Borat újra kicsivé teszi Amerikát

A szatíra és a groteszk mindig is kifinomult eszközök voltak a társadalom- és rendszerkritika megfogalmazásához. A két műfajt, illetve stilizációs technikát általában a kelet-közép-európai térséggel kapcsoljuk össze (Jiří Menzellel: Pacsirták cérnaszálon, Miloš Forman: Tűz van, babám!, Jan Němec: Az ünnepségről és a vendégekről, Bacsó Péter: A tanú, Gazdag Gyula: A sípoló macskakő), ám a nyugati és az ázsiai kultúrkörtől sem idegenek.

A csehek filmjei által inspirált Robert Altman munkássága (Nashville), a svéd Roy Anderson groteszkjei (Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről), a dél-koreai Bong Joon-ho Oscar-díjas Élősködőkje vagy a brit származású, de egyébként kelet-európai gyökerekkel bíró Sacha Baron Cohen színész és író-producer életműve (Ali G Indahouse, Brüno, A diktátor) jó példák erre. Cohen gyakorlatilag maga is végérvényesen Borattá vált 2006-os filmjében, amelynek már-már leírhatatlan alcímű második része, a Borat Subsequent Moviefilm: Delivery of Prodigious Bribe to American Regime for Make Benefit Once Glorious Nation of Kazakhstan (nagyjából: „A következő Borat-mozifilm, avagy egy bámulatos feleség leszállítása az amerikai rezsim számára, hogy jó pontot szerezzünk az egykoron dicső Kazahsztánnak”) még direktebb Amerika-kritikát fogalmaz meg, ám elődjénél sokkal kevésbé erős és sikerült alkotás.

Az eredeti Borat minden ízében pusztító és megsemmisítő szatíra volt, amelyben Sacha Baron Cohen dokumentarista módszerekkel és stílusban, egy meglehetősen naiv, szélsőséges, így groteszk kívülálló szemszögéből tekintett George W. Bush Egyesült Államokjára, és nem kímélte az amerikai himnuszt sem azóta klasszikussá vált jelenetében, amelyben a címszereplő nagyközönség előtt, nemzeti színekben formálja saját képére a szöveget. A 2006-os film természetesen sokakat magára haragított, kiváltképp Kazahsztánt nem annyira a zsenialitás és az obszcenitás határán egyensúlyozó tragikomikus jelenetei és poénjai, hanem politikai inkorrektsége miatt. Persze Borattal nem az volt a legfőbb gond, hogy sztereotipizálta a közel-keleti országot, hanem az, hogy inkább csak a republikánusokat, a fundamentalistákat és a (szélső)jobboldalt kritizálta, holott a demokratákat, a (szélső)baloldali ideológiákat és a liberálisok túlzásait is hasonló módon lehetett volna, illetve lehetne kritizálni. Hiszen a politika olyan, mint egy mérleg: lehet, hogy Bush sok rosszat tett az Egyesült Államokkal és közel-keleti politikája révén az egész világgal, de az Obama-érában pattant ki Edward Snowden révén a globális lehallgatási botrány, és manapság sokszor abszurditásokat produkál a különböző identitáspolitikai mozgalmak érdekében gyakorolt politikai korrektség.

Tehát Sacha Baron Cohennek és alkotótársainak bőven akadt volna anyag a republikánusok, az alt-right és Donald Trump ekézése mellé a folytatáshoz, de nem éltek vele, hanem úgy gondolták, a jelenleg regnáló rezsimre kell teljes összetüzet zúdítani az amerikai elnökválasztás környékén.

A Borat 2. (nevezzük így a folytatást a továbbiakban) sztorija szerint a címszereplő riporter alaposan megjárta, amiért az USA-ban produkálta magát, így a kazah diktátor, Nursultan Nazarbayev munkatáborba küldi őt. 14 évvel később azonban újra szüksége lesz rá Kazahsztánnak, hogy javítsa kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ezért az ott népszerűvé vagy inkább hírhedtté vált Boratot küldi „diplomataként” Trump elnökhöz egy ajándékmajommal, amelyet az édesapja után szökött kamaszlánya, Tutar (Maria Bakalova) megevett a hosszú út során. Így nincs mit tenni, a kivégzéssel fenyegetett Boratnak más módot kell találnia az Egyesült Államok vezetőinek megnyerésére: például lányát próbálja eladni Michael Pence alelnöknek. Igen ám, de Tutar közben túlságosan is felvilágosulttá válik a nőmozgalmak hatására, ami értelemszerűen veszélyezteti Borat küldetését és egyúttal az életét is.

A Borat 2-t elsősorban határsértései teszik kiemelkedő alkotássá. Dokumentarista stílusa pedig tulajdonképpen a film szatirikus élét is biztosítja. Sacha Baron Cohen több „civil szereplőt” is alkalmaz a tudtukon kívül, amolyan „Candid Camera”-módszerrel, olykor csak később beavatva őket, és a forgatókönyvbe beépítette valós politikai akcióit. A film kétségtelenül legfrappánsabb, legmulattatóbb, egyúttal legmerészebb jelentsora az, amelynek keretében Sacha Baron Cohen vagyis Borat Ku-Klux-Klan öltözetben vonul be egy republikánus gyűlésre, amelyen az alelnök is beszédet mond. A mellékhelységben úgy dönt, Trumpnak öltözik be, és így próbálja meg Michael Pence-nek eljuttatni Tutart, akit a vállára kap, és berohan vele a gyűlésre, majd az alelnököt „Mike Penis”-nek nevezve szakítja félbe a koronavírus-járványhelyzet kezelését amúgy pozitívan értékelő beszédet.

