais és Robbe-Grillet nevéhez köthetők. Resnais sokat idézett klasszikusa, a Tavaly Marienbadban szakított a kronologikus elbeszéléssel, a narratíva a film valósága mentén szerveződik, így az álom, az emlékezés és a narrátor mentális folyamatai szabják meg a történet kibontakozását. Az ilyen kísérletek megnehezítik a befogadást és az értelmezést, mivel a nézőnek kell összeilleszteni a kirakóst.

A filmbeli idő képlékenysége és a non-lineáris elbeszélés a filmművészet kezdetétől jelen van: klasszikus kor (Griffith: Türelmetlenség, Welles: Aranypolgár), modernizmus (Resnais: Tavaly Marienbadban, Kuroszava: A vihar kapujában); a kortárs filmig bezárólag rengeteg példát találunk a hagyományos modelltől eltérő, komplex narratívára (Memento, Ponyvaregény, Csillagok között).

Ha típusában kellene megkülönböztetni őket, akkor beszélhetünk olyan művekről, amikor vagy az emlékezés és a múlt, vagy a véletlen és a sors, vagy az egyetlen tér és párhuzamos idő, illetve a jelen egyidejűsége a központi elem. Tematikájában az idő, mint végtelen dimenzió és annak rejtelmei különösen a sci-fi műfajának nyújthat alapanyagot, így jönnek létre az időutazós és az időhurkos filmek; utóbbi lényege, hogy a főszereplő egy időcsapdába kerül, és ugyanaz a nap ismétlődik, ami csak vele történik meg. Bill Murrey-re is ez a sors vár az Idétlen időkig című romantikus komédiában, ahol a mormotanap kap végtelenített lejátszást. Annak ellenére, hogy ugyanannak a napnak a megélése a lehetőségek végtelen tárházát adja a filmeseknek, az Idétlen időkig 1993-as bemutatása óta csak kevesen fordultak ehhez a premisszához, holott a könnyedebb műfajoknak humorforrást szolgáltat, és még a karakterfejlődést is segítheti. Játékfilmek terén egészen 2020-ig kellett várni arra, hogy valaki a leáldozóban lévő rom-com műfaját az időhurok alaphelyzet bevonásával frissítse fel. Andy Siara forgatókönyvéből Max Barbakow elsőfilmes debütálásában rendezte meg az idei nyár meglepetését, a Palm Springst.

Az Andy Samberg és Cristin Milioti főszereplésével készült Palm Springs sokban hasonlít az Idétlen időkig klasszikusához. A cselekmény ’in medias res’ nyitányában, november 9-én ismerkedünk meg Nylesszal, aki (hűtlen) barátnőjét kíséri el egy esküvőre. A semmi közepén, Nyles nihili nyugalommal és lazasággal követi az eseményeket, a lagzin pedig próbálja felvidítani a menyasszony letargikus nővérét, Sarah-t. A páros már egész közel kerül egymáshoz, amikor a koromsötét éjszakában egy ismeretlen alak megtámadja a férfit. Menekülés közben Nyles egy barlangba fut, ahova a lány is követi. Másnap Sarah arra ébred, hogy az egész násznép lázasan készül a nagy napra, ismét november 9-et írunk. Ezzel veszi kezdetét az időhurok szál.

Sarah azonnal megkeresi az előző nap megismert fiút, és magyarázatot követel tőle. Kiderül, hogy Nyles már egy ideje – maga sem tudja, hogy mióta – az időcsapda rabja, és teljesen beletörődött a helyzetébe. Eleinte ugyan próbálkozott kijutni, többféle halálnemben megölte magát, nem aludt, elrepült távoli helyre, de a végén mindig itt kötött ki. Sarah érthető módon teljesen kikel magából, egy olyan napot kell újra átélnie, ami már először is rémes volt számára (később tudjuk meg a konkrét okot). A kezdeti sikertelen kísérletek (pl. önzetlenség kimutatása) után a lány feladja, és úgy dönt, sodródik az árral, Nylesszal együtt élvezni fogja azt, hogy tetteinek nincs következménye, és mindent szabad. Már-már ámokfutásba kezdenek, és őrült szituációkat teremtenek maguknak: betépve dinoszauruszokat hallucinálnak, bombát rejtenek el az esküvői tortában, amit látványosan semlegesítenek, lövöldöznek, koreografált táncot adnak elő a helyi kocsmaközönségnek stb. Az önfeledt pillanatok és a végtelen november 9. alatt egyre jobban megkedvelik (megszeretik) egymást.

