Az utolsó vacsora nyomában

Nyáron részt vettem egy agapén. Egy eseményen, ahol a művészet és az étel összekapcsolódó elemei egy kulturális és társadalmi vonatkozásokkal telített helyspecifikus installáció formájában realizálódtak. A DIG nonprofit szervezet, az ArtColony Cered és a Kassai Műszaki Egyetem Képzőművészeti Kar kooperációjában az EMA 2020 projekt keretében megvalósuló Ceredi Agapé (Agapé from Cered) a művészet és a tudomány metszéspontjában született meg. Az eco media art témája köré szervezett szimpózium egyik fő célkitűzése volt, hogy műalkotások által nyújtsanak látleleteket, ugyanakkor inspiráló képeket az életünket érintő jelen problémákról, a globalizáció előnyeit és hátrányait egyaránt összehasonlítva a helyi egyediségekkel. Ennek alapkoncepciója szerint a programban résztvevő tizenkét művésznek – hat magyar és hat szlovák alkotónak – a munka során kreatív szimbiózisban kellett dolgoznia egy általa választott, a tudományos, kutatói szférából érkező partnerrel.

A vacsorameghívásom Fürjesi Csaba vizuális művésztől és dr. Tkacsik Márta táplálkozástudománnyal foglalkozó bio-gazdától és elméleti matematikustól érkezett. Az ArtColony Cered által működtetett, rendes (precovid) üzemmenetben hazai és külföldi kortárs művészek számára alkotó- és kiállítótérként szolgáló házban megrendezett lakomára tizenketten voltunk hivatalosak (az ArtColony Cered munkásságáról és működéséről korábban itt számoltunk be). Az ökotudományos művészet szeretetvendégségében az alkotók elképzelése és rekonstrukciója szerint Jézus és az apostolok által is fogyasztott ételeket kínáló asztalnál helyet foglalva az eventet rögzítő – s azt bemutatható, kiállítható alkotássá transzfiguráló – kamerák fókuszában, és az utolsó vacsora újabb, kortárs feldolgozásában találtam magam.

Antropológiai evidencia, hogy kulturális intézményeink kialakulásának és jelentéseik bevésődésének folyamatában az étkezésre egyre inkább mint közösségi cselekedetre (nemcsak, de jelen esetben hangsúlyosan kommunionként is értve azt), a társadalom és a kultúra szerves részeként tekinthetünk. Azok a „rituális” módok és szokások, amik mentén és miatt összeülünk az étel megosztására, jócskán árulkodnak a társadalmunkat formáló normákról, értékekről és törekvésekről. A görög eredetű agapé szó jelentése: szeretet, vendégség. Egyaránt használatos az első keresztények közös étkezéseinek jelölésére, és a legmagasabb rendű tudatos, feltétel nélküli, cselekvésre ösztönző érzelem kifejezésére is. A görög nyelvben a szeretet nyolc kifejezése közül egyedül az agapé – mint az önzetlen, akaraton alapuló, önfeláldozó szeretet formája – fejleszthető és tanulható. Később a szeretetlakoma számos megnyilvánulása magában foglalta a szegények, a menekültek és a társadalom peremére szorult emberek gondozását és befogadását is.

A művészet történetében az utolsó vacsora temérdek feldolgozásával találkozhatunk: Leonardo da Vinci előtt és után, mind a keresztény (pl. Fra Angelico, Tintoretto, Pascal Dagnan-Bouveret, James Tissot), mind a modern és kortárs művészetben számos alkotó (pl. Andy Warhol, Damien Hirst, Hermann Nitch, Faisal Abdu’Allah, Jason deCaires Taylor) inspirálódott a témából. A 20. századtól a művészeten belül a közösségi étkezés – és maga az étel is – egyre erőteljesebb jelenléttel és jelentéssel bír: elég Marinetti futurista konyhájára (1932), Salvador Dali „Les Dîners de Gala” (1973) és Henri de Toulouse-Lautrec A főzés művészete (1966) című bizarr szakácskönyveire gondolnunk. A hatvanas, hetvenes évektől kezdődően a performanszművészetben, a fluxus eseményein, Gordon Matta-Clark 1971-ben nyitott manhattani éttermében, vagy éppen a Daniel Spoerri által szervezett vacsorákon mutatja meg magát ez a folyamat – 1967-ban pedig megjelenik Eat Art kifejezés. Az Eat Art persze nem az evés gourmet kifinomultságára fókuszál, helyette az étkezőasztal köré ültetett szabad művészi formákkal mutat tükörképet szokásvilágunkról, a fogyasztói társadalom színeiről és visszáiról.