Ezután kifejezetten groteszk látvány, ahogy a biztonsági őrök kivezetik a Donald Trump-maszkot és jelmezt viselő Boratot / Cohent. Ezzel Sacha Baron Cohen zseniális módon, kétszeresen is egy fiktív szerepet (Trump / Borat) játszva ütött rést a hivatalos ideológián, és csúsztatta egybe a játékfilmet a politikai realitással. Egyúttal pedig végső soron saját és bizonyára sokak vágyálmát is pompásan a vászonra varázsolta a kínos szituáció megteremtésével: az „elnököt” biztonsági őrök fogják közre, és vezetik ki a politika színteréről.

Hasonlóan merész, már a film bemutatása előtt nagy botrányt kavart jelenet, amelyben Rudy Giuliani, New York City egykori polgármestere és Donald Trump jogi tanácsadója / ügyvédje komolyan veszi az amúgy a 24 éves bolgár színésznő, Maria Bakalova által remekül eljátszott 15 éves Tutar flörtölését interjújuk során, majd ezt követően rejtett kamerák előtt, az ágyon fekve félreérthetetlenül a nadrágjába nyúl Bakalolva hősnője előtt. A Borat 2. számos, hasonló jelenetével bújtatta ki a szöget a zsákból: elszomorító, hogy átlagos boltosoknak semmilyen problémája nincs azzal, hogy a főhős bevallottan a lánya számára vásárol ketrecet, egy fegyverpárti gyűlésen pedig Obama-ellenes, rasszista és antiszemita dal éneklésére buzdítja a tömeget, amelynek refrénje például a balliberális újságírók koronavírussal való beoltását szorgalmazza. Tehát Sacha Baron Cohen nagyon ért ahhoz, hogy olyan szituációkat teremtsen, amelyekben nem színészek imitálják a társadalmi típusfigurákat, hanem hétköznapi emberek őszinte reakciói utalnak a társadalom valós, aktuális és félelmetes problémáira. Külön dicséretet érdemel ő és Bakalova amiatt, hogy dacára a nevettető, kínos és forró helyzeteknek, egy-két észrevehető elmosolyodást leszámítva végig szerepben tudtak maradni.

Ugyanakkor Cohen akármennyire is jól műveli a szituációs dokumentarista szatíra műfaját, sok poénja már önismétlő, és újfent öncélúan obszcén, altesti, ízléstelen: túl sok a pénisz, a fekália, a szexuális tartalmú „disznóvicc”, amelyek általában Tutaron csattannak. Ennek és a kazah nép ábrázolása láttán felmerülhet a kérdés, hogy hol a határ a „kifinomult szatíra” és a sztereotípiákat erősítő szélsőséges reprezentáció között. Sacha Baron Cohen műve ezt a határt is gyakran átlépi, és bár értjük, hogy mire megy ki a játék például a valódi Holokauszt-túlélő Judith Dim Evans-szal folytatott párbeszédben, de ezen keresztül valóban igen rossz képet fest a kazah társadalom egészéről. Ugyanígy azáltal, hogy Maria Bakalova karakterét megalázzák és a forgatás során szexuális zaklatásnak van kitéve, felmerülhet a kérdés, hogy a nyilvánvalóan a nőgyűlölet ellen irányuló fegyver nem visszafelé sült-e el.

Apropó, Bakalova-hősnő: az akaratlanul is sztereotipizáló ábrázolás ellenére nála ütközik ki a leginkább, hogy a Borat 2. mennyire részrehajló és egyoldalú. Tutarból egy csapásra öntudatos nőt csinál a film, ami már dramaturgiai szempontból is túl éles váltás, de ez egy még radikálisabb cselekmény végi fordulat felé mutat, ami ismét csak azt erősíti, hogy míg Sacha Baron Cohen a szélsőséges jobboldali nézeteket elítéli, a ló túlsó oldalára átesni feltehetően szerinte nem olyan nagy gond, a másik oldal szélsőségeivel, így a feminista túlzásokkal szemben érezhetően megengedőbb. Így Cohen a koronavírus-tagadókat vagy a maszkviselés ellen tüntetőket is elítéli, ám a másik szélsőséget, a szenzációhajhász pánikkeltést érintetlenül hagyja. Igaz, azt a Trump által is táplált összeesküvés-elméletet azért szépen kifigurázta egy frappáns végső csavarral, hogy sokak szerint a vírust Kína direkt tenyésztette ki, célzottan hozta létre világuralmi tervei megvalósításához.

Szóval a Borat 2. dokumentarista eszközökkel elkövetett határsértései miatt elődjéhez hasonlóan merész és kreatív alkotás, az ezzel kapcsolatos poénok képesek lehetnek a könnyeztető nevetésig eljuttatni a nézőt, azonban sok alpári és kifejezetten erőltetettnek ható gegjét láttuk már az előző részben. Sacha Baron Cohentől továbbra is várjuk a megújulást mind a poénok, mind a társadalomkritika terén, mert naiv dolog lenne azt hinni, hogy csak a Trump-félékkel és a szélsőjobboldallal van a baj.

A film adatlapja Mafabon