A kedvenc kékem
Itt lesz a metszéspont, mutatott Kriszti rózsaszínre lakkozott körme a vázlatomra. Bólintottam, magamra erőltettem egy mosolyt.
Csütörtökönként a dupla térábrázolás után rendszeresen a műhelyben ültünk Ábellel. Nem tudtam megcsinálni a házit a segítsége nélkül. Október végére már bőven elegem lett, mindig sötétedett, mire hazaértem.
Kriszti teljesen Ábelre tapadt. Az egyik kóruspróba után jöttek össze. Néha belegondoltam, milyen lenne Kriszti helyében lenni, sms-eket kapni, hogy „szeretlek”, és nulladik óra előtt az iskolakapunál smárolni.
Kriszti még csak kilencedikbe járt. Csellózott. Utáltam, ahogy megállt mellettem, összeráncolta a szedett szemöldökét, és beleszólt a rajzaimba, mert általában igaza volt. Amikor nem nézett oda, kijavítottam. Általánosban egyszer le kellett írnunk, kit utálunk vagy kedvelünk, és az osztályfőnök beszedte a lapokat. Középiskolában túl nagyok voltunk ehhez, de biztosan tudtam, Krisztit hova sorolnám.
De ők ketten próbáltak segíteni. Legalább a szaktárgyakból legyek jó, ha matekból tizedik éveleje óta bukásra álltam.
Anya szeptember végén szólt rám, hogy nem fog több hiányzást leigazoltatni a háziorvossal. Nem érdekli, ki bántott meg, azonnal keljek ki az ágyból, és induljak az iskolába. Lerántotta rólam a takarót, és tankönyveket pakolt a hátizsákomba. Így nem leszünk jóban, folytatta, nem az a dolgod, hogy itthon ülj egész nap, vagy olyan akarsz lenni, mint a nagymamád?
Elegem volt abból is, hogy anya beíratott röplabdára, mert a mozgás szerinte boldogsághormonokat termel. Ezt is egy hülye magazinban olvashatta, amit a pasija vett neki, hogy legyen mit lapozgatnia a kocsiban. Azt is megmondta, nem adhatom le a franciát, mert szerinte ha a rajzolgatással nem megyek semmire, a két idegen nyelvvel csak lesz belőlem valami.
Az egyik műhelyezés utáni reggel Kriszti megjegyezte, különösen szarul nézek ki, és duplaangol előtt lerángatott a büféhez. Vett nekem automatás kávét, pedig hányingerem volt a szagától is. Később mégis gyűjtöttem a húszasokat, és bedobáltam az automatába, ha előző éjjel alvás helyett megint a plafont bámultam. Az apró bőven elfért a zsebemben, a kavicsok úgyis kikerültek belőle.
Nyáron anya nem szabhatta meg, hova mentem, ha nem volt otthon. Akkor keltem, amikor munkába indult. Ilka apja hiába jött haza júliusban Angliából, a lánya napközben velem lógott. Reggelente ebédet készítettem, félretettem egy adagot a nagymamának, nyomtam két puszit a nagymama arcára, és legtöbbször csak napnyugtára kerültem haza.
Elbicikliztünk közeli kirándulóhelyekre, vagy be a városba. Vittem rajztáblát, pár ceruzát, és ha jó hangulatom volt, vízfestéket is. Bizonytalan vonalakkal festettem le a nyárfákat, mögöttük az eget, felhők nélkül. Gyorsan kifogyott a kedvenc kékem, rendszeresen eltekertünk a Keletinél lévő művészellátóig.
Ha ránk szóltak, hogy túl sokat lófrálunk, másnap igyekeztünk délutánra hazaérni, és a nagymamával römiztünk, vagy Szili néninél gazoltunk. A spánielje már túl öreg volt ahhoz, hogy rám ijesszen. Augusztusban anyát nyaralni vitte a pasija egy hétre, és Ilkának az anyukája is megengedte, hogy nálam aludhasson, ha rendben tartjuk a lakást.
