Angliai napló

2020. szeptember 5.

a kemping egy füves rét, mellettünk patak, csobogása félálomban beszéd, erdő illata ereszkedik ránk, csak reggel derül ki, hogy néz ki a környék, hisz sötétben vertük fel a sátrat. az éjszakára nem volt panasz, a skót whisky jó altató. fejemen kucsmával ébredek, hidegek már a szeptemberi éjszakák itt devonban. kata elalvás előtt említett valami kisboltot, és mivel elsőként én kelek, vadásszak, ha lehet, valami kaját. ritka alkalom, iszom egy kávét, gázégőn melegítem, a hely prospektusát lapozva, a többiek alszanak. a régi malom felé veszem az irányt, cuppog a bakancs a sáros fűben, érzem, kellett volna felespohár, üvegből nem érzem a mértéket. benyitok, megcsap a füstölő szaga, elszállt elekronikus zene szól. a tulaj helyi termékeket is árul a gyógysör mellett, a pult mellett plakát, rajta felirat, kéz nyúl a hullámok közül, szappant tart magasba. másnaposan olyan, mint beszívva lenni, sokáig nézem a furcsa képet. saját készítésű, a vásárlással a leszbosz szigetén élő migránsokat segíted, meséli a fazon. végigmér, gondolom, betájol, kezemben nyitott sör, szakállam csapzott, fejem az ütemre ingatom. megszólal, gomba most nincs, októberben jöjjek vissza, akkor tele velük a rét, persze ő nem árul, kacsint. és az erdeiek?, mert nem akarom elárulni, én nem olyat keresek, csak vargánya kell. ja igen, a bárány helyi, szólal meg. látványvágás, teszi hozzá, új angol szó. meg is tanítom a fogásokat. és ha én csinálom, majd feldolgozom konyhakészre, akkor van-e árengedmény?, kérdezem pókerarccal. tudod, egy rehabon szereztem a gyakorlatot, máktea, és magyarázni kezdek, de látom, kolléga. rendben, mondja felcsillanó szemmel, hogy ritka az ilyen vendég, megegyezünk, egy pillanatot kér, várjak. kisvártatva meg is jelenik, hátán egy fiatal példánnyal. kérdő pillantását látva közlöm, tényleg értek hozzá. kezembe nyom egy éles kést, az összekötözött lábú jószágot taligára rakjuk. a távolba mutat, a kerítésnél van két rúd, azt használjam. ő majd a pultból figyel, most jönnek a többiek, maradnia kell. vonszolom a kocsit, a gumikerék nagyokat zöttyen az állat súlya alatt. a sátrak felől érdeklődő szemek, néhány ember táncol halk zenére. fűszag, kutyaugatás, gyerekzsivaly. milyen érdekes, húsz éve nem vágtam le állatot, mégis minden mozdulat a kezemben maradt. összeszorított száj, kifeszített nyak, vágás, elernyed a test, a bőr úgy szakad, mint a ruha, kiomló belek, gőzölgő hús. a végén a nedves fűbe törlöm meg véres kezem, jelképes az ár, amit kér a boltos. befizetek a holnapi vadászatra, izgalmasnak ígérkezik, korhű felszerelés, korai kelés. hússal kezemben megyek lakhelyünk felé, a lányok már megrakták a tüzet, magasba száll a füst. magasra mutatom a zsákmányt, torkomból ősi hangok törnek elő. holnap őzre megyünk nyíllal.

2020. szeptember 4.

„hangom nincs. add vissza. vele csak téged foglak dicsérni”, olvasom a köhögéscsillapító hirdetését, óriási poszter, mekkora szöveg. Látod?, kiabálom, de kata nem válaszol, nem is tud, alig lát ki a sok csomag mögül. megbeszéltük, kézjelekkel fogunk kommunikálni, „ha tapsolok, azt jelenti, hogy nagyon fáj”, írta egy cetlire. most egy kacsa jelet mutat, kérdőn nézek rá, ezt nem egyeztettük előre. fojtott hangok a hálózsák alól. nyomom a gázt, dugó az m5-ösön, igyekszem, sötétedés előtt odaérjünk, persze nem sikerül. talán azzal időt nyerünk, mondom, ha az önfelfújó matracokat kibontjuk még itt a kocsiban, mert több óra, míg megszívja magát. végül is a fejünk fölött van még elég hely a robogó kocsiban, szétterül, a vége eltűnik hátul a gyerekeknél, ahogyan ők is. halk sziszegő hang tölti be a teret, éppen lefordulunk az autópályáról egy kisebb út felé. rásegítek, én is fújom a kormány mellől. hullócsillag sátorverés közben, valaki huhog, megismerem, macskabagoly. egy kíváncsi őz a lábamra lép, halak odaúsznak, az egyik valamit magyaráz, nem értem. az elefánton már meg se lepődöm, de jól jön a segítsége a sátorcövekek leverésénél. aludnánk, mutatja a papírt egy repülő őshüllő. pteroszarusz, súgja a lányom. azt hittem, kihalt lesz a kemping, csodálkozom.

(az idézetek Kosztolányi cetlijei)

2020. szeptember 3.

az élet ami keserű, de édes

(dráma egy képben)

férfi:
megjöttem, jaj de nehéz ez a zsák
nem erről álmodott az ifjúság
mikor mezőn szilajan szaladtam végig
tudom életem keserű gyümölcse érik

nő:
ma kezdődött a munka az iskolában,
száz gyerekre, ezerre mind vigyáztam
az udvaron átestem egy hitvány padon
még mindig ott a seb, nézd, fáj belül nagyon

gyerekek:
játékban a határ most udvaron egy négyzet
az elguruló labda óh a semmibe hull
hiába kéri kéz, győz az enyészet
fertőtlenítő illat leng mindent be vadul

férfi:
nem mesélek, látom,
mert hogy tenne túl e nyomorúságon
de látjátok, a hétvége angyalként közel
a nagy sátor minket, a sátor ölel!

nő:
igen, felverjük a mező füvén ott együtt
belebújunk mind, a bajt elfeledjük
végre nem számít világ, gyilkos térerő
a család, szeretet, csak az, mi éltető!

férfi:
maradjunk ott végleg,
vadászom én, és igen, szedek gombát.
te megfőződ bográcsban majd az ebédet
gyerünk, hagyjuk itt az életnek gondját!

gyerekek:
az oktatást mégis kedveljük mi nagyon
közegünk a vágyott édes kortárs csoport
nem tarthat örökké már e járványhullám
és olyan lesz minden, mint amilyen volt

férfi:
nem tehetek mást, vállamon a kereszt,
viselem a terhet, kertvárosi magány,
emigráns sziget házak erdejében
de néhány napra mégis elfeledem talán

nő:
gyermekeink más életre vágynak
azt el nem érve majd sírnak hasonlóan
ezt ismétli a világ, míg a földgolyóbis
belevész a napba, és végleg ellobban

(függöny)