A jelenről beszélni

Komplex alkotás Schwechtje Mihály Ginája a Radnóti Színházban. Megjelenik benne a hatalom, a patriarchális társadalom elnyomása, a generációk közti feszültségek, a magyarországi vidéki élet és a korrupció. Beszélgetésünkben is nagyjából ezeket a témákat érintettük, és azt, hogyan lehet hitelesen megjeleníteni a közéletet foglalkoztató kérdéseket a műalkotásokban.

A filmrendezéstől mostanában mintha a színház felé fordulnál. Ennek praktikus okai vannak inkább, vagy úgy érzed, hogy a színház formanyelve most jobban passzol ahhoz, amit művészként ki szeretnél fejezni?

Praktikus okai vannak inkább. Nagyon szeretnék filmet csinálni, de addig, amíg az ember eljut az egyik filmtől a másikig, nagyon hosszú idő telik el, támogatást is nehéz rá kapni, miközben ezek a legjobb éveim. A színházzal töltöm ki a köztes időt. Ezenkívül hagytam magam elcsábítani: hívtak, én pedig elvállaltam, kíváncsi voltam, mi lesz belőle.

Most a Gináról beszélsz a Radnóti Színházban. Az örökséget a Jurányiban te kezdeményezted, nem?

Persze, az saját produkció. Amiatt hívtak a Radnótiba, és úgy éreztem, hogy itt annyira ideálisak a körülmények, amilyenekről az ember csak álmodni szokott. Jöttem, és azt csinálhattam, amit csak akartam. Ha nem hívtak volna, nem tudom, hogy lett volna-e következő előadásom. Persze, ezt úgy mondom, hogy mindjárt megyek vissza a Jurányiba próbálni.

Az az előadás miről fog szólni?

Ez egy filmterv, amit kipróbálok színpadon is mielőtt pályáznék vele. Egy autós iskolában játszódik, és a hétköznapi korrupció az alaptémája. Az, ahogyan természetesnek vesszük, hogy le kell fizetni az autós iskolában az oktatót és a vizsgabiztost, hogy az orvosnál hálapénzt fizetünk, és még számtalan ilyen van az életünkben. Ezt a kérdéskört járja körül.

Amikor az előbb azt mondtad, hogy a legjobb éveim, nekem az ugrott be rögtön, hogy művészként ezek bizonyos szempontból tényleg jó éveknek is tekinthetők. Hiszen a rendszer rengeteg témát szolgáltat az alkotáshoz. Te sokkal bátrabban nyúlsz ezekhez a politikai témákhoz, mint a rendezők jó része.

Ez nem arról szól, hogy én feltétlenül politikai témákkal akarok foglalkozni, inkább a máról szeretnék valamit mondani.

És ez nem egy politikai kérdés?

Az is, igen. Habár a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod  kevéssé politikai és mégis nagyon mai. Én a jelenben szeretném megtalálni azokat a helyzeteket, amelyekről azt érezzük, hogy ez elmond valamit arról, amiben élünk. És igyekszem olyan témát keresni, amelyről azt érzem, hogy később is érvényes lehet. Egy film olyan szempontból gyorsabban öregszik, hogy rajta van egy adott kor vizuális világa, például a Remélem… című filmnél a telefonok és az applikációk nagyon retrónak fognak tűnni tíz év múlva. De ha később előveszik a Ginát vagy Az örökséget, akkor az formailag meg tud majd újulni. A filmforgatókönyvekről nem gondolkozunk olyan nyitottan, mint a drámaszövegekről, hacsak nem remake-et készítünk.

Jó lenne, ha tíz év múlva a Gina már nem lenne aktuális.

Biztos, hogy az lesz, a probléma nem fog megszűnni.

Lehet, hogy én vagyok túl optimista, de mintha látnék minimális pozitív elmozdulást ebben. Az előadásod is arról szól, és sajnos igaz is, hogy a patriarchális berendezkedés újratermeli saját magát. És ez a táptalaja annak is, hogy a nők ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények nem lesznek büntetve. De mintha a közbeszéd és a fiatalok is kezdenének már kicsit másképp viszonyulni ezekhez a kérdésekhez. Vagy én élek burokban?

Ez társadalmi rétegtől függ. Nagyon nem mindegy, hogy kik azok a tizenévesek, akikre ránézel, az AKG-sokra vagy a villanyszerelő tanulókra. Burokban élsz, igen.

Meglehet, bár abban egész biztos vagyok, hogy ma olyan témákról gondolkodnak tizenévesek, amik nekünk eszünkbe sem jutottak. Ebből mégis arra következtetek, hogy a közbeszéd kicsit átszivárog a köztudatba is.

Lehet, hogy csak nagyon pesszimista hangulatomban kaptál el, mert épp benne vagyok az SZFE-ügy kellős közepében. Én azt látom, hogy ezek a dolgok alapvetően nem változnak. És tök jó, hogy vannak olyan mozgalmak, mint a #metoo vagy más típusú egyenlőségi harcok, de ezek a minták akkor is újratermelődnek. És lehet, hogy igazad lesz, és Magyarország tíz év múlva egy skandináv országhoz fog hasonlítani, de Európán belül egy közepes, a világon belül pedig egy kicsi országnak számít, az összes probléma ezzel sem oldódna meg. Az emberi természet alapvetése legyűrni a másikat, uralkodni és foggal-körömmel védeni a megszerzett kivételezett pozíciót. Ezek a helyzetek mindig a hatalomról szólnak, a patriarchális berendezkedés például arról, hogy a férfiaknak jobb és könnyebb legyen, mint a nőknek.