A ceredi szeretetlakoma házigazdái metareflektíven fordultak a művészet mai szerepéhez, a művészet és az élet, az étel viszonyához, lehetséges kapcsolódási pontjaihoz.

Az aktuális társadalmi gyakorlatokat is megkérdőjelező projekt egyik rétege a kortárs nyugati, de egyre globálisabbá váló étkezési és élelmiszer-előállítási, -szállítási és -forgalmazási szokások mögött álló, ökológiailag jelentőségteli vonatkozásokra, legfőképp a mértéktelen pazarlásra irányítja a figyelmet.

De miért is korszerű a történelmi utolsó vacsora történészek által is eredetinek valószínűsített ételsora, amit az alkotók a helyi adottságokhoz mérten és igazítva, mégis a lehetőségekhez képest autentikusan próbáltak előállítani? A kérdés megválaszolásához talán megbocsátható, ha néhány sor erejéig elidőzünk a menü ismertetésén:

Az első fogás – a balzsamecetben pácolt, lilahagymával és fermentált uborkával tálalt szárazbabból készített saláta – a hüvelyesek fogyasztásának ökotudatos aspektusára hívja fel a figyelmet: „helyes konyhatechnológiával elkészítve, egészséges, tiszta és olcsó fehérjeforrások lehetnének, csökkentve az ugyanezen idő alatt jelentősen megnövekedett állattenyésztés ökológiai lábnyomát…”. A lassan sült rozmaringos báránylapocka az ipari állattenyésztés antibiotikum-felhasználásával járó hátrányára „reflektál”, míg a ceredi füvekből készített keserűfüves saláta a természetben fellelhető növényekben található egészségvédő alkotóelemek alkalmazási lehetőségeit ajánlja. Végül az aszalt gyümölcsökből és pirított magokból, vörösboros öntettel, friss fügével és almával készült ünnepi desszert a finomított cukrok felhasználása helyett a természetben, komplex formában előforduló cukrok fogyasztására motivál.

Ahogyan az egész projektről, úgy az ételekről is elmondható (kis csalással részemről, mivel vegetariánusként a bárányt másoknak hagytam), hogy magukban hordozták a szakralitás és a profanitás kettőségét. A legalább kétezer éves menüsor létezésünk alapfeltételeit érintő problémák reprezentációjává vált a fehér abroszon – de egy percig sem propagandaként elolcsósítva ezt, radikalitását egyszerűségében és csendességében mutatva, képesként arra, hogy egy percig se silányuljon banális (mégha oly fontos téma érdekében is fogalmazott) nettó környezetvédelmi pamfletté. Tálalja ezt úgy Fürjesi és Tkacsik esemény-dokumentációja, hogy közben nem riad vissza névértéken feltenni ehhez hasonló kérdéseket (amik egyszerre vannak jelen perceptumként is nemcsak üzenetként, de anyagiságukban is egyaránt): Elfogadható-e, hogy a megtermelt élelmiszer 30 %-a a szemétben végzi, miközben még mindig 800 milliónál több az éhező a világban? Nem riasztó és egyben érthetetlen, hogy eközben a fejlett világban 1 milliárdnyi lett a „minőségi éhező”, a sok kalóriát fogyasztó, mégis komolyan alultáplált ember? Az agapé asztala – sokszor konfrontatív tartalmak beemelésével – a tudatosabb életvitel reményében kínálta magát az esztétikai befogadás nyitott horizontján.