Nem olvastam a kötelezőket, túl sok feladatot kaptunk a nyárra térábrázolásból, de a házi és a tájképek mellett megpróbáltam lerajzolni Ilkát is. Ez nem olyan volt, mint a szélcsendben álló nyárfákat körvonalazni. A fűben hasalva javítgattam a portréját, újra és újra vissza kellett lapoznom hozzá a vázlatfüzetben. Amikor épp otthon, az íróasztalánál ülve firkált a verses füzetébe, megfigyeltem az arcívét, radíroztam a hajából, hogy visszaadjam, mennyire világos a hidrogénezett copfja. Ráparancsoltam, üljön nyugton, hogy elvégezhessem a rajzon az utolsó simításokat. Ekkor nevetni kezdett, és maga mellé húzott. Közelről néztem a fehér fogait, magamon éreztem a rágóillatú leheletét, és végigsimítottam a lebarnult bőrén. Neki nem kellett pöttyöktől tartania, amik sokszor ellepték az arcomat, vagy amiket a hátamon talált, amikor feljebb húzta a blúzomat.
Augusztus elején nekiadtam a rajzot a születésnapjára, és azt ígérte, majd februárban az én tizenhatodik szülinapom is különleges lesz.
Szeptemberben az első pár reggelen együtt indultunk a buszmegállóba. Az iskolában nem fogtam a kezét, még Tündi előtt sem. Nem volt könnyű, nyáron eléggé összeszoktunk. Délután vagy Ilkáéknál, vagy nálunk tévéztünk, de aztán egyre több házit kaptunk. Ritkán voltunk kettesben. Csak a nagymama előtt hajtottam a fejem a vállára, ő túl idős volt, nem gyanakodott.
Második héten Tündi mesélte, hogy Ilkát úszóedzésen elhívta moziba egy végzős srác, Zsombor féltékeny lett, aztán Ilka hagyta, hogy mindkettő fusson utána.
Rákövetkező hétvégén Győrbe utaztak versenyre, és csak azt vettem észre, utána Zsomborral megint elválaszthatatlanok lettek. Kezdtek elmaradni a reggeli buszozások, a délutánok, meg az sms-ek. Ilka elkerült, szünetekben Zsomborral vagy Tündivel lógott.
Hazafelé egyszer mégis összetalálkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy most mi van, de úgy tett, mintha nem értené a helyzetet, és azt mondta, eggyel előbb kell leszállnia. Este hívtam a mobilján, nem vette fel, aztán később érkezett tőle egy sms, hogy fontos vagyok neki.
Kifigyeltem az aulában, hogy Ilka mindig épp az első órai becsöngetésre érkezett, aztán reggel én is direkt negyed órával később indultam a megállóba. Pár nappal később sikerült összefutnom vele. Az utolsó pillanatban ugrott fel a busz legalsó lépcsőjére. Egy ideig farkasszemet néztünk.
Helló, köszöntem. Ő sütötte le a szemét először. Kiböktem, hogy beszélnünk kéne suli után. Bólintott. Én továbbra is csak bámultam, nem jutott eszembe elállni az útjából, hogy feljebb léphessen. A következő megállónál felszállt Tündi pár felsőbb évessel, és már nem szóltunk egymáshoz.
Délután a templom mellett ültem, amikor odaért. Vizes volt a haja edzés után. Lehuppant a pad másik szélére, közénk tette a tornazsákját. Keresztbe vetette a lábát, kezét a térdén pihentette.
Szerintem hagyjuk, akármi is volt ez, kezdett bele, vegyük úgy, hogy nem volt semmi.
Semmi?, kérdeztem meglepetten.
Mármint semmi komoly, javított ki.
Nem tudtam megszólalni. Miután otthagyott, sokáig ültem a padon, és néztem, ahogy a panelházak mögé bukik le a nap.
Elalváskor megpróbáltam nem arra gondolni, milyen érzés volt, amikor mellette nyomott el az álom. Ha Ábellel és Krisztivel töltöttem a délutánokat, az tűrhető volt. A röplabdát utáltam, alapból tesin is lyukas kezűnek hívtak. Amikor elkezdtem lógni, kiderült, hogy az edző beárult anyánál. Ismerték egymást, mert néha varratott nála mezeket az alsós lánycsapatnak.
Február végén otthon ünnepeltük anyával és a nagymamával a szülinapomat. Anya már az unokatestvérét, Emőt sem hívta meg évek óta, pedig ő régen szuper ajándékokat hozott. Különben csak egy ilyen szülinapomra emlékeztem, amikor még hárman voltunk a szüleimmel. Anya és apa segítettek elfújni a gyertyákat, a háttérben a „Boldog születésnapot” szólt, és a csokitorta édes illata összekeveredett a füstcsík szagával.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!