Sokan azért nem vállalkoznak arra, hogy a közélettel foglalkozó, aktuális témákat állítsanak színpadra, mert attól félnek, hogy azok túlzottan leegyszerűsítik a műalkotást.

Ennek vannak szintjei. Abban, amit én csinálok, nincs semmiféle közvetlen utalás a napi eseményekre, hanem a világ működését próbálom vizsgálni. Erről szólnak a klasszikus drámák is, azoknak is voltak részei, amelyekből az adott kor közönsége erre vagy arra ráismerhetett. Ezért mondom, hogy pesszimista vagyok, és hogy tíz év múlva is működni fog ez a darab, mert bizonyos típusú emberi viselkedésmódok nem változnak meg.

És szerinted az SZFE jelenlegi helyzetéről lehet érvényes előadást készíteni?

Valószínűleg lehet majd később, amikor eggyel hátrébb tudunk már lépni. De most épp az áldozatai vagyunk a helyzetnek, és ebből a pozícióból nehéz érvényes alkotást létrehozni. Most még egyik napról a másikra élünk benne, és csak kapkodjuk a fejünket – abszurd és szomorú az egész.

A pályádon mintha lenne egy formai fordulat. A korábbi kisjátékfilmjeidben mintha metaforikusabb nyelven fogalmaztál volna, most pedig inkább a realista ábrázolás dominál a munkáidban.

Én úgy tekintek a Gina egyes jeleneteire is, hogy azok elmozdulnak néha az abszurd irányába. Két-három ilyen mozzanat is van benne. És Az örökségben is van pár elrajzolt pillanat, már önmagában az, hogy a színészek váltogatják a szerepeiket, és hogy időnként túlzó karakterábrázolást kértem tőlük, nem annyira a dokumentarista felfogáshoz közelíti ezt az előadást. De a forma sok mindentől függ, például attól is, hogy mi a téma, amivel foglalkozom, hogy az mennyire személyes. Azt vettem észre, ha nagyon személyes témát veszek elő, akkor hajlamos vagyok eltartani magamtól, és elindulni abba az irányba, amit te metaforikusnak mondasz, és ami tényleg egy elemeltebb fogalmazásmód. Amikor pedig kicsit távolabb van tőlem az anyag, és inkább egy jelenségről szeretnék valamit mondani, amely nem része az életemnek – például a mélyszegénységben élő gyerekek helyzete Az örökségben –, ott egy picit a realizmus felé mozdulok.

Vannak jól körülhatárolható saját témáid. Ilyen a bántalmazás, az online világ, és ilyen a vidékiség is. Utóbbi téma miért fontos számodra?

Régóta járunk a családommal a nagyszüleim miatt a Tisza vidékére, és úgy érzem, hogy tudok róla valamit. Ott töltjük a nyarakat, és a pandémia alatt is hónapokig ott voltunk, amikor elmenekültünk innen a városból. Az örökségnél fontos az is, hogy az alkotótársaim mind vidékiek voltak. Molnár Gusztáv egy kis szlovákiai faluból jön, Polgár Csaba Debrecen mellől, Gergely Katalin Erdélyből, de még a látványtervező, Torma Mária is vidékről költözött ide. Ők mindannyian sokat segítettek abban, hogy ne az kerüljön a színpadra, amit a pesti csávó elképzel a vidékről.

Amikor a Ginában László Zsolt és Schneider Zoltán figurái a nőkről beszélnek, az erősen behozta a saját győri tapasztalataimat. Apukám beszélget így a barátaival.

Nem annyira a vidékiség ebben a lényeges, hanem inkább a generációs különbségek. Ezt azért tudom biztosan, mert én is ugyanebben nőttem fel. Külvárosi iskolákba jártam Budapesten, és azokban a tornacipőszagú férfiöltözőkben ugyanilyen beszélgetések folytak nőkről. Ezekben a terekben ivódnak belénk azok a rutinok, hogy milyennek látunk egy nőt, hogyan beszélünk és gondolkodunk róla, vagy milyen testideálokat tartunk vonzónak, milyeneket nem. Észre sem veszed, és ezek természetessé válnak. Tisztán emlékszem arra, amikor általános iskolában az ebédlőben ültünk, és az egyik nagyobb fiú azt mondta egy lánynak, hogy szép lába van. És odaszólt hozzám is viccből, hogy ugye milyen szép lába van ennek a lánynak. Én akkor még nem értettem, mit jelent az, hogy szép láb, tehát megvan az a pillanat, amikor még nem volt ez belém kódolva. Aztán lassan megtanulja az ember, hogy milyen típusú lábnak kell tetszenie. Így vagyunk minden mással is, és borzasztó nehéz ezekből a keretekből kilépni. De amikor ráismer az ember arra, hogy ez nem oké, akkor írhat róla egy ilyen darabot.

Fotók: Valuska Gábor