Rétegzi a befogadást, hogy egyfelől az alkotásról beszélhetünk eseményként, mivel az nem fogyasztható a mindenkori – azaz a vacsorára aktuálisan nem meghívott – befogadó számára nyitott időbeliség keretein belül. Ehelyett a Ceredi Agapé innen nézve a vacsoravendégeknek egyszeri és megismételhetetlen realitást nyújtva eseményszerűen történt meg. Lényeges, hogy a jelenlévők nem játszottak el szerepeket, hanem egy szituációba illeszkedtek bele, ezáltal a rendelkezésre álló keretet új tartalmakkal töltötték fel. Az alkotás innen nézve a bensőségesség, a konvivialitás formáját választva a következő kérdést próbálta körültekintően körbejárni: a globális társadalmi mezőn belül milyen ellenállási képességgel rendelkezhet az ehhez hasonló, emberléptékű – helyi szinten általánosra vonatkoztatott – művészi projekt? Hiszen tekinthetünk rá helyspecifikus installációként is, ám olyanként, ami formájából következően halkan végig hangsúlyozza: a művészetnek nincsenek állandósult, kanonizált, csak ceremoniális helyszínei és terei. (Az ArtColony Cered alkotói filozófiájával összhangban az Agapében is a mikroszkopikus méretű, közösségi szinten szerveződő kísérletek jelentőségét helyezi előtérbe a korábban lakóházként funkcionáló alkotói- és kiállítótér helyszínül választásával.)

Az alkotás másik (nem egyszeri, újramelegíthető) rétege, a symposion videodokumentációja egy triptichonban nyer végső formát – a jövőben három monitoron követhetjük nyomon a vacsorát, az Agapét így először a kassai DIG Galleryben mutatják be majd. A videók bár magukban is nézhetők és működnek, de lényegi párbeszédben vannak egymással, egyik feltételezi a másikat. Balról az első a vacsorát mutatja felülnézetből, a középső szemből, a harmadik pedig egy fiktív dimenziót nyit meg: a megterített asztal mögül nyolc alkalommal, a vacsora történéseivel szinkronban – hiányából következő jelenléte által – előtűnik a tizenharmadik vendég, Jézus pszeudotestének képében.

Ahhoz, hogy megragadjuk e definíciók határán mozgó projekt lényegét, magunk mögött kell hagynunk a művészeti módszerek zárt felfogását. A happening és a performansz hagyományait (el)ismerő diskurzusok számára a befogadó részvétele mára a művészi gyakorlat megszokott elemévé vált. A szeretetlakoma résztvevői, valamint az erről készült videóhármas nézői is a saját szemléletükön és befogadásukon keresztül azonosíthatják az egyéni reakcióikat, relációikat, s a levonható tanulságaikat. A munka talán legfontosabb és legizgalmasabb tulajdonsága a nyitottság és a tranzitivitás.

Az utolsó vacsora – vizuális és szellemi – adaptációs kísérletére, Cereden reprodukált menüsorára, a vacsora alig dramaturgizált lefolyására és elfogyasztására, annak dokumentációjára, későbbi videoinstallációjára tekinthetünk a művészet soha véget nem érő diszkurzivitásának, a disszemináció soha ki nem elégülő vágyának nyitott formájaként.

A Ceredi Agapé kortárs perspektívából utal a művészet archaikus szerepére, reflektál a transzcendens világgal, az istenséggel való kommunikáció megteremtésének rituális és vallásos lehetőségeire. Ugyanakkor felmutatja a reneszánsztól kezdődően egyre inkább előtérbe kerülő, az ember és a világ közötti viszonyok aktuális jellegzetességeit elemző kapcsolatok dialektikus rendjét is. A projekt helyspecifikus és ökotudatos aspektusa a reneszánsz korszak egyik legfontosabb szempontját aktualizálja: az istenség által uralt ember világban elfoglalt fizikai helyzetét. Azonban az ember világhoz való viszonyának elemzésében, mind a helyszínre, mind a legalapvetőbb szükségleteinkre és elfoglaltságunkra vonatkozóan, valójában a legegyszerűbb és a leghétköznapibb módszert választotta: a társas együttlétnek az agapé mintáját kínáló munka arra volt kíváncsi, hogy az esemény milyen reakciókat kelt a résztvevőkben, milyen kapcsolatokat eredményez a vacsoravendégek között.

Az eco media art tizenkét, más-más témát feszegető alkotása egy tíznapos nemzetközi szimpózium végére készült el, és Cereden augusztus 16-án egy kiállítás keretében kerültek bemutatásra. A projektmunkák, közöttük a Ceredi Agapé is, Kassán a Strojárenská utcai DIG Galériában szeptember 28-ig láthatóak, a tárlat a 2020-as kassai Fehér éjszaka kísérőprogramjai között is szerepel.