Ebben a világban csak a maguk által szabott szabályok érvényesek, és egészen addig jól elszórakoznak, míg nincs komolyabb tétje a dolognak. A közösen eltöltött éjszaka után – szinte mérlegpontosan a film felénél – Sarah ráeszmél arra, hogy az eredeti napot megelőzően hatalmas és megbocsáthatatlan hibát követett el, amitől szabadulni akar, nem élheti át újra azt a reggelt. Sarah eltűnik, Nyles nem érti, hogy mi történhetett a lánnyal. Míg Sarah a tudományt hívja segítségül, és elmerül a kvantumfizikában, addig Nyles újdonsült magányában egyre komorabb lesz, majd egy véletlennek köszönhetően kideríti Sarah titkát.

Amikor a lány ismét felbukkan, választás elé állítja a fiút: vele tart, és megpróbálnak visszajutni a való életbe, vagy ott marad örökre társ nélkül. Nyles először megijed, túlságosan megszokta a kényelmes időtlenséget, aztán tipikus rom-comhoz méltón, az utolsó pillanatban döbben rá, hogy inkább vállalja az ismeretlent azzal, akit szeret, minthogy teljesen egyedül legyen. Azért is alkotnak nyerő párost, mivel a Samberg által megformált infantilis Nyles Sarah nélkül kényelmesen ellubickolt volna létezésének hiábavalóságában, a lány zökkenti ki ebből, és ad új értelmet a monoton hétköznapoknak. A szkeptikus és cinikus Sarah pedig Nyles révén képes lesz szembenézni a hibáival és megbocsátani magának. A cselekmény tetőpontján, Kate Bush Cloudbusting című dalára, bombával felszerelve sétálnak be a barlangba, ahol az univerzum egy robbanással elnyeli őket.

A Palm Springs újszerűsége abban rejlik, hogy egyszerre lehel életet az időhurok-film és a rom-com műfajába, nemcsak megnevettet, hanem elgondolkodtat is. Nem merül el mélyen az egzisztencializmus filozófiájában, de pedzegeti azt; a két főszereplő (plusz egy mellékszereplő) révén olyan kérdéseket dob fel, hogy mi az élet értelme, hogyan kellene élnünk, és hogyan kellene megbecsülni azt, ami van. Az, hogy mindez ne legyen túlságosan szájbarágós vagy felszínes, kellenek a nagyszerű színészi alakítások. Andy Samberg és Cristin Milioti kitűnő duót alkot, ugyan egyikőjük neve sem jelenti a biztos sikert, hiszen nem azok a klasszikus hollywoodi sztárok, akik egykor, főleg a kilencvenes években uralták a romantikus vígjátékok terepét (Meg Ryan, Tom Hanks, Sandra Bullock stb.), mégis működik közöttük a kémia, és rögtön maguk mellé állítják a nézőt. A kisebb mellékszerepekben J.K. Simmons, Peter Gallagher, Camila Mendes, Meredith Hagner erősítik a szereplőgárdát.

A film képi világa a miliőből adódóan színes, élénk, a vizuális megoldások mind-mind játékosságról árulkodnak, a film gördülékenyen halad előre. Ezt segíti a gondosan kiválasztott, az alkalomhoz pontosan illő zene, a mindent eldöntő pillanat sem lenne annyira emlékezetes Kate Bush dala nélkül. A januári Sundance Filmfeszivált követően, a Hulu által a semmiből bukkant elő a Palm Springs, ami most a mozikba is eljutott. Az időzítés szinte tökéletes, hiszen mikor máskor, ha nem most nézzünk olyan filmet, mely fő üzenete az életigenlés és az emberi kapcsolatok fontossága. Ahogy azt Nyles mondja: „Itt vagy te, állsz a szakadék szélén, ami sokkal nagyobb bárkinél, de sose feledd, nem vagy egyedül.”

A film adatlapja a Mafabon