dunszt.sk

kultmag

Ujjgyakorlatnak indult, hivatás lett belőle

A napokban jelenik meg Vályi Horváth Erika huszadik önálló fordításkötete. A műfordítóval Svetlana Žuchová Tolvajok és tanúk című regénye kapcsán beszélgettünk szakmáról, irodalomról és alkotásról.

Vályi Horváth Erika

Ma már elismert fordítóként dolgozik, de mi csábította Önt a műfordítói pályára? Milyen emlékeket idéz az első fordítása?

A pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–német szakán végeztem, és mindkét nyelvnél nagyszerű tanáraim voltak, akik felkeltették az érdeklődésemet a kortárs irodalom és a fordítás iránt. A műhelyfoglalkozásokon mindig kreatívan tálalták a feladatot, a magyar szakon Hizsnyai Tóth Ildikónak köszönhetően úgy megszerettem ezt a fajta agyafúrt, magával ragadó játékot, hogy azóta sem hagytam abba. Ujjgyakorlatnak indult a dolog, már arra sem emlékszem, mi volt az első mű, amit annak idején lefordítottam. Nyilván ha ma kézbe venném, nagyon sok hibát és suta megoldást találnék benne, hiszen mindenki tanul, fejlődik, erről szól minden szakma.

A szlovákon kívül cseh és német nyelvből is fordít – melyik jelenti a legnagyobb kihívást? Vagy inkább stílusfüggő a fordítás nehézségi foka? Milyen irodalmi művekkel dolgozik legszívesebben?

Most a magyar gyökerekkel is rendelkező, szlovák származású, Svájcban élő Irena Brežná regényén dolgozom, amelyet németül írt meg, előtte egy osztrák írónő, Andrea Grill novelláit fordítottam le magyarra, amelyeket egy bécsi irodalmi fesztiválon olvastak fel. Szóval az elmúlt heteim inkább a német szövegekről szóltak, ám ezt megelőzően Pavol Rankov regényén dolgoztam, amelyet a Kalligram adott ki, majd ezt követően Svetlana Žuchová szlovák írónő kisregényét ültettem át magyarra, amely a napokban jelenik meg a Phoenix kiadó gondozásában. Megtisztelő számomra, hogy a kiadó megjelenteti a Yesim folytatását.

Yesim című Žuchová-kötet fordítását idén Madách-díjjal is értékelték – ekkor már dolgozott a Tolvajok és tanúk szövegével? Az írónő stílusát fantasztikus módon sikerült átültetnie magyar nyelvbe – igényelt ez személyes kapcsolatot is?

Köszönöm a kedves szavakat. Igen, a Yesim egy monológ, és nem egy könnyen emészthető olvasmány, ezért is lepődtem meg annyira, hogy éppen ezért a fordításomért kaptam meg ezt a kiemelkedő szakmai elismerést. A Yesim miatt annak idején sok álmatlan éjszakám volt, mert eltartott egy ideig, míg megtaláltam a lecsupaszított, redukált szlovák nyelv magyar megfelelőjét, míg ráleltem a Bécsben élő, identitását kereső énekesnő hiteles hangjára. Szakmailag nagyon érdekes amúgy, hogy a kisregény fülszövegében úgy mutatják be a könyvet, hogy ez egy terápiás beszélgetés, egy monológ a pszichiáternél. Ebből kiindulva sok szófordulatot, kifejezést megvitattam a pszichiáter barátnőmmel, hogyan beszél magyarul egy mélydepresszióban szenvedő egyén, hogy fejezi ki magát, mely szavak férnek bele, és melyek nem ebbe a lírikusan lüktető szövegfolyamba. Aztán fél évvel később egy tanulmányt írtam a szövegről, akkor jöttem rá, hogy ez a terápiás megközelítés egy nagy félreértés. És miután felvettettem az eszmefuttatásomat a szerzőnek, mosolyogva vallotta be, hogy igen, igazam van. Nincs itt szó terápiás beszélgetésről, a szerkesztők simán belekeverték az életrajzi elemeket, mivel Žuchová civilben pszichiáter, és így jelent meg a könyv, amit aztán átvett a sajtó és a többi fordítás is, a könyv pedig elkezdte élni az önálló életét, amibe a szerző már nem akart beleavatkozni, ezért hagyta, hogy mindenki interpretálja úgy a szöveget, ahogy az neki jólesik. Žuchová most magyarul megjelenő regénye, a Tolvajok és tanúk fordítása esetén már rutinosabban vettem az akadályokat, és amikor megosztottam a szerzővel az érzéseimet, ő maga is mondta, hogy szerinte a Yesim a legnehezebben fordítható műve. Akinek abba nem törik bele a bicskája, a többivel már könnyen boldogul.

Svetlana Žuchová, Vályi Horváth Erika és Bolemant Lilla, a Phoenix kiadó vezetője a Madách-díj átadásán

Az írónő különleges cselekményszerkezetét adaptálni úgy, hogy közben végig fenntartja az olvasó érdeklődését, nyilván nem volt egyszerű feladat. Mennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy megfogalmazódjon magyarul a könyvben leírt vallomás?

A nyersfordítással gyorsan elkészültem, de a stilizálás, vagyis ez esetben inkább a nyelvi elemek redukálása kétszer annyi időt vett igénybe, mint maga a fordítás. Szerencsére volt elég időm, hogy pihentessem a szöveget, és tiszta szemmel megítéljem, mely részek nincsenek rendben, hol kell még csiszolni a szövegen. Itt kiemelném a kiadó és a szerkesztőm, Noszek Barbi segítségét is, akivel nagyon kreatív és felemelő szakmai diskurzust folytattunk a szöveg kapcsán.

