Soha nem volt kicsit jobb világ?

Szöveghármasokból építkező társadalmi kör-, sőt inkább kórképet vehet kezébe az olvasó Csabai László jóvoltából; A vidék lelke nyírségi színterén minden a fejlődés cáfolata: a több mint évszázados idővonalon végighaladva csak a körülmények változnak, a lényeg nem (lényeget vö.: az ún. egyszerű ember élete, a többiek fölé kerekedők arroganciája, az emberi gyarlóság, az „idő lepte táj”, a vidék lelke). Mozgalmas stagnálástörténet kelet-magyarországi történelmi háttérrel.

A tudatos textuális építkezés terén viszont mérhető a fejlődés: Csabai László előző kötete, a Száraz évszak kettős novellái után itt három jut mind a hét címhez, témához, szöveggóchoz. Befogadói jelenünkben szinte mindegy is, hogy ezek után következik-e majd a négyes, az ötös meg a huszonegyes csokor, de ha ez vár ránk, annyiban nyugodtak lehetünk, hogy nem erőltetettízű koncepció ez, amely teherként ülne az egész köteten: nem tolakszik elénk folyton, de kellő rendszerességgel jelzi jelenlétét a trionovellák létének ténye, összefüggések és visszakacsintások, szinte játékra invitálásokként. Például akkor is, amikor nem teljesen evidens a három alelbeszélés kapcsolódásának mikéntje és miértje.

És ha már játékosság, nevezzünk meg így még egy jellegzetességet: a realistának mondható, a hétköznapi beszéddel rokon elbeszélői hang olykor metaforikus vagy költői hasonlatnak is beillő megjegyzéseket tesz. Egy várótermi pillanatkép leírása lehet példa: „A hatalmas digitális kijelzőről gyűjtik be a szükséges információkat. Fejüket mindannyian arra fordítják. Egy pásztorát figyelő birkanyáj.” Pusztán emiatt nem kellene külön játékosságot kiáltani, de ha mondjuk egy gyilkossággal végződő elbeszélés végén a következő mondat olvasható: „olyan visszavonhatatlan egyértelműséggel rögzült a helyén, mint egy gyilkossággal végződő elbeszélés utolsó mondata végén a pont.” Ott a pont, jól nézzük meg, mert pont így!

A vidék lelke arról mesél az olvasójának, hogy a múlt század kezdete óta a történelem miként játszik az emberekkel. Vagy nevezzük ezt most már inkább a nevén: aljaskodik. „De hát a történelem aljas fickó, nem sokáig engedi az embert boldogan élni. Nyalat vele egy kis mézet, aztán hadd jöjjön a feketeleves!” Márpedig feketelevesből jutott bőven ennek a vidéknek, mutatja ezt az egyik szereplő kérdése is (lásd: e szöveg címe) vagy a hetedik hármas első szövegének címe: Nehéz idők tanúi. Ezeket a fekete, nehéz, rossz időket az egyén szemszögéből láttatja velünk Csabai László, ezek az egyének, az épp uralkodó társadalmi berendezkedés alatt/mellett élni próbálók az ő szereplői, akik sorban egyre később és később éltek a 20. század kezdete és a jelen valósága közé ékelődő periódusban, tehát mindegyikükkel újabb és újabb időszak bajai tárulnak fel, méghozzá a mindennapi élet rezdüléseire gyakorolt hatásukkal együtt. És így az is kiderül a történetekből, hogy akármilyen rendszerek jönnek vagy mennek, akármilyen módon keveredik, süllyed is bele emberek kisebb vagy nagyobb csoportja, és befolyásolja életüket ez a sodrás, a döntő, igazán fontos pillanatban mégiscsak az egyéni magatartás számít, esetleg itt-ott a szerencse (szerencsétlenség).

A boldogulunk, ahogy lehet filozófiája a kötetben megrajzolt keleti végeken az ügyeskedés, az illegalitásba hol kevésbé, hol nyakig merülő tevékenységet jelenti, az elkövetők a társadalmi ranglétra különböző fokain állnak, de erkölcsileg végső soron egy szinten. „Az ember úgy él meg, ahogy tud. Más is ezt csinálja errefelé, legfeljebb nem ilyen nagyban. Aki finnyás, nem viszi sokra. Ezt vésd az eszedbe!” Ha mélyfuratnak nevezzük ezeket az elbeszéléseket, akkor ez alatt az egyének lelkének mélyét is értjük és az inkább takargatni vágyott ügyletek feltárását is. Csabai László otthonosan mozog és vezet végig bennünket ebben a világban, és különféle perspektívákból enged rálátást: látunk a helyi újság tudósítójának szemével, beülünk egy utcalányokat és feketén árusított termékeket szállító autóba, végigjárjunk egy nap kuncsaftjait; az elvtársak irodájában a privilégiumok és a (női) elnyomottság képletei bontakoznak ki, alfőtörzsi bőrön érezzük meg a kaszárnya furcsa rendjét és a rendszerváltást. Embereket bedaráló rendszerek emelkednek, működnek és válnak a múlt részévé, hogy az újabbak, de semmivel sem jobban vegyék át a helyüket – és ugyanez elmondható a helyi kiskirályokról is.

A szociális változásokat a kötet nyelvezete is hűen követi, szinte fel sem tűnik, ahogy beúsznak elénk a politikai garnitúra éppen kedvelt és agyonismételgetett frázisai, hogy aztán ezek helyét is az újabbak vegyék át a megfelelő pillanatban, de előtte még kellően befolyásolják az emberi kapcsolatokat.

„Petró Antiék félve pillantanak a katonákra. Megpróbálják beléjük képzelni a bolsevistát, akik (a tanító, a papok, a csendőrök, a leventeoktatók meg a politikusok szerint) vallást gyalázó vérszomjas gazemberek, és csoportházasságban élnek. A katonák mosolyogva nézik a civileket, megpróbálják beléjük képzelni a burzsoá meg a fasiszta propagandától elbutított kulákot.” És a nyelvvel meg a felfogással párhuzamosan változnak az emberi képzelet szüleményei is, egyszer még a babonák, máskor már az ufók meg a csernobili háttérügyek foglalkoztatják a képzeleteket. Ami nem változik, az a testiség („Gyakás! Izélés! Üzekedés! Hogy mondjam még?” – mondja a pártitkár) folyamatosan jelenléte, méghozzá hiánytényezőként és problémaként, a szexualitás és annak megélése ugyanis ebben a közegben rendre csak a bajt okozza. És a misztikum is fel-felbukkan ebben az egyébként realista konstrukcióban.

A Kereszt című elbeszélés sajátja, hogy egy külön időutazás, keresztútjárás kap benne helyet, csak kissé későbbtől kezdődően, de azon az idővonalon, amelyen a kötet egésze vezet végig. A falusi lány városi udvarlóját („Szóval te olyan blogos vagy, aki az interneten izél?”) vezeti végig az apaszerepet betöltő Vince kereszt a család és a történelem nehézségekkel sújtott pontjain, arra hivatkozva, hogy „a sok szenvedést mind magával viszi Nelli a házasságba”. Egy udvar részei madeleine-ként hoznak elő régi, rosszízű családi történeteket, „itt minden sarokhoz szenvedés tapad, ebből áll ez a porta”, így sorakozik fel tizennégy stáció, az orosz bevonulástól kezdődően, a málenkij roboton, a téeszesítésen, árvízen át egészen a rendszerváltás kétes ügyeiig. Vince kereszt számára ezzel véget is ér a felsorolás; a hallgató, Tamás és az olvasó számára viszont nyilván a már büszkén bemutatott hűtőház jelképez egy újabbat. A hűtőház körüli (fél)illegális tevékenység beleillik az eddigi sorscsapások előtörténeteinek képletébe, csak éppen ennek nem látszik a vége, itt nincs feloldozás. Ráközelítünk a Nemzeti Dohányboltok és KFC-k, az uniós szabad munkaerőáramlás korára (az Ukrajnából meg Romániából áttelepülő magyarok is feltűnnek). A kötetbéli hétszer három stáció végére visszatérnek a sakálok Nyárliget környékére, „újból van embervásár a Beregben”, mintha bezárulna egy kör; holott talán nincs is kör, változás sincs, a vidék lelkén nem fognak a történelem (és a jelen) játszmái.

Csabai László: A vidék lelke. Magvető, Budapest, 2019