Žuchová nemcsak az idővel játszik a kötetben, hanem a szereplők nézőpontváltásaival is – a szinte kimondatlan apró utalások mindegyike ugyanolyan pontosan megjelenik a magyar verzióban. Jól gondolom, hogy a legnagyobb kihívás ezeknek a sejtetéseknek a megjelenítése volt?

A Tolvajok és tanúk négy kalandvágyó fiatal szereplője nagyon eltérő jellem, az egyes fejezetek én-közlés formájában íródtak. Míg a szlovákban már önmagában a ragozás és a személyes névmás is elárulja, nő- vagy hímnemű-e a beszélő, a magyarban ez nem olyan egyértelmű, erre a fordítás során mindig utalni kell. Figyeltem arra is, hogy a szereplők nyelvhasználata autentikus legyen, és passzoljon a jellemükhöz, pl. a felelősségvállalásra képtelen, infantilis lelkületű és egocentrikus kétkezi munkás, Janut szájába nem adhattam olyan szavakat, olyan választékos kifejezéseket, amelyek hiteltelenné teszik az alaposan kidolgozott jellemrajzát.

A szöveg dinamikáját nemcsak az elbeszélők kifejezései, aprólékos megfogalmazásai, hanem a késleltetett történések is befolyásolják. Bele lehetett szokni ebbe a nem hétköznapi ritmusba?

Úgy gondolom, épp ettől olyan izgalmas ez a regény, hogy váltakoznak az idősíkok, a helyszínek, és nem lineáris a történet. Sok esemény akkor nyer értelmet, ha pár oldallal később felfedezzük a megoldókulcsot egy-egy elejtett szó formájában.

A könyv központi témája az idegenségérzet, illetve a honvágy mellett a lopás: nemcsak fizikai értelemben, hanem érzelmi síkon is. Ezáltal elég összetett maga a szerkezet is. Fordítóként mit gondol erről?

Érdekes felvetés, igen. Fontos kérdés az elvándorlás, a lehetőség keresése, a jobb élet utáni vágyódás. Ám számomra ebben a regényben mégis inkább annak a felismerése volt a legelgondolkoztatóbb, hogy morális értelemben egyforma megítélés alá esik-e az, aki pár aprót elcsen, miközben lángost árul, vagy aki végső elkeseredésében ellopja a főnöke pénzét, miután hosszú hetekig, hónapokig nem kap fizetést, azzal, aki bankot rabol és milliókat tesz zsebre. Bűn az, ha éhezel és elcsensz egy almát a piacon? Nyilván igen. De nem az a valódi bűnös, aki lehetővé teszi, megengedi, hogy feketén dolgozzanak és ezáltal a társadalom peremére sodródjanak tömegek, mert olyan nyakatekert a törvény, hogy ha valaki még be is szeretné tartani, akkor is nehéz ezt megtennie? Hihetetlenül aktuális ez a regény most is, mert a vírushelyzet miatt nagyon sokan önhibájukon kívül kerülnek az elkövetkező időkben nehéz helyzetbe, és félő, hogy még több lesz a mélyszegénységben élő ember, akinek a mindennapi betevő előteremtése is gondot fog jelenteni.

A tűpontos jelzős szerkezetek és a szereplők alanyi őszintesége egyformán segítik a cselekmény kibontakozását. A felállított párhuzamok, visszatérő momentumok, minimális változtatásokkal közölt tények mind fokozzák a feszültséget, ami alól még a legutolsó mondat sem szabadítja fel az olvasót. Milyen volt ezt magyar kifejezésekkel visszaadni?

Ebben a regényben nincs megváltás, nincs univerzális boldogságrecept. Viszont vannak benne apró örömök, okos felismerések, árulások, megcsalás, erőszak, szerelem és remény is. Remény, hogy minden jóra fordul. És bitang jó szövegek, amelyek nyomot hagynak a lélekben, és nem tűnnek el nyomtalanul. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek a családjában van olyan, aki külföldön próbált szerencsét, akinek bejött az élet, és olyan is, akinek nem. Aki hazavágyik, aki menekül, aki meg szeretné érteni, mi játszódik le annak a lelkében, aki önként leveti magáról a szülőváros langymeleg biztonságát és fejest ugrik az ismeretlenbe.

A jobb élethez vezető utat kereső fiatalok sorsában bekövetkező fordulatokat Žuchová többnyire a sorok közt előrevetíti, majd könnyed lazasággal jeleníti meg, a bonyodalmakat azonban rövidre zárja. Az első olvasat után Önt milyen irányba vitték el a folyamatosan mantrázott állítások? A nagyon szövevényes emberi kapcsolatok útvesztőjén kiigazodva volt olyan szereplő, akivel tudott (akár ha csak részlegesen is) azonosulni?

Mindig épp az a szereplő vagyok, akinek a szövegét fordítom. Így tudom jobban megérteni az adott szereplő belső motivációit, mit miért tett. Ez az attitűd addig fontos számomra, míg elkészül a nyersfordítás. Utána már tudatosan eltávolodom a szövegtől, mert csak úgy tudom objektíven megítélni. A dalszerűen ismétlődő elemek olyanok, mint az altatódal, keretet adnak a szövegnek, jó benne lenni abban a térben, ahol állandóan visszatér ugyanaz a dallam, és ismerősek a megoldási stratégiák. Persze a történet nem ilyen egyszerű, nem ennyire kiszámítható, a végén van a csavar…

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket